Az afrikai kusok. Eredetük és szálláshelyeik.


Az afrikai kusok. Eredetük és szálláshelyeik.

A kusokat az emberi nem egyik legkorábban kialakult népes ágának tekintik. Legfeltűnőbb testi tulajdonságuk az, hogy bőrük fekete - pontosabban szólva: mahagóni színű (238m 96) - de arcuk ennek ellenére szabályos európai arc. Leszármazóik ma főleg Etiópiában és Indiában élnek, egyebütt már elkeveredtek más fajokkal, nevezetesen az úr népekkel (árjákkal) és elvesztették eredeti vonásaikat.)

 

A kus emberfajta kialakulását a Bengáli-öböl környékére helyezik. A faj onnan vándorolt szét keletre és nyugatra, mindkét irányban nagy távolságra hagyva el a szülőhaza területét. Akik keletre mentek, Szumatra, Jáva és Borneó szigeteit érintve, kijutottak a Csendes-óceánra, megszállták annak szigeteit és első ékeik talán Közép-Amerikába is eljutottak. A nyugat felé tartók egyik ága előbb az Indus-folyó völgyét szállta meg, azután Ázsiában az Oxus (ma: Amur mentét a Kaspi- tóig, valamint az Eufrátesz és Tigris dél-mezopotámiai szakaszát, mindenütt a régibb árja (árja-I) emberfajta képviselőivel, az úr népekkel jőve érintkezésbe. A nyugat felé haladók másik ága Afrikába irányult, benépesítette Etiópiát, majd az Est- Bora (ma: Astaboras) és a Kék-Nílus völgyén át behatolt az Asszuánig terjedő egész folyóvölgybe s azt is kitöltötte emberanyagával. Ezek is az úr népek telepeibe ütköztek. A kusok nyugat felé vándorolt részei tulajdonképpen tehát a Régi Kelet nagyobb részét ellepték és korai beérkezésük következtében ott több helyen ők alkották az őslakosságot. Szétvándorlásuk ugyanis az emberiség első ismert nagy népvándorlása volt, amit azonban a történettudomány módszereivel csak akkor észlelhetünk, amikor a szétterülés már megtörtént és elkezdődött köztük és az árják között a gazdaságilag értékesebb területek birtokáért folyó évezredes küzdelem.

 

Az Indus-völgyi, ázsiai és afrikai kusok azonos fajbeliségét és együvé tartozását az ókori történet- és földrajzírók jól tudták és annak megfelelően valamennyiüket ugyanazzal a névvel nevezték, "Etiópoknak" mondva őket. Ez a név állítólag görög eredetű és jelentése "égett arcú" (burnt face, 222m 2.). A görög írók szokását követve, a Kus nevet a modern tudósok is gyakran az Etióp szóval adják, akkor is, ha a forrásban (pl. a Bibliában) kus néven szerepel (238m 91). Az ókori szövegekben arról is történik említés, hogy a kusok afrikai részlegét nyugatinak, az indiai-ázsiai részt pedig keletinek tekintették és a vonatkozó kifejezéseket - ,Esti' és ,Káldi' - népnévként is használták. Minden kusok rokonságát a modern tudósok is tartják, de annak jelzésére az "Indafrikai" műszót használják.

 

A Nílus-völgyi kusok telepei - a továbbiakban kizárólag ezekről beszélünk - a Thébától délre mintegy 160 km-re lévő Asszuánnál kezdődtek és a Kék-Nílus és Fehér-Nílus egyesülése táján, Kartumnál végződtek (ld. az 1. sz. térképet) . Ehhez a kb. 1700 km hosszú völgyszakaszhoz tartozott még az Est- Bora és a Kék-Nílus által körülzárt Mérő-sziget felső része, nagyjából a Setét (ma is ilyen neve) folyó vonaláig. Ez az Asszuántól Khartumig terjedő völgy és a Mérő-sziget a történeti "Kusföld".

 

Kusföldön a népesség elhelyezkedése a táj földrajzi felépítésének megfelelően négy csoportban történt. A Nílus 1. és 2. kőtorlasza közé eső völgyszakaszban aránylag kevesen laktak, mert ez a terület nem kedvező az emberi megélhetésre. Itt a föld terméketlen, köves és sziklás, azonfelül a sivatagok oly közel érnek a folyó mindkét partjához, hogy víz csak egy 5- 20 km-es sávon található. A lakosság zöme itt az asszuáni körzetben zsúfolódott össze, ahol a völgy jobban kiöblösödik. Ez a város volt a vidék vallási és közigazgatási központja, itt székelt a feketék istenasszonya is, akit a nép ősanyjaként tisztelt és aki egyúttal a táj névadója. Az Asszuán név ugyanis hieroglif jeleinek pontos olvasata szerint 'Asszony Hona'. A kus lakosság második csoportja a Nílus völgyének ama részében lakott, amely a 2. és 4. kőtorlasz közé esik, ahol a föld termékeny s a gazdaságilag értékesíthető sáv már majdnem 60 km széles. Ezt a középső Nílus-szakaszt Núbiának nevezték és egyik nevezetessége az, hogy hozzátartoztak a keleti sivatagban lévő roppant termékeny aranymezők. Főhelye 'Napata' volt (Napi Ta, azaz Napföld), más néven 'Nap- Otthon'. Az igen terjedelmes 4. kőtorlasztól délre, a Nílus következő nagy kanyarulatában helyezkedett el a Kusföld harmadik embercsoportja; ők alkották a 'Magária' nevű tartományt. Ennek kormányzati és közigazgatási központja az azonos nevű város volt, más nevén 'Magyar- Otthon', görögre ferdítve Mero. A kunföldi lakosság negyedik csoportja a Magári-sziget felett kezdődött és a Vörös-tenger mentében északra nyúló hegyes-dombos pusztákon lakott, az úgynevezett Kossala ('Kos- Helye') nevű tartományban. Történeti ismereteink megindulásakor, Kr, e. 3200 táján, a Kusföld említett négy területéről, amelyek meglepő módon mind magyar nevet viseltek, még nem hallunk; akkoriban csupán az Egyiptomhoz legközelebb eső asszuáni völgyszakasz állt az érdeklődés középpontjában.

 

Kisebb kus csoportok a Kusföldön kívül is éltek, nevezetesen az Asszuántól északra eső nílusi völgyszakaszban, ami már egyiptomi birtok volt. Valahol itt lehetett az a körzet is, amelynek hieroglifáit (192m 250 sk) így olvassuk: 'Maradt Setét Hon'. Egy további kun körzet létezett a Nílus deltájában, ez volt a 'Kos-Hon', amely azonos a Bibliában szereplő Goshen területtel (the province of Cushan in Egypt, the same as the land of Goshen, 191m 304). Éltek még kus töredékek a Színai- félsziget oázisaiban és bizonyára másutt is, de ezekről a területekről kiszorították őket az Egyiptomban hont foglaló magyarok.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 1,951 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: Az őshazai magyar nemzetei egyetemes békéje felé Következő cikk: A kusok sokféle népneve


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: