Milyen nyelven beszélt az ország lakossága?


Milyen nyelven beszélt az ország lakossága?

Az Indus-völgyében élt árják és kusok nyelvére az első utalásokat a nem-magyar szerzők munkáiban találjuk. Mint említettük, ott szerepelnek ezek a magyar szavak: Úr, Kos, Szín, Barát, Város, Hon, Ta és Hely. Az e szavakból nyerhető benyomásunkat megerősítik az árja- kusok által hátrahagyott földrajzi nevek, amelyek egy részét Ptolemaios alexandriai földrajztudós jegyezte fel A.D. 2. században készített munkájában. Az ő térképein szerepel a Terim-medencében az A- Chasa terület, a Kasia törzs, A- Skatag-Kas hegy és a Kas- Gar város, mindegyik nevében a Kus név valamilyen formájával. Észak-India határtartománya, Kas- Mir ugyanebbe a csoportba tartozik (a neveket mi tagoljuk, hogy a Kus részleget kiemelhessük).

 

Dél felé haladva azonban megszűnnek a Kus nevek és csak India délnyugati szélén, a Gujarat nevű államban találunk egy-két újabb Kutch területet, amely - nagyon jellemzően - mocsaras és sós vizű értéktelen táj, de sorsűzött népnek jó búvóhely. Délen, a félsziget zugában szerepel egy további Kus- hon, Cochin. E kus nevek területi elhelyezkedése megfelel az Indus-völgyi Birodalom 17-16. századi meghódítása nyomán előállt néprajzi eltolódásoknak.

 

Pontosan ilyen elhelyezkedésben találjuk azokat a földrajzi neveket is, amelyek az Indus-völgyi kultúrát létrehozó második faji elemmel, a mediterrán (árja) fajtával hozhatók kapcsolatba. Ez annak a jele, hogy a kusokkal valóban azonos sorsközösségben éltek. Ezek a nevek is a Tarim- medencében kezdődnek, melynek eredeti lakossága árja fajú volt, az Indus- völgyi és iráni kultúrkörbe tartozott és csak a jelen időszámítás 8. századának második felében lett turk népiségűvé (80m 19, 92). Az árja nevek az Ötfolyó vidékén sűrűsödnek, ott találjuk a történelmi nevezetességű Maszúria (angol ~ Mussoorie) és Mazar (Mathura) városokat, amelyek kétségtelenül az ősi Magyar nevet idézik. Innen dél felé haladva a Magyar nevek folytonossága is megszakad, de a Hindu-félsziget alsó, sivatagos részében újra előbukkannak s ott éppen ezek a nevek a legjellemzőbbek. Ott van a Mahar- Ashtra (Magyar Est- Úr) állama, a Mysore állam és a Madra állam s a nagyvárosok is Madúra, Mysora, Madras nevűek, amelyek szintén a Magyar szó és név változatainak tűnnek fel. India északi területén ma is a világosabb bőrű emberfajta az uralkodó típus és ezt várhatnánk a déli, Magyar nevű államokban is. Oda azonban a sötét bőrűek utóbb oly nagy tömegben hatoltak be, hogy típusukkal az árja jellemvonásokat elhomályosították.

 

Ellenben árja maradványoknak tartják az eredeti lakóhelyüktől kelet felé űzött Mund-Ari, Kol- Ári, Szant- Áli és sok más törzset. Róluk általában elismerik, hogy az indiai őslakosság leszármazói, következésképpen, hogy a Harappa- Mohenjó birodalom népessége is az ő ragozó nyelvüket beszélte és az indusvölgyi pecsétek nyelve is ilyen típusú nyelv lehet ( 198m 83; 130m 11 ) .

 

Valóban úgy van, mert a mundári, kolári és egyéb úr nevű törzsek leszármazói jelenleg is olyan nyelvet beszélnek és olyan mitológiai emlékeket őriznek, amelyeket Hevesy Vilmos (Uxbond) külföldi magyar nyelvész a Duna vidékén letelepült magyarság nyelvével és mitológiai emlékeivel sok tekintetben azonosnak talál (177m). De nemcsak ez a magyar nyelvész sorol fel egészen meglepő magyar mozzanatokat Indiában (a már említett idegen írók magyar szavain kívül), hanem a klasszikus írók is. Az A.D. 1, században élő Plinius római író például India lakosait elősorolva jelzi, hogy ott "úr- népek" élnek s azok között egynek, éppen a leghatalmasabbnak 'Magyar' a neve. Így szól: Indiam accolunt MAGARI... URI... Abaortae, Osü (123m 98) A régi lexikonok is megerősítik ezt a tanúságtételt, mert szerintük a mondott időben India északi részében, a Kína felé eső határvidéken olyan nép lakott, "amelyet mind a mai napig Magyarnak neveznek; hatalmas nép, mely győzelmes fegyvereinek hála, híres országot birtokol" (qui etiamnun vocantur MEGORI. Ingens popidus et ipsi armorum gloria inclytum regnum possident, 123m 98).

 

A sok Úr és Magyar földrajzi és népnevet látva, Hevesy Vilmos szakavatott fejtegetéseit olvasva, nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy az Indus folyó völgyében szereplő árja- kus ikernép, amely ott a magas kultúrát létrehozta, magyar nyelvű lehetett, ugyanabból a fajtából, amely a Régi Kelet egyéb tájain is annak bizonyult. Nekünk magyaroknak jelenlegi tudásunk szerint mindez talán hihetetlennek tűnik fel, mert a finn-ugorizmus hipnotikus bűvöletétől még nem egészen szabadultunk meg és saját őstörténetünkkel szemben tele vagyunk gátlásokkal. Nem akarunk hitelt adni a szemünket valósággal kiszúró magyar szavaknak sem, bár azok immár fantasztikus tömegben állnak rendelkezésünkre az ókor minden földrajzi táján. Pedig a puszta valóság az, hogy a fiktív indoeurópai és szemita népek és nyelvek előtt létezett egy kontinenseket benépesítő magyar nyelvű nép és faj. Ebben a helyzetben nekünk, külföldi kutatóknak, az a kötelességünk, hogy folytassuk a Magyar Tudományos Akadémián az ajtódöngetést, ezúttal kezünkben hozva az Indus-völgyi pecsétek szövegeinek magyar nyelven való olvasatát.

 

Szövegeiket magyarul írták

 

Az Indus-völgyi régészeti leletek történettudományi szempontból legértékesebb csoportja az, amelyet a tudósok pecsétnyomóknak vélnek, bár tulajdonképpeni használatukat nem ismerik. Ezeken az emlékeken gyakran láthatunk ökör, bika, vagy egyéb - füves terepen élő - állatot. Az állatábrázoláson kívül a pecséteken egy-egy rövid, rendszerint csak egy sorra terjedő szöveg is szerepel, mint ez Egyiptomban és Mezopotámiában is szokásban volt. Ezúttal a szövegek vonalas azaz rovásírással készültek, de azokat még senki sem tudta elolvasni (224m 14; 230m 11), bár többen is kísérletet tettek rá, mint pl. L. A. Waddell angol tudós, aki egész könyvet írt róluk (181m). Az egyedüli dolog, amit ez az angol tudós helyesen állapított meg, nem a szövegek kibetűzésére vonatkozik, hanem az azokban kifejezésre jutó nyelv szerkezetére. Erre vonatkozó nézetét így összegezi: "E pecsétek feliratainak nyelve szabályos mezopotámiai nyelv, az ősi ragozott és szintétikus nyelv, amelyben csak a legszükségesebb nyelvtani elemek szerepelnek, ez . . . határozottan árja nyelv, mégpedig a régibb árják nyelve". (17)

 

Tüzetesebben szemrevételezve a pecséteken szereplő vonalas írásjeleket ( Okmánytár 34-38 ) , meglepődve állapítottuk meg, hogy azok túlnyomó többsége olyan grafikai formában szerepel, mint az európai Magyarországon alkalmazott hun-magyar rovásjelek (ld. I. kötet 1. tábla), a különbség mindössze csak az egyberovás nagyobb mértékű alkalmazásában mutatkozik. Ami pedig a pecséteken látható piktografikus jeleket illeti, azok az egyiptomi és mezopotámiai írásgyakorlatban alkalmazott piktografikus jelekkel mutatnak nagy rokonságot. Ilyen például a hal rajza, amelyről tudjuk, hogy Mezopotámiában a 'ha' szót illetőleg szótagot írta, a láb rajza, amely viszont Egyiptomban a '(l)ába' hangcsoportot jelezte. Ez észrevétel után megpróbáltuk a hun-magyarral azonos alakú indusvölgyi írásjelek helyébe a megfelelő magyar hangokat beilleszteni, a képszerű elemekbe pedig az egyiptomi- mezopotámiai hangértékeket. Ekkor kiderült, hogy magyar szöveghez jutottunk. Eredményünk első igazodását abban láttuk, hogy a jelek más kombinációban is jól érthető magyar szavakat írtak. További bizonyítékot nyertünk a módszer helyességére abban a körülményben, hogy a szöveget kísérő rajzok, mintegy a szöveg magyarázatául szolgálva, ugyanazt a gondolatot ismétlik képszerűen, vagy logikailag viszik tovább a szöveg írását. Nem egy-két szó véletlen egyezéséről van itt szó, hanem mondatok rendszeres egyezéséről.

 

Először az Okmánytár 35. sz. alatt bemutatott szöveget vesszük vizsgádat alá, amelyben hat különálló vonalas írásjel szerepel. Jobbról balra olvasva, az első három írásjel felismerése nem okoz nehézséget, mert azok a hun-magyar írásban is ugyanúgy szerepelnek, T-P-T. A negyedik jel összerótt figura, a kétféle K és az E kombinálása: K.K.E. Az ötödik jel a közismert SZ, az utolsó viszont piktografikus, egy állati láb: ABO. Ha ezek közé a mássalhangzók közé a megfelelő magánhangzókat beillesztjük, azaz hangzósítjuk őket, ezt a szöveget kapjuk: Té-Pe-T aK.óK.U-SZBO, 'Tépett a kókuszból'. Az írás alatt következő kép igazolja az olvasás helyességét. A rajzon szereplő fa ugyanis felismerhetően kókuszpálma: nincsenek ágai, hanem a hosszú levelek közvetlenül a törzsből nőnek ki. Az is látható, hogy a pálmafa csúcsa le van tépve és a letépett Vé alakú rész már a tolvaj szörnyeteg fején áll. A szöveget kísérő kép tehát a betűkkel közölt állítást igazolja.

 

A letépett Ve-részleggel új szó írása kezdődik, piktográf írással, amelynek további elemei a szörnyeteg feltűnően nagy orra (R) és az őt megverő figurának a keze (T). Ez a szó is magyar: 'Vert'. Utána tárgynak kell következnie: mit vert? Erre felel a baloldali állat, amely AB szarvat visel, emlői jelzik, hogy nő NU, amihez hozzájárul felemelt másik keze, T. Ebből megtudjuk, hogy a tolvaj 'banánt' vert, amely szó írásában a torlódó és orrhangú második N hiányzik, mert a fonetikus alapú helyesírásban azt nem kellett jelezni. Így az egész szöveg ekként hangzik: 'Tépett a kókuszból, vert banánt.'

 

A következő, művészi kivitelezésű pecséten (Okmánytár 36) az előtérben egy hindu ülésben ábrázolt férfit látunk, akit trópusi állatok hízelegnek körül. A szöveget a felső sorban lévő írásjelekkel kezdve, jobbról bal felé haladva olvassuk. Az első figura emberalak, tehát ÚR; a második egyberótt három jel, elemeire bontva O.Ko.Do, a kettő együtt máris értelmes magyar szót ad: 'Uralkodó', a torlódó L hang szabályos kihagyásával. A sorban harmadik jel az egybekapcsolt Ke.D, a negyedik a szintén egybekapcsolt F.E, amelynek szétnyíló szárai közé az S írásjel van illesztve. Ez a részt tehát a Ke.D-F.E-S, Kedves szót írja, vagyis az eddig elolvasott rész: 'Uralkodó kedves'. Ezután a hal-jel következik: HA, majd utána az egybekapcsolt F.U.Fe, amihez hozzátartozik a központi emberalak íjból alkotott kalapja, a hieroglifikus SETI és ebből megértjük, hogy az Uralkodó kedves, ha füvesíti, - mit? Az ember arca AR, a két fülével és állával alkotott jel U, mellének rajza a női háromszöget mutatja tehát NU, két keze két T vagyis KETE, öve ÍTR, férfi tagját eltakaró két S: S.ek, a lába ABO. Ezzel aztán kész is a telj es szöveg: UR-O.Ko.Do Ke.D-F.E-S HA F.U.Fe-SETI AR-U-NU-KETE UR-S.ek-ABO, 'Uralkodó kedves, ha füvesíti a rónákat országában.' Nyilván ennek örvend az elefánt, az orrszarvú, az indiai bivaly és a tigris, a képen alul lévő gazellával együtt, mert valamennyien helyeslik az aranyigazságot, hogy az állattenyésztésből élő nép országában az uralkodó legfontosabb feladata a rétek és legelők karbantartása.

 

Egy további pecséten (Okmánytár 37) a központi figura egy balra néző Brahmini bika. Ezt a szöveget tehát balról jobbra haladva kell olvasni. Ha a bikát a hindu szakértőkkel egyetértően Braménnek olvassuk, ahhoz a vonalas jelek így csatlakoznak: az első jel az egybevont O.K., utána Ju következik, majd kétszer írva az SZ, ami többes számban SZ.ek, ezután ugyancsak kétszer írva az eN, többesben eN.ek s befejezi a szöveget a már ismert összevont F.U.Fe. Így az egész szöveg: Bramén-O.K Ju-Sz.ekeN.ek F.U.Fe, 'Bramének jószágának füve'. Ha azonban a bikát feltűnő mozzanatai szerint olvassuk, vagyis külön a szarvát (AB) és feltűnő orrát (R), az eredmény: 'Abarok jószágúnak füve'. A mondat értelme ugyanaz marad, tekintve, hogy a ( H ) ab-Ar papot is jelent. Tehát mindenképpen az árja papok birtokában lévő legelőkről van szó.

 

Hasonló értelmet közvetít a sorra kerülő negyedik Indus-völgyi pecsét (Okmánytár 34), amelynek kiemelkedő dísze egy egyszarvú bika. Itt komoly nehézséggel állunk szemben, mert nem tudjuk az állattal jelzett képírásos részleget megnyugtatóan elolvasni. Waddell vizsgálatai szerint a bika képe, a feje alá rajzolt tárgyakkal együtt valószínűleg az ország nevét írja, mert ez több emléken ugyanígy szerepel, másrészt mert az így rácsozott figura egyiptomi írásgyakorlatban valóban területfogalmat (tartományt, országot) jelent. Ezen a nyomon haladva, talán így kell olvasnunk a szöveget: az állat szarva AB, orra Akt., a nyaka körül lévő körök UR, és a testére írt SEK-jel egybeolvasva: 'Abarország'. Ezután az állat feje alá helyezett dolgokat kell olvasni. A rácsos területfogalom egyiptomiul SZABAD, az alatta lévő fületlen tál, nyelével együtt, NEB.E. Eszerint az egész piktografikus rész 'Abarország szabad népe' lenne. Nem valószínűtlen eredmény, hiszen az Indus völgyében létezett egy Abhira, Abari nevű árja nép, amelyről Abaorti néven is történik említés. Eltekintve e képírásos résztől, biztonságosabban olvassuk a vonalas jelekkel írt csatlakozó szöveget. A halba írt vonás az 1-es sorszámot jelenti, EGY, a hal maga HA, a következő jel a piktografikus ASSI (Waddell szerint), utána az összerótt jel egyenes vonalú része a hun-magyar SZ, a bal oldalról hozzáillesztett rész az ugyanilyen G és kettőjük közé van beépítve a K hang, befejezi a szöveget a F.U.Fe. Összerakva a megadott elemeket: EGY-HA-ASSI SZ.oG.áK F.U.Fe, 'Egyházi szolgák füve.' Az egész felirat ezek szerint ez lenne: ''Abarország szabad népe. Egyházi szolgák füve'.

 

Végül szólunk arról az Indus-völgyi pecsétről (Okmánytár 38), amely ugyanolyan egyszarvú bikát és feje alá rajzolt kellékeket ábrázol, mint az imént tárgyalt 34. sz. pecsét. Okmánytárunkban ezt a piktografikus részt nem közöljük, hanem csak a betűs részt. A betűs sort balról jobbra olvasva, az összerótt jelek felbontásával így írjuk át: aK.iK 2 Ö.K.ELE Ka.SZÁN.ak aSZ.E.K F.U.Fe Pi-10, 'Akik két ököllel kaszálnak, azok füve biztos.' A Kaszálnak és a Biztos szóban a torlódó L illetve Z hangok jelzése az ismert okból elmarad. Ezt a szöveget talán úgy kell értenünk, hogy akik kaszával, vagyis két kézre fogható hosszú késsel dolgoznak, több füvet tudnak a száraz időkre összegyűjteni, mint akik csak sarlóznak.

 

A bemutatott szövegek, úgy látszik, javarészben igazmondásokat tartalmaznak, vagy tulajdont jeleznek, ezért a pecsétnyomók gyakorlati célja ebben a irányban keresendő. A 35. sz. alatt bemutatott pecsét azonban a paradicsomi tiltott fa történetére emlékeztet és így irodalmi vonatkozású lehet. Számunkra azonban a legfontosabb eredmény természetesen az, hogy sikerült - legalább is úgy hisszük - az Indus-völgyi pecsétek titkát megfejtenünk és ezáltal a történettudomány legközvetlenebb módszerével, egykorú írásbeli okmányokkal is igazolni, amit más adatok sokasága előre sejtetett, hogy t. i. a Kr. e. 2500-tól Kr. e. kb. 1650-ig virágzott Indus-völgyi magas kultúra is a magyar géniusz alkotása volt, akárcsak a Nílus-völgyi és az Eufrátesz-völgyi kultúra. Ebben a kultúrában is részesültek a kusok, akik az árjákkal való keveredés révén itt is árja-kunokká, fekete magyarokká lettek. Amikor tehát Harappa és Mohenjó árja és kus népe Kr, e. 1650 táján csoportonként szétvándorolni kényszerült, mindenfelé magyar nyelvű kultúrát vitt magával, Mezopotámiába, a Kaspi- Oxus vidékére és az egyiptomi Deltába egyaránt. Ez a körülmény magyarázza meg az eltávozott néprészek új helyükön való rohamos beolvadását, amin a régiségkutatók nem győznek eléggé csodálkozni. A magyarázat egyszerű: új helyeiken is magyar nyelvű népeket találtak.

 

Átvonulnak Dél-Mezopotámiába

 

Mezopotámiában, az Eufrátesz alsó szakaszán a népesség már eredetileg is két faji elemből tevődött össze: egy sötétes bőrű kus- fajta alaprétegből és az arra telepedett, magas kultúrát hozó világosabb bőrű árja rétegből. (18)

 

A hagyomány is ilyen értelmű emléket őriz meg, mondván, hogy Kus (Chus) fiai voltak azok, akik Babilon mezején először megszállták és a Földön az első királyságot megalkották (191m 223). Röviddel a kusok bejövetele után azonban, Kr. e. 3400 táján, északról, a Tigris felső vízvidékéről, és délről hajóúton nagyobb számban közéjük érkeztek az úr nép képviselői (v.ö. 181m 1), vagyis a magyarok és megépítették az első magas kultúrát Úr nevű városaikkal együtt (Úr, Uruk, Napúr, Eridu, stb.). (19)

 

Az eredeti kus népesség és a kusok fölé telepedett árja népesség azután egymást váltogatta Dél-Mezopotámia kormányzásában és idővel egy néppé olvadt össze. A szemita ág mezopotámiai uralma későbbi dolog, tulajdonképpen csak a Kr. e. II. évezred eseménye, noha a nép bevándorlása már korábban megindult. (20)

 

Dél-Mezopotámia első hosszabb kus uralma a Guti vagy Kuti néven jelzett kusokkal kezdődött és Kr. e. kb. 2150-től 2050-ig tartott. Az utolsó hosszú kus uralom pedig Kr. e. 1550-től Kr. e. 1171-ig (226m 243). A hatalom hordozói ez alkalommal az Indus völgyéből kiszorított és árjákkal kevert kusok voltak, akik magukat származási helyükről Kusföldieknek (Kussi-Tai, Kassiti) nevezték, Dél-Mezopotámiát pedig Kara- Indas azaz Fekete Hinduk földjének. Az indiai kusok mezopotámiai uralmát a szemita népek közé tartozó asszírok uralma követte, akik alól az ország Kr. e. 626-ban szabadult fel (204m 131). A szabad Babilónia (Kr. e. 626 Kr. e. 538) vezetői ismét keleti eredetű árjakusok lettek, akik az ország délkeleti részében, a Perzsa-öböl lagúnái közt laktak és magukat Káldiaknak (Keletieknek) nevezték. A káldiak babiloni uralmát a szemita irányítású perzsák uralma követte. A mezopotámiai uralomváltozások kronológiáját fontos szem előtt tartanunk, mert a rendelkezésünkre álló kézikönyvek a néprajzi mozzanatokat gyakran homályban hagyják, vagy túlságosan leegyszerűsítik, az ember szinte azt hinné, hogy talán szándékosan. A kusokról pl. saját nevükön nem egyszer még a nagyobb tekintélyt igénylő munkák sem szólnak és hallgatásukkal azt a benyomást keltik, mintha kusok nem is léteztek volna Mezopotámiában, hanem ott kezdettől fogva egy "szemita" és egy "nem-szemita" (így!) nép lakott volna.

 

A néprajzi viszonyoknak árja és szemita tényezőre való leegyszerűsítése meglepő dolog, hiszen ha figyelmesen olvassuk az ilyenféle megállapításokat tevő szakírók munkáit, a saját maguk által közölt adatokból is megállapítható, hogy Dél-Mezopotámia lakosságában a kus elem - igenis - már kezdettől fogva jelen volt. Samuel Kramer pl. említi (115m 285 sk), hogy Szumerben sötét arcú emberek is éltek, akikre az írnokok a NAM LULU kifejezést alkalmazták. A LU - tudjuk - embert jelent, vagyis ez a szó azonos az egyiptomi UR, ~RA, RO szóval, csakhogy lágyított hanggal ejtve (R/L; v.ö. a székely Lófő Úrfő, Főúr kifejezést). Ami pedig a kettőzést illeti (Lu-Lu, R-rel: Úr-Úr), az gyakran a többes szám jelzésének módja és a jelen esetben is 'Ur-ak' értelemben olvasandó. E meggondolások alapján a Nam- Lulu kifejezés érthetővé válik magyarul és azt jelenti, hogy a mezopotámiai sötét arcú emberek 'nem urak', vagyis nem az árja (úr fajta) néphez tartoznak, hanem a kus fajtához.

 

Ezt a dolgot tisztázva és a kusok jelenlétét tudva, az is egyszerre kiderül, kiket kell Mezopotámiában a titokzatosnak feltüntetett "fekete fejűek" (black heads) alatt értenünk, akiket az írnokok Kr. e. 2000 után sűrűbben emlegetnek (191m 213 sk; 129m IV 44 sk; 115m 285 sk). Azonkívül, hogy a sötét arcú népességet "fekete fejűeknek" és "nem árjáknak" nevezték, nevezték őket saját Kus nevükön is. Ez a név a legrégibb feljegyzésekben Cuth, Cutha, Cuthei, Kossi grafikával szerepel. Az angol szakemberek azonban, akik az egykorú grafikát ábécére átírják, hozzáteszik, hogy ez a név ugyanazokra vonatkozik, akiket máskor Chus, Chusan, Cassi és Kush néven neveznek. E megállapítás helyességét igazolja az a tény, hogy népősüket ezek a mezopotámiai kusok is kos alakban képzelték el, akárcsak az afrikaiak. A mezopotámiai kus szimbólum egyik legszebb példányát éppen Úr város romjai közt találták meg. Az emlék ágaskodó kost ábrázol, amely két első lábával egy fa gallyaira támaszkodik (fa-kos / főkos), szarva pedig egyenesen álló, csavart szarv. A szobrot a Kr. e. III. évezredből származtatják, másolatát majdnem minden Mezopotámia történetét tárgyaló kézikönyvben megtaláljuk, színesen látható a Horizon c. folyóirat 1969 novemberi számában.

 

Minden jel arra mutat, hogy a kusok Dél-Mezopotámiában idővel lényegesen nagyobb létszámú népességet alkottak, mint a kultúrateremtő árják. Egy feljegyzés szerint oly sokan voltak, hogy őket az "emberiséggel" azonosították (115m 285 sk). Fontos ez az észrevétel is, mert talán éppen a kusok tömeges jelenlétének és - főleg - a szemiták korai bevándorlásának tulajdonítható, hogy az ősi magyar nyelv dél-mezopotámiai (szumír) ága eltávolodott az eredeti formától, az igazi magyar nyelvtől és többé nem volt azonos a Régi Kelet más magyarlakta területén használt nyelvvel

 

15. More than one ethnic straln was present in the population, hangsúlyozza 230m 145. - Az árja típusú Indus-völgyi emberfajtára olv. 230m 146-148. - Examinations of the skeletal remains show that the (Indus valley) people were of a mixed race, the Mediterranean being the preponderating type. The skulls agree with those found at AI Ubald and Kish, and belong to the dolichocephalic people, 224m 17. - A hindu mitológia előadása szerint a kus nép két ősapától származott, az egyik a Fény (árja), a másik a Sötétség (Kus) megtestesítője volt, név szerint Rama és Sita. Az így létrejött kus nép Kosala (Kos Helye) országban lakott, 53m a Kusa szó alatt.

 

16. Szín- Ta vagyis az Indus-völgye a Brahmanista irodalomban 'Barát Városa' névén szerepel, mert Barát volt a Holdnak, e barátságosan mosolygó égitestnek egy további neve. A Barát Városa név változata a Barát Hona , mondja az angol Waddell: The country is called from the post-Vedic to modern times in Brahmanist litterature 'The Land of the Barats' (Barat Varsha) , a name synonymous with 'Barat- Ana' or Land of the Barats. A Barát Hona (Baratana) névvel azonos a Britannia név, mondja szintén Waddeli, akit a brit és skót lakosságot a Régi Keletről eredezteti (l8tm 10 és olv. 53m). - A Maha-Bharataban az asszonyt "feleségnek" (half the man) nevezik, írja 224m 37.

 

17) The language of the Inscriptions on these seals in standard Sumerian of the early aggIutinative and condensed type, with a minimum of grammatical expletives, and it is . . . radically Aryan and the language of the primltive Aryans. 181m 25 sk. A felírások nyelvét mások is ragozott nyelvnek mondták, 230m 180 sk.

 

18) Contenau Dél-Mezopotámiában kezdettől fogva két népet lát, kusokat és árjákat, amelyek egyike sem volt indoeurópai, de szemita sem. Aki e kérdéssel foglalkozni kíván, annak hasznos elolvasni Contenau leírását (236m 19 sk), melyet terjedelmes volta miatt nem közölhetünk eredeti szövegezésben.

 

19. Waddell is minden alkalommal hangsúlyozza, hogy a kultúrát hordozó délmezopotámiai nép árja nép volt. Tiltakozik a szumir elnevezés ellen, amely szerinte nem történelmileg viselt név és félrevezető. Elutasítja az akkad nevet is, amely országnévként használva Ari- Ki vagy Uri- ki volt, azaz Árják országa (Land of the Ari or Aryans), 181m XI.

 

20) Contenau, aki meglehetős gondot fordít Mezopotámia népi összetételének elemzésére, ezeket írja: Le deuxiéme millénaire est caractérisé par la reprise graduelle de la premiére place par les Sémites qui absorbent et assimilent les éléments sumériens ou étranqers. Au premier millénaire, apogée puis abaissement de la puissance sémite . .. De a III. évezredben a szemiták még nincsenek hatalmon, 236m 27.

 

A nyugati magyarok (nílusiak, kánaániak, szíriaiak, hetiták, az Eufrátesz felső és középső szakaszán lakók), valamint a keleti magyarok zöme (Indus-völgyiek, Kaspi-tó körüliek és a Kaukázus vidékiek) olyan magyar nyelvet beszéltek, amely szerkezetében, szókincsében és hangtanában, az archaikus vonásoktól eltekintve, azonos a mai magyar nyelvvel. A mezopotámiai nyelvvel nem így áll a dolog.

 

Ott a Kr, e. II. évezredben már nagy különbségek keletkeztek: 1. a szókincsbe új, magyarul nem érthető elemek nyomultak be; 2. az értelemhatározó ott rendszerint a szó elején áll, egyebütt hátul, pl. a mezopotámiai Ki-Engirával szemben az afrikai Engaru-Ka; 3. a mezopotámiai jelző gyakran áll a főnév mögött, ahelyett hogy előtte állna, pl. a mezopotámiai Lu- gál (Úr-nagy) egyiptomi Neter, Nat-or vagy Nad-or (Nagy úr, Nádor); 4. a névelő a mezopotámiai ágban a főnév végéhez tapad, egyebütt a szó elején foglal helyet, pl. az egyiptomi 'A tányér' és a szkíta 'A Kína-kés'; 5. a mezopotámiai szókincsben a lágy mássalhangzók erősen kiszorították a kemény hangokat, az egyiptomi Tudó ott már Dudu.

 

Ha már most elképzelünk egy mezopotámiai kifejezést, amelyben a ragokat nem a főnév, hanem a mögötte álló melléknév veszi fel, a szavak hangteste ellágyulva szerepel s a több szótagos (összetett) szavak elemei között idegen eredetű részek is szerepelnek, ez már olyan benyomást kelt, mintha nem is magyar nyelv lenne, hanem annak csak távoli zengése. Ez a szerkezeti, hangtani és szótári változás magyarázza meg, hogy a mezopotámiai szumír nyelvben a Kr. e. II. évezredtől kezdve magyar szemmel főleg csak az egytagúnak megmaradt szavakra lehet könnyen ráismerni. Mivel a mi mai magyar nyelvünk nem ilyen szerkezetű, világos hogy mi nem a mezopotámiai szumír ágat folytatjuk, hanem a főtörzset. Nem is lehet kimutatni a szumírok Magyarországba való átvonulását és nincs is a dunai Magyarországon a szumír ékírásnak emléke, ellenben van az ősi képírásnak, az egyiptomi hieroglifáknak és kánaáni-turáni rovásírásnak.

 

Ebből az a roppant fontos kultúrpolitikai útmutatás szűrhető le, hogy a magyar őstörténeti kutatások súlypontját nem szabad a szemitizált Dél-Mezopotámiába helyeznünk. A súlypontot át kell helyeznünk a) a Nílus völgyébe, b) a Földközi-tenger keleti partvidékére és c) a Kaspi- Oxus és a Kaukázus környékére. Hogy a mezopotámiai nyelv ügye magyar szempontból ennyire előtérbe került, azzal magyarázható, hogy nyelvészeink nem vették időben észre a hieroglifikus és vonalas írással írt szövegek magyar őstörténeti jelentőségét. Pedig itt, az eredeti szövegek tanulmányozása révén sokkal bővebb aratásra van kilátás. Itt valóban nyelvegyezés áll fenn, nemcsak nyelvész szempontból, hanem történész szempontból is és teljes mondatokat olvashatunk el és érthetünk meg magyarul, minden fárasztó nyelvtani, hangtani és szerkezeti boncolgatás nélkül.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 1,699 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: Az Indus-völgyi kusok. A nép és országa Következő cikk: Az indiai kusok Szuezben és Színaiban


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: