Az árja-kusok törzsterületén, az Oxus és Kaspi térségében (Turánban) eddig még nem került elő közvetlen bizonyíték a szkíták írásbeli tevékenységéről. Mégis valószínűnek tartjuk, hogy ott is ismerték az írást és gyakorolták is. A szkíták ugyanis írtak megelőző hazájukban, az Indus-völgyében és hagytak hátra írásbeli bizonyítékokat két végállomásukon a Lauristáni gyarmaton és az Altai-hegységben. Ha tehát írtak már kiindulópontjukon az Indus völgyében és írtak két végállomásukon, mindig ugyanazt az írásrendszert és ugyanazokat a betűket használva, akkor kézenfekvő, hogy a közbeeső turáni szakaszon is írástudók maradtak. Egyébként az európai hunok is mondják saját szkíta betűikkel írt magyarországi írásaikban, hogy ők megelőző lakóhelyükön, Iránban is írtak. EI kell tehát fogadnunk, hogy a Kaspi-Oxus vidékén élő árjakus népeknek voltak írástudóik és várhatjuk, hogy a kutatók előbb-utóbb majd ott is megtalálják a szkítáknak és hunoknak tulajdonítható írásbeli emlékeket.
Vegyük most sorra a szkíta végállomásokon talált írásbeli emlékeket, először a Laúristánban előkerült feljegyzésüket. Laúristán a Tigris folyótól keletre s az Úrmia- tótól délre, a Zagros- hegységben terült el, központja a Kherka nevű völgyet foglalta magában (Magyarországon is van Kerka nevű folyó, Dunántúl), a Pishi- Kus (Vízi Kus) és a Pushti Kus (Pusztai Kus) nevű legelőkkel együtt (ld. 226m 222 térképein). Ennek a szkíta országnak fővárosa Szakiz volt, amiben a szkíták népnevét sejtik. Az itt talált és hitelesen nekik tulajdonított emléket azok a szkíták hagyták hátra, akiket a médák telepítettek oda, hogy hadseregük számára lovakat tenyésszenek és lovaglásban jártas embereket képezzenek ki (155m 45).
A szkítáknak kiosztott feladat: a lótenyésztés valódiságát mi is igazolhatjuk, hiszen országuk - Laúristán - nevében benne foglaltatik a Ló szó, ami eddigelé e szavunk első hiteles előfordulásának tekinthető. Az ország névben a Ló után az Úristán szó következik, amelynek ókori jelentését Egyiptomból jól ismerjük. A régi magyar vallásos felfogásban ugyanis a királyt földi istennek, vagy élő istennek tekintették és ennek megfelelően az isten (Están) és úristen (Úristán) címmel tüntették ki. E szerint a Zagros-helységbeli szkíták országa valóságos Lókirályság volt, a Lókirály országa, ahol mindenki lovakkal foglalkozott. Így érthető meg az a rejtély, hogy a laúristániak hátrahagyott emlékanyagában miért éppen a ló ábrázolás a központi téma és miért ismételték a lovat szinte az unalomig, a régészek nem kis csodálkozására. (35)
Éppen ezért a Ló, az Úr és az Isten szavunkat már a szöveg elemzése előtt felvesszük a közös szkíta-magyar szavalt jegyzékére és gyanítjuk, hogy a Szakkízben talált írásos emlék szövegében szerepelni fog a ló.
A laúristáni szkíta írás hordozóanyaga egy körülbelül 35 cm átmérőjű ezüst tálca ( képe: 73m 108 ) , amelyen a díszítések párhuzamos körök alakjában helyezkednek el, az írásjelek pedig a tálca széléhez legközelebb eső körben szerepelnek. Ez utóbbi kört levelek alkotják és azokba vannak a rovásjelek belekarcolva, legtöbbjük kétszer ismételve, a levél tengelyét alkotó főér jobb és bal oldalán. A tálca közepén egy tizenhat levelű lótusz virág szerepel (a névben íme ott a "ló") és az egyik kört - szintén stílszerűen - színaranyból készült lófejek alkotják. Ezek a dolgok azonnal jelzik, hogy lókirályságban vagyunk, házassági ajándékról lehet szó és az adományozó a Lófők ura lehetett.
A szöveg első tíz szavának írásjeleit Ghirshman professzor másolása nyomán Okmánytárunk 53. száma alatt közöljük, de a szavakba tagolás és az olvasás tőlünk ered. A jeleket jobbról balra, minden jelet csak egyszer olvasva, ezt a magyar nyelvű szöveget kapjuk: 'E kis tálcát valaki bőkezűen néki adja. Egyik éke ló.' Ez a tíz szó a teljes szövegnek körülbelül a fele, mert utána még számok és pénznemek említése következik - bizonyára a tárgy értékének jelzésére, - amiket azonban nem tudunk értelmesen összeállítani. De az elolvasott részben benne van a lényeg, az ti. hogy a laúristáni szkíták tényleg írtak s magyarul beszéltek.
Az Altai szkíták legbecsesebb régészeti emlékeit a Pazyrik körüli sírkamrákban találták és közöttük feltűnik a sok madár- és oroszlánábrázolás. A szkíták bizonyára azért mentek az Altai hegyekbe, amiért az ősmagyarok egy másik különítménye a Brit-szigetekre, hogy ti, az ottani gazdag arany- és rézbányákat kiaknázzák. Ilyen értelemben szól velük kapcsolatosan Herodotos, jelezve, hogy az Arimaspi nevű arany tolvajokon túl a szkíták legkeletibb ága lakik, akiket "aranyat őrző griffonoknak" neveznek (94m I 265, 292). A griffonok madár-oroszlán kombinációjú szimbólumok, a magyarok szokásos ókori jelzése. Ez a háttér segít bennünket egy szintén oroszlánt ábrázoló pazyriki nyeregtakaró értelmezésében, amely takarón írásjelek láthatók (Okmánytár 54).
A szakemberek eddig még nem állították határozottan, hogy a nyeregtakarón levő jelek valóságos írásjelek. A betűket ugyanis a művész olyan ügyesen helyezte el, olvasztotta bele az állatfigurába, hogy azokat a rovásírásban járatlan szemlélő díszítésnek vagy az izmok érzékeltetésének tekintheti. A szkíta-szakértő T. T. Rice ezzel a kényelmes magyarázattal mégsem elégedett meg, hanem gyanút fogott és határozottan írásra gondolt. A jelek ugyanis annyira formásak - állapítja meg - és oly következetesen ismétlődnek más darabokon is, hogy feltétlenül valami üzenetet sugároznak, amit azonban ma már - sajnos - nem tudunk megérteni. Mi a jeleket határozottan rovásjeleknek tekintjük s azokat szavakba tagolva újra leírtuk a díszítést szolgáló hajlítások mellőzésével, s az írásjeleket aztán a szkíta- hun-magyar jelkulcs alapján elolvastuk. A nyeregtakaróra irt rövid üzenet így hangzik: 'Arany érceket előássák, abból élnek.' Kik? Nyilván az ott lévő magyarok, akik nevét az oroszlán piktografikusan meg is mondja. (36)
Tehát az Altai szkíták valóban aranybányászattal foglalkoztak, amint Herodotos is feljegyezte. Ugyanez a mondat, vagy ehhez hasonló rövidebb mondás több más pazyriki emléktárgyon is szerepel, meglehetősen gyakran. Ennek az "unalomig való ismétlésnek" is valószínűleg az a magyarázata, mint ami a lauristáni sok tóábrázolásnak: a szkíták feladata itt keleten az aranybányák művelése volt, tehát bányász foglalkozásukat örökítették meg művészetükben és írásaikban.
Bizonyára fontos az, hogy ekként Herodotos történeti kútfőjének hitelességét egy további ponton tudtuk beigazolni, de ennél százszorta fontosabb az az alapvető tény, hogy a Kaspi- Oxus térségében élt és onnan széttelepült szkíták írásbeli anyaggal bizonyíthatólag is magyarul beszéltek. Ez a megállapítás a magyar és az egyetemes ókori történetben egyformán jól értékesíthető, mert belőle azonnal kiderül, hogy a Kárpát medencébe kelet felől behatoló első néphullám, amely oda Kr. e. 510 táján érkezett, magyarul beszélő néprészeket hozott az országba. Azt meg már a megelőző kötetben igazoltuk, hogy a keletről érkező második magyar néphullám főnépe, a hunok, szintén magyarul beszéltek és ők is magyar nyelvű írott emlékeket hagytak hátra.
Érdemes egy pillantást vetni egy másik nagy szkíta népágra, a Parthi népre is, amely a Régi Keleten az utolsó nagy birodalmat alkotta meg.
