A kusokkal való évezredes kapcsolataink mérlege


A kusokkal való évezredes kapcsolataink mérlege

A régi magyaroknak a kusokkal való bensőséges érintkezése Délkelet-Afrikában és Dél-Mezopotámiában jó kétezer évig tartott, az Indus völgyében és a Turáni Alföldön körülbelül ezer esztendeig, az egyiptomi Delta környékén pedig körülbelül kétszáz évig. Az érintkezési területen a kusok mindenütt a magyarság politikai és kulturális vezetése alá kerültek. E lényeges mozzanat nem annyira a magyarság számbeli fölényének tulajdonítható, bár az is megvolt, hanem inkább a magyar fajta jobb szervezőerejének, fejlettebb szellemi képességének, lenyűgöző vallási rendszerének és urbánus életformájának, ami mind toronymagasan állt a felett, amit a kusok e téren önmaguktól felmutatni képesek voltak. A kusok ugyanis, amikor a magyarokkal kapcsolatba kerültek, lényegében még az államtalan társadalom fokán éltek, szervezetlen banda voltak s az eldöntötte sorsukat. Boldog örömmel fogadták a magyar kultúrát és igyekeztek ezt a kultúrát tőlük telhetőleg minél jobban elsajátítani, hogy minél hamarabb úri emberekké váljanak. A kusoknak nem lehetett sok veszteni valójuk és így idővel tömegesen a magyarsághoz simultak, áthasonultak és beolvadtak.

 

A kusok beolvadása következtében az Indus völgyében, Dél- Mezopotámiában és a Turáni Alföldön élő 'keleti' magyarok arcszíne egy árnyalattal sötétebbé vált, mint a Földközi-tenger keleti partvidékén és az Eufrátesz felső és középső szakaszán élő 'nyugati' vagy 'esti' magyar népek arcszíne, ahol nagyobb méretű kus beolvadás nem történt. A nyelv tekintetében azonban a kusok beolvadása nem járt észrevehető változással; maradt az, ami eredetileg volt: érintetlen magyar. Legalább is nem látunk semmi olyan nyomot, ami arra engedne következtetni, hogy a magyar nyelvbe - a szemita elözönlés előtt - jelentősebb nem-magyarul beszélő ág olvadt volna, be. A kusok pásztorkodó életformájára vonatkozó szókincs éppen úgy tiszta magyar, mint a földműves életformájú magyarság szókincse. E nyelvbeli csodálatos egységet jelenleg nem tudjuk másként magyarázni, mint feltételezzük, hogy a kusok nyelve eredetileg is magyar lehetett. Vagy talán olyan kevés saját szókinccsel éltek, ami nyomtalanul eltűnt? Bárhogy is álljon a dolog, lényeg az, hogy miután a kusok kulturális és öntudatbeli áthasonulása megtörtént, a Kus- név teljesen háttérbe szorult és helyet adott a lakóhelyre utaló kizárólagos neveknek. Ezután tehát már főleg csak a Szkíta, Hun és a Magyar elnevezés maradt forgalomban, amelyekhez legfeljebb jelzőket illesztettek (fehér, fekete) az elmosódott származásbeli tudat utolsó emlékeként.

 

A 'keleti' magyarok legnagyobb tömbje a Kr. e. I. évezredben és az utána következő századokban még a Kaspi- Oxus vidékén, vagyis a Turáni Alföldön élt. Ebből a magyar nyelvű turáni embertartalékból a történelmi események lüktetésének megfelelően egymás utáni hullámokban indultak a csoportok nyugat felé: szkíták, hunok, avarok s végül magyarok. A Duna-medencébe érkező mindegyik újabb hullám saját neve alatt foglalta politikai keretébe a régibb hullámok népmaradványait s talán így lettek, az utolsó hullám révén, a különféle úr és kus eredetű törzsek valamennyien Magyar nevezetű nemzetté.

 

Az európai Magyarország népességének kialakításában a turáni tömb szerepét legújabban az embertan hazai szakértője, Tóth Tibor nagy nyomatékkal hangsúlyozta. Szerinte "a honfoglaló (Árpádi) magyarok csontvázainak vallomása szerint egyáltalán nem támasztható alá az Ural- Szibériai őshaza . . . Viszont feltűnő a megegyezésük (a honfoglaláskori csontvázaknak) a Volga alsó folyása és az Aral-tó közötti steppés, szavannás, legeltetésre alkalmas . . . területen talált szarmata és szkíta kori leletekkel... Ezek szerint tehát kb. ezer évvel a (896-os) honfoglalás előtt az ősi magyarságnak ezen a területen kellett élnie." Ez az első hazai hangsúlyozása annak, amit jelen könyv szerzője is vall. (41)

 

Nagyot tévednénk azonban, ha azt állítanók, hogy a Duna-medencében végrehajtott magyar honfoglalás tisztán és kizárólag a kelet felől érkező turáni néphullámok műve lett volna, szkítáké, hunoké, avaroké és magyaroké. A dunai magyar haza népi honfoglalásának első szakaszát ugyanis, amit e munka harmadik kötetében bőven kifejtünk, azok a magyar néprészek végezték el, amelyek az Őshaza nyugati és középső részéből indultak ki és már a Kr. e. évezredek folyamán beérkeztek az országba. Ezeket az árja magyarokat - egykorú szóval élve: úr néprészeket Mének, Tudók, Bálok, Urak és Szerémek vezették és ilyen népneveket viseltek: Mazúri, Magúri, Maúri, Honi, Pilísi, Héti, Boráti, Borhoni, stb., aminek az ország helynévanyagában tömérdek nyomát látjuk. Ezek a korai magyar úr-törzsek szintén a történelmi események keleti ritmusa szerint, különböző időben és különböző nagyságú csoportokban indultak ki ősi lakóhelyeikről és a dunai Magyarországba a Balkán-félszigeten át, annak délről északra vezető folyosóján áthaladva érkeztek meg a Kr. e. IV. évezredtől kezdve Kr. e. kb. 500-ig. Ők voltak a kő- és bronzkori csodálatos Magyarország - Hungária-I - megalkotói. Ez árja magyarok leszármazói a mai magyarságnak mintegy háromnegyed részét alkotják. Népünk felépítése tehát, mint majd ezt is bővebben fejtegetjük, egy árja vagy úri főtörzsből áll, amelybe egy kisebb kus-ág olvadt be. (42)

A Régi Keleten és annak szélein elhelyezkedő magyar nyelvű népek sokaságából a történelmi idők folyamán jelentős részek töredeztek le és kallódtak el, értve ez alatt, hogy nem őrizték meg magyar nyelvüket és magyar öntudatukat. Ezek közé az elveszett magyar törzsek közé elsősorban éppen a kus fajtával keveredett részek tartoznak:

 

1. Az Indusvölgyiek (sokan!), akik időben nem költöztek át a Turáni Mezőkre, se nem mentek el a Nílus deltájába;

2. A zsákutcába szorult és külön irányban fejlődött dél- mezopotámiai árjakusok (szumírok) nagy többsége;

3. A népek országútjára telepedett Ajtai szkíták; végül

4. Mindazok a "fekete magyarok", akik egykoron a napatai és magáriai Nílus-kanyarokban képviselték a magyar kultúrát. A fajtánkat Európában ért nagy veszteségekről más helyen szólunk. Keleti veszteségeinkkel kapcsolatban az egyetlen vigasztaló mozzanat az, hogy ha azok eredeti nyelve és öntudata meg is változott, leszármazóik még mindig tudják, hogy ők a magyarnak maradt magyarok rokonai. Ezt számon is tartják, jobban, mint mi.

 

41) Tóth Tibor dr. a Történettudományi Múzeum embertani tárának vezetője s tanulmányát a Győrben megjelenő "Kisalföld" c. lap 1971 június 16-i számában tette közzé. A tanulmány következtetéseiből szaggatottan idéztük, köszönettel emlékezve meg U. J. (Bp) szíves értesítéséről. - Hasonló értelemben szólt korábban Bendefy László.

Szerinte: "A régészeti leletekből, néprajzi kutatásainkból elénk csillanó valóság az, hogy a mai magyarság valóban sokat örökölt az egykori szkíta- hun-avar kultúrkör kincseiből. Ezért a magyarságot igen sok szál fűzi össze a távolibb Kelettel, nevezetesen: Belső-Ázsiával" (261m 42).

 

42) E munka folyamán többször hivatkoztunk Lukácsy Kristóf helyes megállapításaira és most is megemlítjük, hogy a magyar nép és magyar nyelv ő szerinte is árja nép és árja nyelv, amelyhez kus eredetű részlegek csatlakoztak figyelemre méltó mértékben. Lukácsy azonban a két népelem arányát még nem tudta helyesen bemérni, mert nem terjesztette ki vizsgálatait sem a Régi Keletre, sem az Indus és Oxus vidékére, hanem csak az örmény területre. Mivel a "Magyar" nevet ennek következtében nem tudta megtalálni a Kr. e. évezredekben, azt hitte, hogy "a magyarak legrégibb neve a Chus" (123m 85 sk, 7. 207). Hozzátette azonban: "Azt nem lehet tudni természetesen, miképpen és hogyan jutottak a magyarok a keletiektől ránk ruházott Chus névhez". (123m 177).

 

Őreá is vonatkozik tehát saját ítélete: "A magyar faj különböző törzsökeit jellemző arc- és hajszín különbség . . . a régi írók figyelmét nagy mértékben magára vonta. de amelyet megfejteni képesek nem voltak" (123m 149 sk).

 

43) Az elveszett keleti magyar törzsek leszármazóival a rokonsági tudat rendszeres ápolását Magyarországon a Turáni Társaság (1910) kezdeményezte. Azt a hatalmas erkölcsi erőt azonban, amit ebből a rokonságból meríthetnénk, még nem tudtuk elővarázsolni, sem megfelelően kamatoztatni. Annyi azonban már mégis világosnak látszik, hogy a magyarsággal kapcsolatban elterjesztett hiedelem, amely szerint "testvértelen" nép lennénk, mint a tényekkel ellenkező állítást végleg el kell ejtenünk. Hiszen senkinek sincs annyi rokona széles e világon, se a fehér se a fekete vonalon, mint éppen a magyarnak. De hát ezt a rokonságot a finnugor hittel jó mélyre elástuk.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 1,343 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: A "Parthi" nevű nép magyarsága Következő cikk: Küzdelem a nomád életformájú szemitákkal. A szemiták bejövetele és elhelyezkedése. A szemiták eredete és népi kiléte.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: