Európa nyugati részébe is magyar ajkú népesség érkezett először


Európa nyugati részébe is magyar ajkú népesség érkezett először

Miért nem tudtuk ezt mindezideig?

Európa nyugati része alatt ezúttal azt a területet értjük, amely a kontinenst észak-déli irányban átszelő két folyótól, a Rajnától és a Rhőnetól nyugatra esik. Tehát a mai Franciaország és Belgium területét, az Ibériai félszigetet (Portugália, Spanyolország) és a Brit-szigeteket. Ez az elhatárolás persze csak előadásunk gyakorlati célját szolgálja, ezért hozzászámítjuk még az itáliai Pó folyótól délre a Tiberisig terjedő területet is. Kontinensünk e nyugatinak mondott darabja az ókori történet folyamán sok közös vonást mutat fel. Egyforma e tájak fejlődésének ritmusa, egyforma népességük is, amely túlnyomó részben tengeri úton érkezett a Régi Keletről.

 

Szabadjon előrebocsátani, hogy a Rajna vonalától keletre a Visztuláig és a Kárpátok ívéig érő közép-európai tájat a Duna és mellékfolyói uralják s ez a dunai Európa is szorosan összetartozó táj az ókorban és szintén a Régi Keletről kapta lakossága túlnyomó többségét, de főleg szárazföldi úton és sokkal korábban mint a nyugat- európai, azonfelül sok eredeti vonást mutat fel. A harmadik ókori történeti európai nagy táj Kelet-Európa; ez is különálló egész, amelyben a turániak jelenléte erősen színezi a viszonyokat.

 

Európa nyugati részében jelenleg főleg román nyelveket (franciát, spanyolt, portugált, olaszt) és angolt beszélő népek laknak. Ez a helyzet azonban csak a jelen időszámítás 4. és 5. századában kezdett kialakulni és a 10. században fejeződött be, tehát alig idősebb ezer esztendőnél. Előtte több mint két és fél ezer éven át egy más Európa létezett, az Európa-1, amelynek nyelvét és népét a kézikönyvek még nem ismerik és csak körülírással utalnak rá, "latin előtti" (pre- latin) vagy "indoeurópai előtti" (pre-indoeurópai) nyelvnek és népnek mondva. Az őseurópaiak történeti alkotásait is túl rövidre fogva tárgyalják, azt a benyomást keltve, mintha a civilizált világ itt csak Rómával kezdődne, az élet pedig az "indoeurópaiak" pompázó bevonulásával.

 

Európa ókori történetének elhanyagolásáért nagy részben a múlt századi történetírás a felelős, amely a természettudományok igézete alatt maga is abszolút tárgyilagos akart lenni. Ebbeli törekvésében a száraz adatokat tartalmazó iratokat - elsősorban az okleveleket - becsülte, viszont a vissza emlékezéseket tartalmazó elbeszélő kútfőket aláértékelte, tehát éppen a forráscsoportot vetette el, amely az ókor értelmezéséhez a legtöbb

gondolatot szolgáltatja. Ezt a történetírói beállítottságot Theodor Mommsen német tudós szavaival szokták jellemezni, aki az elbeszélő kútfőkre kimondta a súlyos ítéletet: "Ki kell sepernünk a történettudományok csarnokából ezeket a meséket, amelyek színleg történeti előadások, de valójában nem egyebek, mint együgyű koholmányok."(18)

 

Különösen kárhoztatták, hogy ezek a források "őslakókról" is beszélnek, akik a latinok, angolok, germánok előtt már helyben voltak, s ezeket népnevükön is megjelölik (Pelasgok, Piktek, Brithonik, stb.), sőt honfoglaló vezéreikről is tudnak (Ascanus, Romulus, Remus, Brutus). Mindezt "dajkamesének" (contes de nourrices, 246m 10 sk) nyilvánították, kisöpörték a tudományból, minek következtében aztán a régi Európa tárgyi bizonyítékai előtt teljesen érthetetlenül álltak.

 

Ez a helyzet ma már szerencsére nem áll fenn a régi nyerseségében. Az elmúlt húsz év alatt Nyugat- Európa ókori történetét jobban kidolgozták és az újabb kiadású munkákban a "latin előtti világ" egyre nagyobb körvonalakban bontakozik ki. Ez a változás a történészek, nyelvészek és régészek közös erőfeszítésével ment végbe, a tudományos illemszabályok betartásával és nem fordult elő, hogy az egyik vagy másik tudomány konzervatív képviselője az új irányban kutató kollégáját sértő megjegyzésekkel halmozta volna el. E kedvező fordulat elsősorban a régészeknek köszönhető, akik megállapították, hogy Nyugat-Európában az újabb kőkor kultúrája később következett be, mint a Duna-medencében.

 

Náluk a csiszolt kőkor érettebb szakasza tulajdonképpen csak Kr. e. 2500 tálán kezdődött, a bronzkor csak Kr. e. 1500 táján s az úgynevezett korai vaskor Kr. e. 500-tól. Megállapították azt is, hogy e három művelődési forma Európa nyugati részein nem belső fejlődés eredményeként állt elő, hanem a bevándorló népek hozták magukkal. Azok honosították meg a kenyér magvak termelését, a szelídített állatok tenyésztését és vezették be a letelepült életformát. E nagy fordulat eredményeként megszűnt a korábbi gyűjtögető életforma (foodgathering), vagyis a halászatra és vadászatra alapított élet és helyet adott a "magasabb kultúra" néven ismert termelő életformának (foodproduction). Ahonnan a magas kultúrát hozó nép érkezett, arra a földrajzi tájra a művészettörténet mutatott rá legkorábban. Észrevették, hogy a dél-franciaországi román stílusú építészet a Régi Kelet befolyását tükrözi, Szíria és Kisázsia példáit utánozza, amelyek viszont egyiptomi forrásokból táplálkoztak. (19)

 

Rámutattak arra is, hogy a heraldika bizonyos elemei, elsősorban az oroszlánok szerepeltetése a családi, nemzetségi és királyi címereken szintén a Régi Keletről behozott szokás volt, hiszen ez az állat Európában nem honos. Az emberi csontmaradványok vizsgálatából viszont az antropológusok derítették ki, hogy a kőkori és bronzkori változásokkal egyidejűleg kerek koponyájú emberek jelennek meg nagyobb számban Európában. Mivel ez utóbbiak ősi tartaléka a Régi Keleten élt, ebben a körülményben is útmutatást láttak arra, hogy az Európa nyugati részeiben megjelent népesség a Régi Keletről származott. A szomszédos tudományok eredményei alapján tehát a történészek rájöttek arra, hogy az elbeszélő kútfőkben megőrzött hagyomány mégis csak igaz és nagy hiba volt e kútfőket mellőzni. Európa első művelt lakossága valóban a Földközi-tenger keleti partvidékéről érkezett s mint hajósok Európában is főleg a tengerek partvidékeit szállták meg s csak később terjedtek át a beljebb eső vidékekre (198m 46, 50 sk, 169).

 

Kik voltak és milyen nyelven beszéltek ezek a keleti bevándorlók? Ennek eldöntésére a nyelvészek tettek kísérletet. De mivel a Régi Kelet nyelvi viszonyai még ma sincsenek tisztázva, az elemeknél kezdték munkájukat. Megállapították, hogy Európa nyugati részében a legrégibb helynevek - vizek, hegyek és egyes városok nevei - a jelenlegi román és angol-szász nyelvekből nem magyarázhatók meg. E nevekben olyan szavak, képzők és jelzők szerepelnek, amelyek egy egészen más nyelv sajátságai. Adataik térképre vetítése alapján meglepetéssel észlelték, hogy ez az ismeretlen nyelv Európa egész nyugati részét elborítja, vagyis ott az ókorban mindenütt azonos nyelven beszélő népesség lakott, bár fajilag talán nem volt egységes (46m 10-12.).

 

Francia és angol nyelvészek országaik ókorinak minősült helyneveit elemeire bontották és úgy találták, hogy "e névelemek vizsgálata a legizgalmasabb kérdés, amit a helynévkutatás napjainkban felvet", mert "forradalmi jellegű" eredményekhez vezethet és új látószöget nyit meg előttünk. (20)

 

Kiderítették ugyanis hogy e nevek az Égei- szigetvilág és a Földközi-tenger keleti felének helyneveivel mutatnak rokonságot, szóval a kultúra bölcsőjével, a Régi Kelettel való korai kapcsolatokra utalnak. Azt is megtudták, hogy mit jelentenek a helynevekben sűrűn előforduló egyes összetevő elemek, pl. a mező, talaj, pala, csúcs és kő, mert ezek rendszerint azonos földrajzi környezetben voltak használatosak. Ennél tovább azonban nem tudtak eljutni a kulcsnyelv ismerete nélkül és így nem tudták kideríteni a latin előtti ismeretlen ("X") ~ nyelv személyazonosságát. Arra nem gondoltak, hogy munkájukkal tulajdonképpen a magyar nyelv őskoráról hántják le az évezredeket borító leplet s talán éppen a magyar nyelv segítségével tudnának átütő eredményt elérni.

 

A népneveket vizsgálva meglepődtek a sok Úr összetételű néven, aminők a Lig-Ur-i, Hét-RÚr-i, Tig-Úr-i, és mások. Az Úr szó ismétlődéséből arra következtettek, hogy a keresett indoeurópai előtti "X" nép és nyelv árja nép és árja nyelv lehetett és a baszk nyelv lenne ez ősrégi nyelv egyik élő maradványa, amelyet Esc-Ar-i nyelvnek neveznek beszélői, az Úr szócska beiktatásával. Ez a baszk nyelv pedig - teszik hozzá - a magyar (MagAr-i, Hung-Ar-i) nyelvvel mutat szerkezeti azonosságot (238m149). (21)

 

A kutatások közben ismét mások arra jöttek rá, hogy az indoeurópainak tartott angol-szász nyelvben a szavak igen nagy csoportja, ha ugyan nem többsége, se nem angol, se nem szász, hanem "brithoni", vagyis régibb mint az indoeurópai réteg, s ez a régi szókincs is keletről származott. (22)

 

Más szóval hogy indoeurópai előtti nyelv tulajdonképpen régi magyar nyelv lehetett; a latin, angol-szász, germán nyelvek pedig úgy alakultak ki, hogy ehhez a régi nyelvhez egy más nyelv keveredett. (23)

 

Ezen a ponton kapcsolódhatunk be mi, magyarral rokon nyelvet beszélő észtek és finnek a nyugat-európai titokzatos ősnyelv személyazonosságának kiderítésébe. Mi ugyanis a nyugat-európai tudósok által kielemzett őseurópai gyököket gyakran megértjük és az ezrével előforduló Kr. e. hegy-, víz- és helyneveket értelmezni tudjuk.

A Montreálban élő Edgar V. Saks észt kutató két nagy kötetben összeírta Európa latin előtti időkből származó folyóneveit és azokat a nagy folyók: Weser, Rajna, Szajna, Loire, Garonne, Rhone, Themse és Duna vízgyűjtő medencéje szerint csoportosította. A folyónevek értelmét aztán az észt nyelv segítségével megvizsgálta. Megállapította, hogy a szóban forgó nevek nagy része finnugor istenneveket tartalmaz, vagy finn, észt és magyar nyelven kifejezett földrajzi mozzanatokat (víz, mező, forrás).

 

A helynevek vizsgálatából levont következtetései között ezeket olvassuk: "A régi Brithonik és Piktek eredetileg finnugorok voltak, az egész Európában otthonos finnugor népesség törzsei, akik a Visztula völgyében élő észtek beszédéhez közelálló nyelvet beszéltek" (212m 207, 217). Azt is mondja Saks, hogy nemcsak a Brit-szigetek, hanem a spanyol, olasz és görög területek is szerves részei az észt- Európának és népi szempontból eredetileg azok is finnugorok voltak (212m 218). Majd így folytatja: "Európa legrégibb lakosai emberemlékezetet meghaladó idő óta a finnugor törzsek", akiket a latin és germán népek utóbb kipusztítottak vagy északi fekvésű területekre szorítottak (212m 216 és olv. 17). Manapság Európa őslakosságából, a finnugor törzsekből csak töredékek maradtak fenn: magyarok a Duna-medencében, finnek és észtek a Baltikumban, mordvinok és egyéb töredékek a Volga folyó és az Ural- hegység környékén. Az európai finnugoroknak ezen a kontinensen hat-hétezer éves folytonosságuk (continuitás) van. (24)

 

Amikor örömmel mutatunk rá arra az újabb nyelvészeti irányra, amelyet a nyugat-európai (angol, francia) tudósok és finnugor rokonaink nyelvészei képviselnek, kissé restelljük a csonka-országi magyar nyelvészek maradiságát, akik ezekhez a fontos kérdésekhez még csak hozzászólni sem tudtak.

 

Saks dr. nyelvészeti kutatásait régészeti oldalról alátámasztja R. Indreko, az úgynevezett Kunda- kultúra búvára, aki Észtország területén a Kr. e. VII. évezredben fennálló kőkori kultúráról megállapította, hogy a bronzkorban és a vaskorban is zavartalanul folytatódott és kétségtelenül a finnugor etnikummal kapcsolatos (R. Indreko, The Prehistoric Age of Estonia, 1962). Indreko állítja, "hogy a jelenleg Észtországban élő észtek lényegében azoknak a finnugoroknak utódai, akik e helyen legalább 9, 000 évvel ezelőtt vagy talán még annál is régebben éltek" (idézi: 212m 16) és hogy a Kunda- kultúra elemei nem az Ural- hegység vidékéről eredtek, hanem Nyugat-, Közép-, és Kelet-Európából, Saks dr. megrója azokat a finnugor nyelvészeket, akik még ma is M.A. Castrén és E.N. Setälä elméleténél tartanak és a finnugorok vándorlását későbbi időkre helyezik, kiindulópontjául pedig a Káma, Volga és Oka folyók vidékét jelölik meg. Ez a nézet - mondja Saks - elavult, téves, sohasem volt bizonyítva és nem is egyeztethető össze a való tényekkel. (25)

 

Az újabb észt régészek és nyelvészek nemcsak szembefordultak az ural- szibériai eredetet hirdető nyelvészekkel, hanem mellőzték az ő segéd-elméleteiket is, nevezetesen a "kölcsönszavak", az "utazó szavak" elméletét (loan words, traveling concepts), amelyeket a latin- germán-angolszász tudósok saját nézeteik védelmére állítottak fel s amit a finnugor nyelvészek gondolkodás nélkül elfogadtak (212m 216 sk).

 

Mennyivel jobban látták a való helyzetet a 19. század első felében működő régibb nyelvészek és histórikusok, mint pl. Rasmus Rask, bár kezdetlegesebb módszerekkel dolgoztak, mint a modern nyelvészek és történészek. Ezekre a klasszikusokra térnek most vissza és haláluk után elismeréssel adóznak bámulatos éleslátásuknak.

 

Végeredményben tehát a nyelvészeti kutatások hátramaradottsága miatt nem ismerjük kellő módon Európa őskorát népi vonatkozásban. Az újabb vizsgálatok azonban már elegendő adatot hoztak elő, hogy megértsük, miért fontos éppen nekünk magyaroknak, hogy tovább vizsgáljuk az Európa nyugati tájain élt, csiszolt kőkori és bronzkori lakosság kilétét. Ha ugyanis kiderül, hogy Európa-1 felépítésében az e kontinensre jött magyar ajkú népek (finnugorok) vitték a főszerepet, akkor Európa egész történetét újra írhatjuk. Olyan feladat ez, amely megéri, hogy néhány tudós annak megoldására szentelje életét.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 1,313 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: Jegyzet Homeros Odysseájáról Következő cikk: A "fekete magyarok" bejövetele


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: