Ha azokat a Duna-medencebeli helyneveket, amelyek régi-keleti helynevet duplikálnak, keleti pogány istenneveket tartalmaznak, avagy képzőik szerint keletiek, - ókori eredetűnek minősítjük, akkor ebből a korból több mint kétezer néprajzi adat áll előttünk. Ezeket az adatokat vármegyék szerint elosztva, térképre vetítettük. Kockázással jelöltük. meg azokat a megyéket, amelyek területén legalább 45 ókori magyar helyrevet találtunk; vonalkázással azokat a megyéket, ahol 45-nél kevesebb, de legalább 30 ilyen nevet írtunk össze; fehéren hagytuk azokat a területeket, ahol 30-nál kevesebb volt a számba vehető helynév. A túloldali táblázat összegezi ókori helyneveink megyénkénti létszámát, a Dráva-Száva köze és a tengerpart nélkül, mert ez utóbbi területek adatait csak hiányosan tudtuk összeállítani. E munkában irányadóul a magyar helységnévtárt használtuk (126m és 127m).
Az a térkép, amelyet a fenti adatok alapján szerkesztettünk, az ókori- Magyarország csodálatos néprajzi viszonyait tárja elénk és feltűnő egyezést mutat azzal a térképpel, amely Duna-medence csiszolt kőkorban: földművelés alá vont területeit ábrázolja. A lakosság tehát a bronzkor végén, amelyre adataink vonatkoznak, nem egyenletesen oszlott el, az országban, hanem két nagyobb tájon összpontosult, egyrészt Dunántúl: Baranya, Somogy, Vas, Zala és Veszprém megyék területén; másrészt. az Erdélyi-medencében: Bihar, Szatmár, Szilágy, Szolnok- Doboka, Kolozs és Maros-Torda megyékben. E megoszlás azt mutatja, hogy az első magyar honfoglalók legszívesebben dombos vidékeken és kisebb méretű folyók vízgyűjtő területén szálltak meg.
A két sűrűn benépesített táj mindegyike körül meglehetősen széles gyéren lakott övezet húzódott, amely nehezen járható terület volt és így jó védelmet nyújtott külső támadás ellen. Magas hegyek tornyosultak
az Erdélyi-medence egész keleti oldalán, ahol az erdő akkoriban még rengetegében állott és megakadályozta nagyobb tömegek meglepetésszerű behatolását. Hasonlóképpen magas hegyek és őserdők védelmezték Dunántúlt a nyugatról és északról való behatolás ellen. A két ókori Magyarországot - Dunántúlt és Erdélyt - a Duna és Tisza nagy árterei egymástól is elválasztották Jász- Nagykun-Szolnok, Békés, Csongi Csanád és Torontál megyék területével, amelyet észak felé megtoldott a sivatagos jellegű Hortobágy Hajdú megye területével, dél felé a Delibláti homokpuszta Temes megye déli részével.
A Tisza mentének aránylag csekély népsűrűsége meglepő és ellentétben áll azzal, amit a részletesebb vizsgálat előtt magunknak elképzeltünk, de végeredményben a helyzet nagyon jól érthető. A Tisza ugyanis a Duna-medence legzabolátlanabb folyója volt még a közelmúltban is és nemcsak veszedelmes tavaszi kiöntéseiről és végtelen mocsarairól tudunk, hanem arról is, hogy gyakran megváltoztatta medrét, néha több mint 20 km-rel távolabb ásva magának új árkot. A bronzkori földművesek tehát az ilyen mocsaras és vízjárta tájon nem tudtak gyökeret ereszteni. Ugyancsak gyér lakosságú terület volt az ország nyugati felében a Dunától délre a Rába folyó vonaláig, és északra a Vág torkolatáig terjedő vidék, a mai Moson, Pozsony, Győr és Komárom megyék területe, ahol nagy folyók öntik vizüket a Dunába és múlt századi lecsapolásukig nehezen járható mocsárvilág volt.
Észrevesszük azt is, hogy a Duna-medencében kialakult két ókori Magyarország mindegyike elkezdte már benépesíteni a szomszédságába eső jól értékesíthető földrajzi tájat. Az Erdélyi-medence lakossága szívesen gyarmatosított a Tisza felső szakaszán, Szabolcs, Bereg, Ung, Abaúj, Zemplén és Sáros megyék területén, ahol sok kis folyó igyekszik a Tiszába. Ezen a gyarmaton a legsűrűbb népesség, úgy látszik, Ung megye területén alakult ki. Dunántúl lakossága viszont a Bécsi-medence és a Cseh-medence területére tolta át népfeleslegét, vagy még tovább nyugatra, Európa beljebb eső tájaira. A két ókori Magyarország összekötő útvonala, a lakosság sűrűségi indexe szerint a Cserhát, Mátra és Bükk hegységek lábainál haladt; a rövidebb út, - a Dunán és Tiszán keresztül - amely a Nagy- Alföldet szeli át, még nem volt járható.
Az ország népességének bronzkori elhelyezkedése eléggé megmaradt a további idők folyamán is és sok későbbi mozzanatot megmagyaráz. Például azt, hogy az országba kelet felől utóbb érkező turáni néprészek szkíták, hunok, avarok, Árpádi magyarok - nem annyira a Dunántúl és Erdélyi-medencében szálltak meg, ami már foglalt volt, hanem főleg a csak gyéren benépesített Nagyalföldön és a vízjárta területeken, amelyek az akkori viszonyok között mezőgazdálkodásra nem voltak kedvezőek, viszont jól megfeleltek a lovas életformájú állattenyésztő törzseknek. Azzal azonban, hogy a turáni lovasok a Duna-medence szívében szálltak meg, eleve hivatást nyertek az egész földrajzi egység egy országgá egyesítésére. Így lettek a kő- és bronzkori árja "honfoglalókkal" szemben a később jött turániak a "honegyesítők".
Ugyancsak a bronzkorban kialakult néprajzi helyzetből magyarázható, hogy Erdély és Dunántúl Árpádék bejövetele után még egy-két emberöltőn át megőrizte önkormányzatát és tulajdonképpen csak a dunántúli Koppány és az erdélyi Gyula legyőzése után sikerült az egész országot végleg szorosabb politikai egységbe vonni. A hun idők óta a Felvidék nyugati részében is volt egy külön politikai alakulat, az úgynevezett Fekete Magyarország, de annak körülményeiről ezidő szerint még alig tudunk valamit, csak annyi látszik bizonyosnak, hogy az is Szent István idejében került a központi táj szoros ellenőrzése alá. A négy öt különböző tájon szervezkedő magyar törzsek egységbe vonásában, nemzetté alakulásában nagy szerepet játszott a kereszténység felvétele, amely a különböző időben érkezett magyar csoportok vallási partikularizmusa fölé épült, magába szívta a napkultuszból és bálizmusból átvehető elemeket, de megszüntette a bennük rejlő széthúzó erőket. Ebben áll a kereszténység felvételének nagy nemzeti jelentősége s ezért kimagasló Szent István történeti alakja.
A Duna-medence kő- és bronzkori viszonyai úgy amint előadtuk, tudományunk mai helyzetében sok új meglátást és új ismeretet tartalmaznak. Az újdonságok legfontosabbika kétségtelenül az, hogy a lakosság magyar nyelvű törzsek sokaságából állt. A magyar honfoglalás első szakaszai tehát a Kr. e. évezredekben játszódtak le s azok a bronzkor végére két nagyobb politikai szervezetet, két Napországot hívtak életre. Ez a két Magyarország az akkori Európa élen járó két legnagyobb kultúrállama volt, mely mezőgazdálkodásával, iparával és tudományával a kontinens középső részében és azon túl is tanító szerepet töltött be.
