Az iskolás tankönyveink ma is – az Akadémia egykori elnöke által hangoztatott – feltételezésen alapuló (!) származáselméletet tanítják.
Ennek megfelelően a ma használt általános iskolai Történelematlasz „A magyar nép vándorlása és a honfoglalás” oldalán bemutatott térképen az Ural melletti részt feltételezett magyar őshazának (Magna Hungaria) írja. A hozzátartozó történelemkönyv, a feltételezéssel már mit sem törődve, erről a területről kijelenti:
„A rokon nyelvet beszélő finnugor (uráli) népek ősei valaha egymáshoz közeli területeken éltek az Urál hegység környékén, főleg annak keleti oldalán”.
Tehát, ahelyett, hogy az Akadémia hiteles választ igyekezne adni népünk eredettörténetére, helyette feltételezésekre hagyatkozik és ellentmondásokba keveredik s ezt tanítják ma a gyermekeinknek. S mindezt tudta még fokozni a szerző azzal, hogy ugyanebben a fejezetben még a következő, minden komolyságot nélkülöző, három dolgot is állít:
- A csodaszarvast nőstényszarvasnak írja (melyről köztudomású, hogy nincs is agancsa).
- Állítása szerint a vesztes hunok annyira féltek ellenségeik bosszújától, hogy ki sem merték ejteni a hun nevet, hanem székelyeknek nevezték magukat.
- A magyarok a szomszéd népek nyelvét nem értették, ezért úgy gondolták, hogy ők nem is képesek az értelmes beszédre, azaz némák, s ezt a hitet őrzi a „német” szavunk.
Mégis hogyan láthatnánk tisztán ebben a helyzetben?
Ebben nagy segítség Radics Géza munkássága, aki az 1956-os forradalmat követően az USA-ba került és elhatározta, hogy összegyűjti a magyarság történelmével kapcsolatos írásokat.
Ő már abban az időben is hozzájuthatott a külföldön élő, ott dolgozó magyar szakemberek műveihez is és ugyanakkor figyelemmel kísérte a hazai szerzők munkásságát is. Ezt tette évtizedeken keresztül, mikorra „összeállt” neki a kép.
Ezt könyvek, tanulmányok formájában is közreadta és ingyen terjeszti a Kárpát-medencében, ahova szívesen jön haza nyaranta, hogy előadásokat tartson e témában.
Ő az, aki a megoldás kulcsát a Kárpát-medencei őstelepesekben, őslakosságban, a köznépben látja.
Radics szerint őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál.
Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe..., korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma épült.
Hogy honnan származtak az őstelepesek? Radics erre így válaszol [23. – 10.]:
„A Kárpát-medence benépesedésének folyamatát és magyarságot illetően megkülönböztetett figyelemmel kell tekintenünk a Földközi-tenger szigeteire és Anatóliára (ma Törökország), a mai Észak-Irakra, vagyis a »termékeny félhold« vidékére, ahol a legjelentősebb népesedési robbanás bekövetkezett, mely a termelő életforma következménye volt”.
A félsziget kénytelen volt feladni népfeleslegét. A térképen is látszik, hogy a terjeszkedésnek több elágazása is volt. A keletre jutott népesség történeti szempontból nézve nagyon figyelemre méltó lehet számunkra. Nem lehetetlen, hogy a keletre jutott népességben kell keresnünk a rokoni kapcsolatainkat, sőt azon túl, az ezer évekkel később a keletről jövő hódítók, mint a szittyák, a hunok..., Árpád népe őseit is. Ezeket a hódítókat olvasztó tégelyként fogadta be az őslakosság mind genetikailag, mind nyelvészetileg.
Hogy milyen nyelvet beszélhettek ezek az őstelepesek? Számomra erre az a válasz, hogy amilyet az ő utódaik, vagyis mi.
Ezt erősíti meg Radics is, amikor ezt írja:
„A Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkor magas népsűrűség ezt kizárta”.
Ezt az állítását a régészeti feltárások is igazolják. A mellékelt térképet László Gyula felkérésére Szentes környékéről készítette Kovalovszki Júlia.
Látszik rajta hogy az „avar” és a „honfoglalás” kori lelőhelyek együttesen sem érik el az ősi lelőhelyek számát, igaz ugyan, hogy ezek története 560-tól 1000-ig bezárólag számítandó, míg az őstelepeseké több ezer évre. Viszont az is igaz, hogy mennél meszszebbre nyúlunk az idők mélységébe, annál kevesebb a leletanyag. Részben azért, mert a népsűrűség alacsonyabb volt, részben azért, mert a múló idő sok mindent elemésztett.
A nagyszámú őslakosság és a hódítók arányaira enged következtetni Béresék azon megállapítása is, miszerint az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok bejövetelével alig változott a térség génállománya. Arról az őslakos génállományról van szó, akinek a megtestesítője az a földből élő parasztember, aki mindig is körme szakadtáig ragaszkodott a földjéhez, attól függetlenül, hogy éppen milyen hódító uralkodott rajta. Ők voltak mindig is többségben, ebből adódóan ők képviselték a folytonosságot a nemzet életében.
A paraszt ember bölcsességével így fogalmazott a madocsai Földesi János:Nem bántam meg fénytelen sorsomat,
nem adom föl ma sem paraszti voltomat.
A föld öleli lábam a nagy ég meg a vállam,
sorsomat vallató köd és gond veri szívem.
Maradok köztetek híven,
mert bármerre ballagok,
itt rám ragyognak a néma csillagok.
A csöndes többség hatalma ez. Ezért van az, hogy az újabb korban is hiába volt a Dunántúl négyszáz évig a Római birodalom része, ott mégsem latinul beszélnek. Hiába volt itt a török 150 évig, mégsem beszélünk törökül és hiába voltak az elmúlt századokban az uralkodó osztályok diktálta külföldi nyelvek a hivatalosság rangjára emelve, mi mégis az anyanyelvünkön beszélhetünk. Milyen igaz tud lenni Petőfi Sándor sora:
„Habár fölül a gálya,
alul a víznek árja,
azért a víz az úr!”
Az írásbeliségünk fennmaradását is nekik köszönhetjük.
A világ ma ismert legrégibb írásos emlékét az Erdélyi Tatárlakán 1961-ben találták.
Ezek, a képen látható, helyi agyagból kiégetett írásos agyagtáblácskák 26 agyagszobrocska társaságában kerültek elő és a régi magyar írás jeleit tartalmazzák.
A rádióizotópos vizsgálatok szerint ezek 7 ezer éves leletek. Ez újkőkori írásbeliségünket bizonyítja itt, a Kárpát-medencében.
Külön cikkek:
A 3600 éves Tatárlaki "napvárta" -naptár- megfejtése!
Friedrich–Szakács szerzőpáros hívják fel a figyelmünket arra, hogy az is rendkívül fontos – és talán ez magyarázza, hogy a hivatalos tudomány elhallgatja leletünk jelentőségét –, hogy a korong és a mellette lévő két másik téglalap alakú agyagtáblácska 1000-1500 évvel idősebb, mint a hasonló képjeleket tartalmazó sumér agyagtáblák, valamint rokonság áll fenn a Kárpát-medencei és sumér írásbeliség között, sőt a Kárpát-medence a kiindulópont.
Borisz Perlov a volt Szovjetunió Tudományos Akadémiájának sumerológusa azt állítja, hogy a tatárlaki táblácskák helyi eredetű, széles körben elterjedt írásbeliség rendszeres darabjai.
Szeretnék rámutatni, hogy arról az írásbeliségről azt állítja a szakember, hogy „széles körben elterjedt”. Tehát az őstelepesek mindennapjaihoz hozzátartozott az írás és ez fönnmaradt egészen I. Istvánig, aki egy évezreddel ezelőtt rendeletileg vezette be a latin betűs írást a rovás helyett.
A leleteken lévő írásjelek egy részét ma is ismerjük,rovásbetűknek mondjuk őket. A Föld legrégebbi írásának tárgyi emlékei ezek. Ugyan ezer éve nincsenek általános használatban a rovásbetűink, de a nép nem felejt s megőrizte számunkra a mai napig, legtovább a Székelyföldön.
„Habár fölül a gálya.....!”
A ragozó nyelvet beszélő nép írása ez, melynél mindig is aranyszabály volt, hogy minél kevesebb szóval, minél többet tudjunk mondani. Ezt a következő Wass Albert [28. – 354.] versen és annak német fordításán tudom legszemléletesebben bemutatni:
Sóhajtás
Istenem, az idő hogy rohan!
Ma még vagyunk, holnap már nem.
Múlt és emlék: mind elmarad.
Nyomainkat lassan vörös
Avarral fedi be az őszi szél.
És egyszer azt sem
Tudja majd, kik voltunk,
Ki rólunk beszél.
Seufzer Mein Gott,
wie lauft die Zeit!
Heute sind wir noch, morgen schon nicht mehr.
Vergangenheit und Erinnerung: alles Bleibt zurück.
Unsere Spuren verdeckt langsam
mit rotem Laub der Herbstwind.
Und wer wir waren:
weiss bald schon nicht mehr,
wer von uns spricht.
Már ránézésből látszik, hogy a német változat hosszabb, mint a magyar, (de így van ez, ha bármely más idegen nyelvre fordítunk magyar szöveget).
A fenti magyar szövegben 37 szót számolhatunk, míg a németben 43-at. Ha 100%-nak vesszük a magyar szavak mennyiségét, akkor ehhez képest a német nyelv terjengősebben, azaz 116%-on tudja ugyanazt kifejezni. Ha a különbséget a kiejtett hangoknál vizsgáljuk, hallhatjuk, hogy a magyar szöveg 157 hangból áll, míg a német 196-ból. Itt az arány 125%-os. Tehát ebben a versben a német nyelvben éppen egynegyednyivel több hangra van szükség, ugyanazon tartalom kifejezésére, mint a magyarban.
Ennek a nyelvnek volt mindig is írása a rovás, ahol szintén aranyszabály, hogy minél kevesebb jellel, minél többet fejezzünk ki. Tehát a nyelvünk és az írásunk is a természet törvényét követi, miszerint minél egyszerűbb valami, az annál nagyszerűbb.
Oppert, Lenormant, Sayce német, francia, angol nyelvészek állapították meg az 1800-as évek második felében, hogy a sumir nyelv egyenesági leszármazottja a mai magyar nyelv. Sir Leonard Wolley szerint, a sumir nyelv 56 nyelvtani sajátosságából a magyar nyelvben 53 szerepel.
Rovásemlékünk: Az erdélyi Kapossi Sámuel főiskolai tanártól származó betűsort, Bél Mátyás felvidéki születésű evangélikus lelkész, tudós jelentette meg nyomtatásban 1718-ban Lipcsében
„De vetere litteratura hunno-scythia (e)xercitatio” címen.
Az írásmutatvány a Miatyánk szövegét tartalmazza, melynek betű szerinti olvasta:
„Mi atyányk ki az menyekben vagy,
szenteltessék az te neved. Jő
jön el országod. Légyen az te
akaratod mi képen menyben azonké
pen az földönis. Az mi kenyerün
ket az mindennapiat adgyad né
künkma.Ésengeddmegminé
künkazmi adóságinkat mikép
pen miis meg engedünk azok
nak az kik mi nékünk adós
sok és ne hadgy minket ké
sértetbe jutnunk de szaba
diczs meg az gonosztul. Mert ti
ed az ország és az hatlom és az
diczsőség mind örökn öröké amen”.
Forrás:
http://www.magyarrovas.hu/files/jelentes_A4.pdf
http://www.magyarrovas.hu/files/Rovasemlekeink.pdf
http://www.magyarrovas.hu/files/Tortenelmunkhoz_magyarul_4_kiadas.pdf
