Az alországbíró a 13. század végén az uralkodó távollétében is ítélkezni jogosult úgynevezett jelenléti bíróság vezetője volt. Ez a bíróság Budán működött. A 14. század elejétől a bíróság vezetését a kevésbé jelentős alországbíró helyett addigi névleges felettese, az országbíró vette át. Az országbíró törvényszékével együtt mindig követte az uralkodót.
A középkori forrásokban emlegetett aladár egy-egy királyi udvarház vezetője lehetett. Az esetleges udvarnagy elnevezésre nincs középkori adat. Az aladár szó a szláv vladár (udvarházi elöljáró) szóból eredhet. Tisztség voltát az bizonyítja, hogy Bonfini és Heltai szerint is Mátyás temetésénél egy „főaladár” segédkezett.
A királyi személynök, más néven a király személyének képviselője, ha a király nincs jelen, főleg az igazságszolgáltatásban olyan ügyeknél, melyek a király személyes bíráskodásának tartattak fenn. Nem azonos a homo regius-szal, a király megbízottjával.
Az intézmény múltja
Ezzel a tisztséggel a 15. század elejétől találkozunk.
A kincstartó a középkori Magyarország legfőbb pénzügyi tisztviselője a 14. századtól. Károly Róbert idején bukkant fel először mint az akkor még a pénzügyekért felelős tárnokmester alárendeltje, majd 1377-től önálló tisztségviselő.
Az örökös főispán (latin: supremus et perpetuus comes) olyan főispán, aki a tisztségét azért töltötte be automatikusan, mert valamilyen főpapi vagy országos világi méltóságot kapott. Elsőnek 1270-ben az esztergomi érsek lett Esztergom vármegye örökös főispánja. A 14. században a macsói báni címet kapcsolták össze Bács, Bodrog, Baranya, Szerém és Valkó ispánságával. A 15.
Várispán (comes castri) volt először is minden megyésispán, aki a vármegye várszervezete és várbirtoka által alkotott várispánság élén állt. Ez a várispánság a vármegyében lévő udvarbirtokokkal, magán- és egyházi uradalmakkal együtt alkotta a vármegyét.
Az alispán (latin vicecomes) a középkori magyar vármegye ispánjának – az újkorban főispánjának – helyettese volt, első említése 1113-ból származik, mint (curialis comes), a vicecomes elnevezés csak a 14. századtól vált általánossá. Az ispán választotta ki a várjobbágyok közül, a bíráskodásban segítette őt, de az Aranybulla (1222) szerint csak a várnépek felett ítélkezhetett.
A 16. század elejétől az ispánt általánosan főispánnak (supremus comes) hívták és egyre inkább örökölhető pozícióvá vált.
Az újkori magyar közigazgatásban a főispán és az alispán tisztsége elvált egymástól.
A megyésispán (comes parochiae, comes castri, comes comitatus, comes provinciae) a középkori magyar közigazgatásban a vármegye élén álló, a király által kinevezett és bármikor felmenthető tisztviselő. Bírói hatalma csak a várbirtokra terjedt ki, míg közigazgatási (pl. piacfelügyelet) funkciói az egész megyére, így az udvarbirtokra is.
Az ispán (latinul comes) legismertebb jelentésében a vármegye király által kinevezett első emberét jelentette a középkorban, az újkorban a tisztség neve főispán lett. Ilyen minőségében megfelelt a frank grófnak (grafio).
