Magyarországon a XIX. században élte virágkorát a betyárság, falusi-tanyasi körökben szájhagyomány útján terjedő népköltészet az utóbbi évtizedekben is gyűjthető volt. Az elmúlt 150 évben a betyárság megítélése mind belföldön, mind külföldön sokszor ellentmondó véleményekbe ütközött, hol romantikusnak idealizált, hol vadnak és kegyetlennek állították be őket. A betyárságról a hivatalos történelmi források csupa rosszat, míg a népi szájhagyomány csupa jót állít róluk, a betyárfolklór ilyen irányú kialakulása és ellentmondásossága az akkori történelmi és társadalmi viszonyokban keresendő.
A kóborlásból és fosztogatásból élők számának növekedése a kuruc idők óta jelent problémát a közigazgatásnak. A Rákóczi szabadságharc leverése után szélnek eresztett végvári katonák és bujdosó szegénylegények ellen hasztalan hoztak óvintézkedéseket, hiszen a szabad életet megszokó betyárok sokszor még a katonaságot is mozgósították. A kuruc idők szelleme a német és feudális elnyomás elleni gyűlölet még 1711 után is élt a parasztságban, sokszor a falvak népei bújtatták és élelmezték az üldözött szegénylegényeket. Ennek a jelenségnek az elindítója jobbágyságra egyre növekvő társadalmi terhek kiszabása, a kilenced, a kocsmáltatási és előjog, a az erdőhasználat, a vadászat, a föld elővételi joga, a hadi és házi adók, a katonaállítás és katonatartás, a hadsereg számára történő fuvarozás az un. forspont, az egyháznak járó tized, dézsma.
Így hát nemcsoda, ha ezen terheket fel nem vállaló és kibúvó fiatal legények inkább álltak betyárnak, menedéket keresve erdőkben a szabadabb élet reményében, még akkor is, ha elkapásuk után a törvény nagyon szigorúan csapott le rájuk. A katonaszökevényeket például 6 év tovább szolgálatra kötelezték, a kétszer szökötteket pedig örökös szolgálatra, ezen dezertőröket a pásztorok ideig-óráig bújtatták és élelmezték, ha nem hát loptak maguknak. Így hát a társadalomhoz viszonytva lettek a betyárok a nép hősei vagy ellenségei. A végeredmény minden esetben ugyan az volt, a falu vagy közösség egy tagja árulóvá vált bosszú vagy magas pénzjutalom fejében és feladta a bujdosót, akit gyorsított eljárással halálra ítéltek. A halálra ítéltek három órát kaptak a bíróságtól az ítélet végrehajtása előtt és tetemük három napig lóghatott a bitófán.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése után, az addiginál nagyobb betyárvilág kezdődik Magyarországon, a bújdosó honvédeket Kossuth-betyároknak nevezik. Bár a szabadságharc idején sok betyár áll be a jobbágyfelszabadítás mellett harcolva honvédnek, még maga a híres és hírhedt Rózsa Sándor is szervez egy szabadcsapatot, a szabadságharc leverése után Ráday Gedeon mégis a betyárvilág ellen támad és tovább sanyargatja a népet. Az egyre növekvő bűnözés és rablások miatt a XIX. század első felében létrehozzák a városi és megyei karhatalmi rendszereket a pandúrok és az őket erősítik a Bach-korszakban és a Ráday-korban idegen katonákból toborzott zsandárok, majd az 1880-as években felfegyverzett csendőrök.
Ebben az időszakban felerősödött a pásztorvilág szimpátiája a betyárokkal szemben, bújtatásuk alatt különféle jeleket találtak ki amivel üzenni tudtak a lappangó betyároknak pandúrok közeledtével vagy távoztával. A jól látható gémeskút gémjének különféle állásából már messziről tudta a bujdosó, mikor szabad az út, de ilyen jel volt a tanya elejébe bevert jókora kampós szög is, amit betyárszögnek neveztek, ezen lógott a betyártarisznya, benne kenyérrel, szalonnával és borral. Ehez más ember nem nyúlt hozzá még véletlenül sem, mert mindenki tudta, hogy aki ilyet tesz annak a házán nem esik kár betyár álltal.
A betyárként élők sem voltak egyformák az Alföldön könnyen mozgó lovasbetyárok, míg a dombos hegyvidékeken élő betyárokat járó betyárként nevezték. Az igazi betyár nevet csak a legnagyobbak érdemelték ki:
"Van útonálló zsivány, van jellemtelen kapcabetyár, és vannak az úribetyárok. Ilyen úribetyár vót ű, Rózsa Sándor meg Sobri Jóska. Vótak a tarisznyabetyárok, kik elloptak ezt-azt, a mezőrűl a tarisznyát, kabátot, az igazi betyár, valamikor Rózsa Sándor vót. Mert az bemert menni a városba. Az igazi betyártúl rettegett az ország "
A kissebb jelentőségű betyárokat, mint Sós Pistát közönséges betyárnak hívták, Dancsó Jánost pedig kinnálló-betyárnak, másutt futóbetyárnak. A verekedő, hencegő betyárokat pedig lacibetyárnak, a katonákból lett betyárokat pedig puskás vagy gyalogbetyárnak hívták. A rossz féle betyárokat kurtabetyárnak vagy réti betyárnak, lókötőnek, ostoros betyárnak, gunyhó vetőnek vagy madzagos tolvajnak nevezték attól függően, hogy közönséges tolvaj vagy nádasban lapuló vagy lótolvaj, gunyhó fosztogató volt-e az illető.
