A herceg a legmagasabb rangú főnemesi cím. A régi germánoknál a hadsereg élén állók címe volt, a népvándorlás után a letelepedett népek önálló (szuverén) uralkodói lettek, vagy a hercegi titulust uralkodó közvetlen leszármazottjaként örökletes, máskor uralkodói kinevezéssel adományozott nemesi címként (nemesi címek) viselték. Európában ma is hercegség (principauté, fr.) Monaco és Liechtenstein államformája, és ezt a címet viseli a mindenkori angol (Prince of Wales) és spanyol (Principe des Asturias) trónörökös.
Dux (dukátus)
Latin „vezér, uralkodó, herceg”. A történelem folyamán gyakran használt cím, rang. Az ókori Rómában általában a katonai vezetők, a korai császárkorban pedig a princepsek (például Augustus) a 3. századtól a tribunus és legatus közötti rangfokozat jelölésére használták. Diocletianus (uralkodott 284-305) a Római Birodalom közigazgatási reformja során elválasztotta egymástól a katonai és polgári közigazgatást. A dux a határprovinciákban állomásozó csapatok katonai főparancsnoka lett. A Bizánci Birodalomban feltehetőleg 600 óta egy-egy dukátus már civil ügyekben is illetékes vezetője. Az utolsó dukátusok a keresztes háborúk idején tűntek el. Kitüntető címként is adományozták a császárhoz közel álló személyeknek.
A nyugati gótok királyságuk közigazgatását római provinciákhoz igazították, a dukátusok ezek katonai és polgári vezetői voltak. A longobárdoknál kezdetben hadvezér jelentésű, itáliai királyságukban pedig a dukátusok vezetői. A Merovingok idején több grófság fölé állított királyi hivatalnok, aki főként katonai ügyekben volt illetékes. A Karolingok alatt az őrgrófok címe. Franciaországban már a 10. század óta a duc olyan úr megjelölése, aki bizonyos királyi jogokat is gyakorolhatott. A Német-római Birodalomban a 12. századra alakult ki a birodalmi hercegek köre. Angliában duke-nak hívják, kezdetben az uralkodó család tagjait jelölték vele, királyi herceg jelentésben máshol is előfordul. Általában a nemesség felső rétegét alkották.
A dukátus a középkori Magyarországon
Latinul hercegség. Az Árpád-ház ifjabb tagjainak, elsősorban a trón örököseinek juttatott országrész és a vele járó hatalom neve a történeti szakirodalomban. Előzménye valószínűleg a fejedelmi hatalom megosztásában keresendő, a dinasztia tagjai között a 10. században, például Koppány somogyi dukátusa. A tulajdonképpeni dukátust I. András hozta létre öccse, Béla részére 1048-ban, átengedve neki kormányzásra az ország keleti és északi harmadát keleten a Tiszáig, északon a Dunáig, Bihar és Nyitra központtal. A herceg (dux) a saját országrészében királyi jogokat gyakorolt, pénzt is veretett, de önálló külpolitikát nem folytathatott. Salamon idején unokatestvérei Géza és László, I. László idején talán öccse, Lampert, Kálmán idején testvére, Álmos birtokolták a dukátust, mígnem Álmos ismételt lázadásai miatt a király megszüntette a hatalom megosztásának ezt a módját (1107). Ezután a királyi ház hercegei egyes melléktartományokat (Szlavónia, Erdély stb.) kaptak kormányzásra a dukátusihoz hasonló jogkörrel. Az utolsó személy, aki ebben a kiváltságban részesült I. Lajos öccse, István, Horvátország hercege volt, az ő kiskorú fiának halála, 1360 után az intézmény nem éledt újjá.
Hercegek Magyarországon a 19. századig
Magyarországon a hercegi (latinul: dux) címet az uralkodócsalád tagjai viselték. A 15. század végén két magyarországi főúr – Korvin János és Újlaki Lőrinc – is hercegi címet viselt. Ám ez sem jelentette a hercegi cím megjelenését a főnemesség körében, mivel mindketten királyi hercegként viselték a címüket. Korvin mint Hunyadi Mátyás magyar király fia, Újlaki pedig, mint Újlaki Miklós bosnyák király fia.
A Habsburgok magyar trónra kerülésük után néhány magyar családnak hercegi címet (németül Fürst) adományoztak, ám ezt mint német-római császárok tették, magyar hercegi cím továbbra sem létezett. Ilyen család volt például az Esterházy, a Pálffy és a Koháry, de hercegi címet kapott a Rákóczi család is az 1645-ös linzi békekötés után.
