Király


Király

Király alatt eredeti értelmében egy állam olyan egyszemélyi vezetőjét értjük, akinek egy személyben van törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalma, azaz uralkodik, és aki ezeket a jogokat szuverén módon gyakorolja, azaz más uralkodónak ezen jogok gyakorlását tekintve nincs alárendelve. Lehet bizonyos függésben más uralkodótól, például adózhat, vagy katonai szolgálattal tartozhat, vagy lehet csak jelképes függésben, ilyenkor hűbéres vagy esetleg alacsonyabb rangú királyról beszélünk. A királynak emellett rendszerint szakrális, vallási szerepe is van, amit beiktatásának ceremóniája is hangsúlyoz. A királyi pozíció általában örökletes, de lehet választott is az uralkodó. Néha nehéz eldönteni, hogy egy törzs vezetőjét nevezhetjük-e királynak.

A modern európai királyok legtöbb jogukat vagy szerepüket elvesztették, csak az örökletesség maradt meg. Az alkotmányos monarchiákban lényegében megfelelnek egy örökletes, jelképes, protokolláris köztársasági elnöknek. A magyar király szó Nagy Károly nevéből származik, szláv közvetítéssel.

 

Keresztény királyok  

A szűkebb értelemben vett, európai keresztény királyfogalom kialakítója Nagy Károly volt, aki megvalósította az egyházzal szoros szövetségben álló királyság intézményét, a regnum és a sacerdotium összekapcsolását. Ő vette fel először Európa nyugati felén a Dei gratia rex címet. Ez lett a későbbi európai királyságok mintája, példaképe. A 9-10. században a szláv népek a Karl nevéből származó kral, kralj szóval nevezték a német császárokat. A magyarok Géza fejedelem idején ebből képezték a német uralkodók elnevezésére a kerál, király szót, amit aztán István királyra is átvittek, mivel ő egyenrangúnak tartotta magát a német császárokkal.

 

Az utódlás módja  

Az utódlás elve leggyakrabban az örökletesség volt, de itt is volt többféle rendszer például az elsőszülöttség elve vagy a szenioritásé. Választás útján is el lehetett nyerni bizonyos helyeken a trónt, ez lehetett az alattvalók választása és lehetett egy felsőbb uralkodó „választása”, azaz kinevezése is. A két rendszer azután vegyesen is létezett, hiszen egy dinasztia kihalásakor az új uralkodót mindenképpen választani kellett.

A középkorban a német királyokat eleinte a birodalmi gyűlés, majd a választófejedelmek gyűlése választotta. A kora újkorban a lengyel királyokat a nemesi országyűlés, a szejm választotta. De más, egyébként örökletes királyságokban is a dinasztia kihalása esetén az új uralkodót általában a rendi országgyűlés választotta, ahogy az többek között Magyarországon is történt Hunyadi Mátyás vagy Szapolyai János esetében.

A keresztény királyok leggyakoribb öröklési elve - végül ez vált általánossá - a primogenitúra, azaz elsőszülöttség elve volt. A trónt ennek értelmében a legidősebb fiúgyermek örökölte. Idővel megengedték a lányok öröklését is, Magyarországon a Pragmatica sanctio a 18. század első felében Mária Terézia trónra lépését biztosítandó. Ehhez az elvhez időnként járult még például olyan kiegészítő szabály – például Spárta királyai esetén, hogy a trónöröklésben elsőbbséget élveznek azok, akik apjuk trónralépése után születtek, azaz „bíborban születettek” voltak. Az uralkodó maga is belenyúlhatott az elsőszülöttségi elvbe, például Assur-ah-iddína nem legidősebb fiát, hanem egy fiatalabbat, a későbbi Assur-bán-aplit tette meg trónörökössé.

Nomád népeknél, ahol nagyon fontos, hogy a nép élén mindig felnőtt, tapasztalt férfi álljon általában az öröklés a szeniorátus elvén alapul, azaz a királyságot a legidősebb férfirokon örökli. Ez volt az érvényes elv a honfoglaló magyaroknál is, a szeniorátusról a primogenitúrára való áttérés volt I. István és Koppány konfliktusa.

A szeniorátus egy rugalmasabb formája, amikor az elhunyt uralkodó férfirokonai közül maguk a férfirokonok, a családi tanács választanak általuk alkalmasnak gondolt uralkodót. Ez a rendszer érvényesült az aztékoknál a tlatoani megválasztásánál, de a mai Szaúd-Arábia uralkodóját és trónörökösét is így jelölik ki. Ismét másik változat, amikor az uralkodó maga jelöli ki trónörökösét, ahogy azt Huszejn jordán király tette, és így előbb öccse, majd halála előtt nem sokkal fia, II. Abdullah lett a trónörökös, és az új király.

 

Hatalmi jelvények és beiktatási szertartás

A középkori Európában királyi jelvényeket a pápától vagy a német-római császártól lehetett kapni. A koronázás során a királyt a püspökökkel azonos módon megszentelték, „felkenték” őket szentelt olajjal. A szertartást csak püspök végezhette. Őket tehát felkent királyoknak nevezzük. A felkenés keresztény szokása a Bibliából, Dávid és Salamon felkenéséből ered. A felkenés szertartása a római katolikus egyházból kivált Angliában is megmaradt, ahol a király hivatalosan is az anglikán egyház feje, őt a canterburyi érsek keni fel.

A magyar királyt a szokásjog szerint az esztergomi érsek kente fel, majd tette fejére Szent István koronáját, a Szent Koronát. A koronázás során kapta meg a jogart és a pallost, mint a királyi hatalom jelképeit. A szertartás része a fogadalom, eskü.

A ma legjellegzetesebbnek számító királyi szimbólum, a korona nem feltétlenül volt a legfontosabb királyi jelvény, amely jelvényeknek a hatalmat kellett szimbolizálniuk. I. István a császártól például egy lándzsát kapott, aminek helyébe később a jogar lépett. 

                

 

Európai királyi jogkörök  

Az újkori felfogás szerint az ország minden lakosa neki tartozott engedelmességgel, az ő alattvalója volt. A nyugat-európai hűbéri rendszer időszakában azonban - a magyar familiáris rendszertől is eltérően - némiképpen más volt a helyzet. A királynak akkor csak a saját hűbéresei tartoztak engedelmességgel, akiknek szintén lehettek hűbéresei, akik csak saját uruknak, nem a királynak feleltek tetteikért. Ekkor a hűbéresem hűbérese nem az én hűbéresem elv érvényesült. A feudalizmus bomlásával azután mindenki a király alattvalója lett, ahogy az az ókorban is volt általában.

A királyt megillető kizárólagos, ún. felségjogok a következők voltak többek között:

Népe minden tagja hűséggel tartozott neki

A legfőbb törvényhozó személy volt (hatáskörébe tartozott a törvénykezdeményezés és -szentesítés, az országgyűlés összehívása, berekesztése stb.)

Övé volt a legfőbb bírói hatalom, amikor nem személyesen bíráskodott, akkor ő állította ki a helyetteseit, s hozzá mindig lehetett fellebbezni, élhetett a kegyelmezés jogával

A végrehajtó kormányzatban a ő nevezte ki az országos méltóságokat, az ispánokat, a helytartót és tetszése szerint ő bocsátotta el őket

A király volt az ország legfőbb hadura, a sereg (amelyet összehívhatott, feloszlathatott) az ő zászlaja alatt harcolt, kinevezte a vezéreket, a főkapitányokat

Kizárólagos birtokadományozási joga volt, a nagyobb regálék (vámok, bányajáradékok stb.) őt illették

Egyházi és vallási ügyekben a főkegyúri jogokat gyakorolta

Külpolitikai téren képviselte az országot, hadat üzent, békét, szerződéseket kötött

A polgárosodással a király szerepe átalakult. Személye szent és sérthetetlen maradt, de módosult az országgyűléshez kötődő jogosítványainak köre, a végrehajtó hatalmat a parlamentnek felelős kormánya útján gyakorolhatta. Kialakult az átengedett és a fenntartott felségjogok fogalma. Az utóbbiak közé tartozott a rendeletalkotás, a miniszterek és magas rangú tisztségviselők kinevezése, nemesi, főnemesi címek, rendjelek adományozása, az ún. főfelügyeleti jogkör, kegyuraság, legfőbb hadúri pozíció. Magyarországon IV. Károly volt az utolsó király, de az államforma 1946-ig fennmaradt.


Szerkesztés dátuma: szerda, 2013. március 27.
Nézettség: 2,075 Kategória: Tisztségek
Előző cikk: Nagyvajda Következő cikk: Főherceg


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: