A kenéz betelepítést irányító közösségi vezető volt a középkori Magyarországon, aki arra kapott jogot, hogy a neki kiutalt királyi földre – mely általában egy-két patakvölgy volt – vlachokat vagy vlach jogon telepeseket telepítsen. A kenéz ezáltal - kenézi jogon - örökletes birtokosa lett a földnek, de cserébe adóval tartozott az ispánnak. Hasonló szerepe volt a német soltésznak. Románok esetén a vajda és bojár-boér elnevezés is ismeretes. 

A „kenéz” szó az eredetileg ’törzsfő, herceg’ jelentésű szláv eredetű szó knyaz már a honfoglalás óta szintén ismeretes volt a magyar nyelvben is, majd a Havasalföldön és Moldovában élő, zömében kun származású vezető réteg elnevezése. A románok által szórványosan máig is használt román alakja (cneaz) magyar eredetű.

Kenézi falvak  

Az idegenek betelepülésének kedvező rendeletek nyomán, a kenézek jelentős közreműködésével jöttek létre a 13–16. században a többi településhez képest kiváltságokat élvező vlach jogú falvak. Bár a vlach szó a románokat jelölte, az elsősorban pásztorkodással foglalkozó vlach jogú falvak lakói ruszinok, szlovákok, lengyelek, horvátok és magyarok is lehettek.

Kenézek  

A román vezetők és vezetettek közt, mint általában a magyarországi királyi telepes népeknél, nem állt fenn földesúri függési viszony. Mindnyájuk földesura egyaránt a király volt s a vajda vagy a kenéz egyrészt a királyt képviselte a néppel szemben, másrészt népét a király, illetőleg annak megbízottai (ispán, várnagy, tiszt) felé, tehát nem földesúr, hanem tisztviselő volt. Minden arra mutat, hogy a vajdákat és a kenézeket a nép választotta és a király vagy képviselője erősítette meg, tehát bírói hatalmukat a nép és a király nevében gyakorolták. Tekintettel arra, hogy a gazdasági létalap, a legelőterület és a telephely a király tulajdona volt, a vajda és a kenéz szerepe mindinkább a királyi tisztviselőség felé tolódott el, s a népnek magának mind kevesebb beleszólása lett kormányoztatásába, ami a vezetőket arra csábította, hogy helyi kiskirályok módjára lépjenek fel. A XIV. század végén már általános a panasz, hogy a kenézek a vezetésük alatt álló népet jobbágyaikként kezelik, új adókkal sanyargatják és földesúri jogokat igényelnek maguknak. A király 1377-ben szigorúan tiltotta ezeket a túlkapásokat.

A 14. századtól telepítésvezetői lettek a betelepülők irtásfalvainak. A román és ruszin kenézek speciáliasan kiváltságolt helyzete ekkortól azonos lett a soltészekével. Ők viselték a település bírói tisztét, adómentes telkeket kaptak, élvezték a kisebb regálék – malomtartás, kocsmatartás – hasznát, kisebb ünnepi ajándékokra is számot tarthattak. 

Mikor a 14. század közepére a nemesség országszerte megkapta a jobbágyai fölötti ítélkezési jogot, a királyi területekről elkerült románok a földesurak jobbágyaivá váltak. A magánbirtokon élő vajda és kenéz ezentúl nem más, ahogy egy 15. század eleji oklevél találóan mondja, mint „capitaneus jobagionum" , azaz mai kifejezéssel élve falubíró, aki maga is jobbágy, legfeljebb adókedvezményeket élvez a rábízott nép igazgatása fejében.

A kenézcsaládok átmeneti helyzetben éltek a nemesség és a jobbágyság között. A Mohács előtti évszázadban azután a kenézcsaládok közül sokan szereztek nemességet, földesúrrá válva, mások megmaradtak faluvezetőnek. Ezek azután a természetes szaporulat miatt gyarapodtak, közülük került ki meghatározott időre a főkenéz, a többiek sorukra várva teljes vagy részleges jobbágyi szolgálattal adóztak.