A csendbiztos intézménye a XVIII. század első évében honosodott meg. Az 1701. május 17-én kelt királyi rendelet meghagyta, hogy az alvidéken és a tiszántúli részeken – ahol a rablások már a postai közlekedést is veszélyeztették – a bűncselekmények megakadályozásáról a földesurak gondoskodjanak. Heves megye közgyűlése június 20-án elhatározta, hogy 15 katonát és 1 tisztet a következő hónapban felesket és szolgálatba állít. Ez volt az első lépés a csendbiztosi intézmény létrehozására. Az évszázadnyi fejlődés során, a vármegyei rendfenntartók elnevezései között, a legáltalánosabb a pandúr lett. A pandúrok irányítását, vezetését a csendbiztosok (persecutor comissárius) végezték, akiket sok vidéken komiszárosnak neveztek, a pandúrokat pedig perzekutornak.

1848 előtt, pandúr elvileg csak nemes ember lehetett. A csendbiztosokra vonatkozó, ez irányú követelmény megszüntetését szorgalmazta az a javaslat, melyet az Igazságügyi és Közjogi Bizottság terjesztett elő az 1825-1827. évi országgyűlésnek.

Csendbiztosi szervezet 

A vármegyei rendőrségi szervezetek főképpen a csendbiztosi intézmény körébe tartoztak, de jelen voltak a strázsamesteri, a hajdú és a csendőrségi intézmények is. A csendbiztosi, illetőleg a csendőri szervezetekben fellelhető a csaknem azonosságot jelentő hasonlóság, ami a kifejezések használatában is megjelent.

A csendbiztosi szervezetnek kettő fő formája mutatható ki, mégpedig a vármegyén belüli központi vagy központosított és a járási. A központosított szervezés egy vagy több, a vármegye egészében illetékes csendbiztost, a másik a járásokban – amelyek lehettek több csendbiztosságra felosztottak – szolgáló csendbiztosokat jelölte. Alárendeltségükben voltak a pandúrok, akik lehettek lovasok és gyalogosok. A megyei csendbiztosok, általában az alispán – néha főispán – főnöksége alatt dolgoztak. A járási csendbiztosok felettesei a főszolgabírók voltak. Ugocsa vármegye minden járásában 1 csendbiztos szolgált, alárendeltségében 3-4 lovaslegénnyel.

Bihar vármegyében a sárréti járás 2 részre volt osztva a kiegyezés után. A derecskei – bárándi szolgabírói szakaszban Tyll József, a b.újfalvi – m. keresztesi szakaszban Osváth Pál volt a csendbiztos. Mindegyik alatt 10-10 pandúr szolgált úgy, hogy minden pandúrra kettő és egynegyed négyzetmérföldön 5000 ember jutott.

1872-ben Győr vármegye 24 négyzetmérföldes területén élő 103 637 lélek biztonságára, a központi főcsendbiztos Jankó Elek vezette pandúrság ügyelt. A szervezetek, a feladatok, a jogok – kötelességek szolgálati utasításokban, szabályzatokban, szabályrendeletekben kerültek megfogalmazásra Egyes megyékben főcsendbiztos, strázsamester, pandúrkáplár, pusztázó pandúr elnevezéssel is voltak állások.

Somogy vármegyében az őrmester helyébe csak 1877-ben javasolták a csendbiztosi intézmény bevezetését. A felvetést azzal utasították el, hogy vizsgálják meg esetleg két alcsendbiztos mellett egy főcsendbiztos alkalmazását. 1878 nyarán megválasztottak egy főcsendbiztost, de inkább a Boszniába irányuló szállítmányok szervezési feladatainak megoldására. Ennek sikeres végrehajtását követően, a főcsendbiztos nyomozási és adminisztrációs feladatokat látott el. Somogy vármegye egyetlen – első és utolsó – csendbiztosa Peér Mátyás főcsendbiztos volt, akit 1878. július 24-én választottak meg állásába, amit 1883. július 12-ig töltött be.

A pandúrok tevékenységükről naplót vezettek, azt a cirkált települések elöljáróival láttamoztatták, majd székhelyükre visszaérkezve jelentést tettek a csendbiztosoknak, akik a jelentések alapján rendszeresen beszámoltak a szolgabíróknak a bűncselekményekről és az üldözésekről. Utóbbiak, illetőleg a főszolgabírók pedig, a vármegyét tájékoztatták a közbátorság állapotáról.

A csendbiztosok, illetőleg vezetésükkel a pandúrok általános közbiztonság-védelmi feladatot láttak el, nyomoztak, vallattak, és részt vettek a büntetések végrehajtásában is. Működési területük határát kivételes esetekben léphették át. Ilyennek számított az üldözés, de már nem volt az, az egyszerű észlelése a gonosztevőknek. Így maradhattak fenn olyan történetek, melyek szerint egy-egy vármegye határra úgy építettek csárdát, hogy a határvonal a terem közepén húzódott. Egyik oldalon a pandúrok, másikon a betyárok mulatoztak, jól tudva, hogy a perzekutorok „szolgálatilag” nem léphetik át a vármegye határát.