Zeneszöveg

Alusznak az elsûllyedt városok:
Svankélan, Cirpan, Tenuitian,
jáspis Lamú, márvány Tiün-Kuin,
déltáji jéghatáron õrködõ
Mejáj-Vivi, soktornyu Vejvita
hol a szerelmes kétszer élhetett,
örök tudás pávája, Namru-Kor
- ki tudja, hány és hol? ki tudja mind? -
a dajkáló, kék, selymes ár alatt
álmatlan álmodik Gondvána föld
s fölötte álmos árbóc hajladoz.
Igy vándorlunk a heves ég alatt
(balról arab föld, jobbról Afrika)
a két part fátlan, mint a sarkvidék.
Váratlanul néhány apró sziget
tünik elõ a zöldes messzeség
páfrány-ölébõl: néhány hosszudad
koporsó-forma puszta sziklaroncs,
homokkõ-tömbjük sárga hajlatán
sok kréta-ránccá gyûlt az üledék.
És háromszögben egy szigetcsoport,
három kõ-test a tenger-sík fölött,
mint óriás siremlék, álldogál.
Egyik: oszlop-csonk, elbillent fatönk,
gyengéd formává érett fájdalom,
másik: teknõc-héj, mind közt legnagyobb,
erõlködõen-domború tömeg,
ügyetlensége szörnyeteg humor,
idomtalan erõ, mely szinte báj
s a harmadik, a legszebb: kupola,
alakja csúcsba-fejlõ, idegen,
oly teljes összhang, hogy szivet szorít.
Miféle rég-holt daeva nyomta föl
végsõ kínjában ezt a szörnyü-szép
hármas jelet a tengerár fölé,
amint az rátört és fölfalta õt?
Õrt áll a tönk, a teknõc, a tetõ,
mögöttük fokban-záruló a part
és összeér a tenger és az ég,
zöld ég, kék tenger, ûr és villogás,
játékos és forró ál-semmiség.
Szines kristályok árnyát álmodó
játékos, forró szemfedõ alatt,
nehéz mélységben, ismeretlenül
alusznak az elsûllyedt városok,
csak õs nevük zúg, mint kagyló-üreg,
mibõl kihullt az élõ és a gyöngy.
Pihen, pihen Gondvána embere:
vízbõl-jött, hártyás-ujju óriás,
ki saurusokkal küzdött, alkudott
és bölcsõjében lelte sírhelyét.
Kallódnak a sötétség térdein
a hódítók, bölcsek, szerelmesek,
kik eldobták a természet javát,
a hús és nedv boldog parancsait
maguk-faragta bálvány-szörnyekért,
az ésszel-élés gyötrelmeiért,
a szép és édes rosszért, mely: övék
s isten, vagy állat meg nem értheti.
Meghalt a szobrász: szobra elveszett,
akár a vályog-tégla, uccakõ -
meghalt a költõ: verse elveszett,
akár a tréfa-szó, káromkodás -
így múlik mind a lény, a név, a mû,
de fejleményük él és hat tovább:
fölöttük száll a más kor embere,
kiben új módon él a régi rossz
s veszett homok-partok, hegyek között
dúdolva éli a hullámverést,
mint hogyha benne saját közönyét
hinné dobogni, míg a hang alatt
alusznak az elsûllyedt városok
- ki tudja, hány és hol, ki tudja mind -
s a hármas emlék, a szigetcsoport
õróluk hallgat és nem mondja el,
hogy aki élt, az nem hiába élt.

További zeneszámok az albumból