Zeneszöveg
I.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász, meg a vad,
nem szünhet kerge futásod.
Gyoznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.
A mult se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva orzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyu seregben
s röptében üli fészkét.
A jövo nem vár, elore arat:
a most ömlo sugarak
a holnapi gyermek
rózsás borékrol csiripelnek.
Ne kérd a veremtol jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas: az is te magad.
O odafönn
merev csillámu közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szived éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas-
Kereploként uzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élo te-magad
s föllibben a fellegekbe!
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj-
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sirodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
-madárka sír, madárka örül-
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.
II.
Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,
odafönn villámló kútnál
remego gyöngy közt aludtál-
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.
Rikolt a páva veled-
rád-kúszó rózsa remeg,
a mezo nyers illata
nedves csókjára pereg.
Sír a liliom,
a sáska is-
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán-
ki merne sírni
igazán?
Ki merne súgni neked
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
orzi-e gyöngyeidet?
Ki egét elhagyta, lássa:
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa
sötétség a kalapácsa.
Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.
Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.
Hét szín mozog itt
és hang-özön:
egyetlen, arany csend
volt odafönn.
Színek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled-
kivánsz-e búcsúzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
Odafönn villámló kútnál
remego gyöngy közt aludtál-
remego gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.
Hegyekkel játszik az út,
a tücsök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled-
III.
Tuzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
ko-fokon
kutatom fátyla nyomát.
Lehelletét szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
orzi a sötét.
Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem:
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.
Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!
Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha: itt van bennem,
vad futásommal o uzi magát,
mécsesem fénye az o kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.
Rögökön, fellegen, kék vidéken
sieto léptemmel el nem érem:
szivemben szövöget
napokat, éjeket
a kinti sokszinü szonyeget
benn szövi mind,
bennem szott szonyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.
De néha meglátom
-igaz-e vagy álom-
mikor a kerek táj télbe hajolt
s a jeges réteken
minden csak sirverem
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.
Lehelletét
Szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
orzi a sötét.
Jég alatt, nem-múló percemen át
orizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tu-fokon
csókolom
ujja nyomát.
|
További zeneszámok az albumból
Nem szandekom
Orok pillanat
Suttogas a sotetben
Oregek
Valse triste
Anyamnak
A Bab el Mandeb-en
Az utem istennoje
A fold meggyalazasa
A ko es az ember
Istar pokoljarasa
Meghalni
Barbar dal
Kinai templom
A galagonya
A tunder
Tavaszi virradat
Tul, tul...
Szan megy el az ablakod alatt
Robogo szekerek
Canzone
Dob es tanc
Ablak negyszogeben
Ablak az ejbe
Almodtad
Soha vissza
Song
Rumba
Rock and roll
Kuli
Merulo Saturnus
A kilyukadt vilag
Fuga
A meserol
Meg most sem szoktam meg egeszen
Toccata
Enek a hatartalanrol
|