A videók megtekintéséhez bejelentkezés és két csillag szükséges. Tájékoztató a csillagokról itt
Ez youtube.com videó.
Segítség a youtube.com típusú videók lejátszásához: Kattints Ide
Ez a videó a Zene magyar kategóriába van besorolva.
Szerintem meg ez a srác igenis üdítő színfolt lesz a maga egyszerűségével,saját nyelven saját számot előadva és igenis fricskát mutatva a sok agyonsztárolt műanyag percemberkékkel szemben.Más kérdés persze hogy a mai világban ezek a dolgok nem sokat jelentenek,ízlések és pofonok.Sarka Katának és Hajdú Péternek például nem tetszik és ennek a véleménynek a maguk stílusában hangot is adtak.Nekem meg ők nem tetszenek!Hoppá és akkor mi van?
Én Tóth Zolival értek egyet. A magyarok igenis szavaztak a megasztárocskák ellen! Ezért lett ByAlex az első, ezért nem egy "celeb" képviseli majd Magyarországot.Ez ellen meg azok tiltakoznak a leginkább, akik magukat is nagyképernyősen "celebnek" tartják! (Norbi,Réka,Kata,Péter meg a többiek.....).
Ránézek erre az emberre és rögtön az ugrik be, hogy ez magyar, aztán látom a nevét és öröm tölt el, ez egy szittya magyar gyerek, csak egy a baj, hogy nem angolul danol, hanem valami furcsa nyelven. Ja és a háttér is döbbenetesen magyarkodó motívumok kavalkádja. A klip maga a vegytiszta hungarikum.
Teljesen büszke vagyok!
Molitva= imádság.Ki tudta ezt, mit is jelent ez szerbül, mindaddig míg Maria Serefovic' el nem énekelte és meg nem nyerte ezzel a számmal az Euroviziós dal versenyt.Őt nem érdekelte ki érti meg és ki nem.Elénekelte.érzelmileg átadta a gondolatait és senki sem gondolt arra, hogy mi is ez az oroszhoz kicsit hasonlító furcsa nyelv.A magyar az Unió hivatalos nyelve.Én örülök,hogy végre valaki a magyar nyelvet fogja képviselni.
Találtam egy összefoglalót a korábbi versenydalainkról.Hol magyarul, hol angolul adtuk elő a számokat.Bayer Friderika ,-aki eddig a legjobb, negyedik helyezést érte el-például magyarul.
Egy kicsit ismerjük meg ennek a tápos zenének az előadóját és gondolatait:
Az utóbbi hetekben mindenki elmondhatta, hogy mit gondol… Úgy éreztem, itt az ideje, hogy végre én is beszéljek egy kicsit… Éppen akkor, amikor én is meg akarok szólalni… Kényszer, meg kötelesség mentesen… Szóval, megszólalok éppen.
| Előrebocsájtom, a következő sorok lehet sértik majd egyesek önbecsülését – pedig nekem aztán, semmiféle sértegetés nem kenyerem… Dehát, ilyen a nagybetűs élet; nemde? |
Sosem érdekeltek a tévék tehetségkutató műsorai. Mindig is úgy éreztem, hogy a legtöbbje a népesség elcsendesítését-, sőt, továbbmegyek: sokszor elbutulását segíti elő.
Különben is, azt gondoltam/gondolom, hogy a tehetséget nem kell felfedezni, az úgyis utat tör magának.
Másrészt, a tehetségkutató, mint megnevezés is, igen sekélyes fogalom számomra. Az ilyen műsorokban ugyanis profi énekeseket keresnek és kevéssé szólnak az epizódok az egyéniségek, az önálló gondolkodó individuumok felkutatásáról. A tehetség pedig szerintem, pont olyan emberek osztályrésze, akik marhára nem irányíthatóak, hanem szembe mennek minden konvencióval, ha éppen az szükséges.
Miért mondom ezt? Azért, mert arra akarnék utalgatni, hogy tehetségesnek tartom magam? Ugyan, dehogy, méltatlan volna ilyeneket latolgatnom. Erről én soha nem is dönthetnék.
Arról van szó, hogy egyfelől a fenti gondolatok képviselték azon tiltakozásom alapvető pillérjeit, amelyeket azonnal el is mondtam a managementemnek, amikor pár hónapja előhozakodtak azzal, hogy neveznem kellene a DAL című műsorba. Nem az én műfajom a tévés ripacskodás ugyanis.
Másrészt, az a projekt, amelyet ByeAlexnek nevezünk, amelyet már ti is jól ismertek, alig egy éves ötletem. Eddig két dalommal szerepeltem többek között az MR2 slágerlistáján, meg a VIVA tévéjén is. Lemezt írtam, azzal szerettem volna elindulni a koncertekre. Ebből következik, hogy rutintalannak, méltatlannak ítéltem magam arra, hogy olyan énekesek ellen bizonygassam a rátermettségemet, mint Radics Gigi, vagy Kállay Saunders András, hiszen egyetlen egész-estés koncertet sem adtam le a műsor előtt soha az életben!
Persze, aztán amikor megnyertem ezt a show-t, jöttek is a negatív támadások, hogy bunda az egész, hiszen nem jó a dal, meg nem is énekelek jól. Jogos. Lehet nem énekeltem a dalomat a legkiválóbban, de az üzenet mégis átment, a dal elindult, az emberek pedig megismertek.
Olvastam, hogy egy-két szellemi hadvezérünk, úgy gondolta, hogy a CLS kiadó, az én zenéim kiadója, akik a tavalyi EU víziós bandának, a Compact Disco-nak is kiadói, nos, lefizették a tévét, a zsűrit, vagy akárkit, de miattuk megyek én.
Nem is értem, hogy miért hiszi azt valaki, hogy egy olyan underground lemezkiadónak és managementnek, mint ez a csapat, akik az Anna and the Barbies-t, a Mocsok 1 Kölyköket, vagy éppen Yonderboi-t istápolják, lenne annyi lobbi-potenciálja, hogy megvásároljon egy tévét, vagy egy Rakonczai Viktort… Mindenesetre, ez a hozzáállás volt talán a legnevetségesebb az összes fröcsögő vélekedése közül, akik azon habzanak, hogy ‘mi az, hogy ez az Alex nevű hülyegyerek nyert…?’
Mások azzal jönnek, hogy egy szakadt bölcsészt küldünk ki Európába és ez ciki. Nos, szerintem alig létezik olyan ország – persze, leszámítva azt, hogy itthon mit gondolunk mi magyarok -, ahol szintén ciki bölcsésznek lenni. Ezt ki lehet verni a fejekből, a bölcsészet nem ciki, ahogyan semmilyen munka nem ciki, ami becsületes kenyeret tesz le az asztalra! Értelmet keresni a világban, tudást kielégíteni, vagy olvasni, szintén nem ciki. Az a ciki, ha valaki önmagát nézi hülyének azzal, hogy olyan szakmát választ, amiben nem érzi jól magát, csak azért, mert úgy képzeli, hogy bárki tud elmélkedni egy József Attila kötetről, főleg, ha a segítségére siet egy alig 200 forintot (se!) érő műanyag poharas, két decis boroskóla… Sajnos, itthon ez jellemzi a bölcsészvilágot! Ezen nincs mit szépíteni. Viszont, szerencsénk van: ezt többnyire Európában meg sem álmodnák.
Megint másoknál pedig azzal vertem ki azt a bizonyos biztosítékot, hogy nem nyilatkoztam nekik. Aztán jöttek azzal, hogy a ‘királyfi’ nem nyilatkozik. (Nem tudom, kitől származik ez a megnevezés, de nem igazán tudtam még megérteni.)
Hadd mondjak el valamit. Igenis nyilatkozom, túl sokat is! Alig győzök eleget tenni a sok felkérésnek, hiszen szeretném a sok-sok lap, magazin, rádió, vagy tévé munkáját segíteni azzal, hogy magam is hozzájárulok kicsit a tevékenységükhöz. Mindig megköszönöm, ha írni akarnak rólam és megköszönöm a munkájukat is; engem így neveltek. Azonban, olyan hirtelen médiaáradat lépett be az életembe, hogy el kellett kezdenünk – nekem és a managementnek – szelektálni, hogy kinek, mikor és miért nyilatkozunk. A bulvár sosem volt a világom. Úgy éreztem, hogy nem közvetítenek érdekes vagy értékes információkat – legalábbis a saját aspektusomból szemlélve -, ezért ilyen vonatkozású lapoknak kevéssé nyilatkoztam eddig. A Blikk felé meg kellett tennem az első kötelességeket, hiszen ők a DAL műsorának médiapartnerei voltak, de mélyinterjú részükre sem készült.
Az ilyen lapokat távolról sem érdekli, hogy te milyen ember vagy, hiszen ők nem olyan értelemben szeretnék kielégíteni az olvasóikat. Én pedig, sajnos az a srác vagyok, aki nehezen nyílik meg idegeneknek, nem beszél a magánéletéről, a családjáról, és az életét ért tragédiákról sem. Ez persze, nekik nem számít. Elmennek a szüleidhez, volt tanáraidhoz, felhívják a volt barátnőket; egyszóval: nyomoznak. Na, és ezen háborodtam fel én és közöltem az egyik újságíróval – azon az ominózus hétfői sajtótájékoztatón, hogy nálam igenis létezik a hétvége – lehet nála nem, ez sajnálatos -, a vasárnap és természetesen a magánszféra fogalma is. Az, hogy megnyertem egy ilyen műsort, nem kötelez engem arra, hogy a lábbelim méretéről, a szemüvegem dioptriájáról, vagy nagyanyámról – Isten nyugosztalja békében – nyilatkozzak egy bulvárújságnak. Hozzátenném, NEM MINDEN bulvárlap követte el ezeket a lépéseket, sőt, megismertem ezeknek a berkeiben igen kedves, jóravaló embereket is.
Közben, nálam is emésztődtek a dolgok, most már én is tudom, hogy miért szeretnének közeledni, miért vagyok nekik ‘fontos’. Az is lehet, hogy egyszer-egyszer adnék én interjút, ha nem úgy kezdődne egy kérdéssor, hogy ‘mi volt életem legnagyobb tragédiája’, mert akkor – azt hiszem jogosan – jön az a válaszom, hogy „Az volt, hogy ezt a kérdéssort megkaptam!”. Mindenesetre, kíváncsian várom, hogy milyen kapcsolatot tudok majd kiépíteni ezekkel a lapokkal a közeljövőben. Remélem, azért arról lassan leszoknak, hogy a háromszoros agylágyulástól szenvedő nagypapámat megpróbálják interjúra bírni az idősek otthonában!
Kritikák érték a zsűrit is, hogy mennyire szakmaiatlanok. Nem voltak azok. Bárki, aki azt várja ebben az országban, hogy bejáratott arcok és nevek nyilvánosan fognak fikázni, vagy leégetni más bejáratott arcokat, meg neveket, az eleve rosszul fogja megítélni egy ilyen – DALban látott – zsűri tevékenységét. Igen, sokszor nem voltak túlbuzgóan szakmaiak, de azért azt elmondták, ha valaki nem adta elő jól magát – lásd esetemben. Nekem egyébként, igen is adtak szakmai vélekedést és igenis próbáltak segíteni. Az, hogy igazából engem, vagy Andrist, Gigit, esetleg Tomit akarták-e kiküldeni, már más téma. Rakonczai, de Philip sem szerette volna, hogy én menjek. Nem hiszem, hogy azért, mert nem szeretnek engem, vagy a dalomat. Sőt. Egyszerűen, arról van szó, hogy ők is szívesebben ültek volna bele a konvenciók által megszokott magyar-pop melegágyába, és hagytak volna jóvá egy profi énekest, akit már ismerünk, szeretünk, és elfogadunk; hiszen akkor nem érhette volna kritika őket sem.
Magdi, Csabi és Jenő már adtak nekem pontokat, hiszen szerettek volna a négyben látni. Azt, hogy soha az életben nem leszek olyan énekes, mint Rúzsa Magdi, előre borítékolom, de azt, hogy melyik dalokkal kaphatunk jó helyezést – ha egyáltalán ez az ország kaphat jó helyezést -, nehéz volna megmondani. Egy biztos, a svédek azt mondták nekem a forgatáson, hogy Malmö-ben is ki fogok lógni a sorból.
Megint mások azon pörögnek, hogy angolul kellene elénekelni, mert elvérzünk ha nem így teszek. Könyörgöm, most komolyan azt hiszi valaki, hogy azzal lehet jó helyezéseket elérni, hogy valaki kimegy és akcentussal énekli az angolt? Én sokat énekelek angolul, és azt is többen mondták már nekem, hogy jól ejtem a szavakat, mégis úgy érzem, inkább énekelnék egy refrént svédül, mint angolul. Unom ezeket a konvenciókat. Az eddigi években sem mentünk sokra az angol éneklésünkkel. Lehet velem sem fogunk messzire jutni, de én akkor is szeretnék kiállni a sorból, és megköszönni szépen, de nem elfogadni azokat a tippeket, amelyek angol éneklésre buzdítanak. Én magyarul fogom ezt a dalt elénekelni, nektek magyaroknak… Még akkor is, ha van köztetek olyan, aki fintorogva verne agyon egy szívlapáttal ezért a döntésemért. Számomra, nem ciki Európában magyarnak lenni.
Egyébként, nem kell félni, hiszen a dal már megvan angolul, és hamarosan fel is fogom azt énekelni, hogy a külföldiekhez is eljusson még jóval a fellépések előtt. Ott helyben, pedig feliratokkal fogjuk alátámogatni az animációt, így mindenki érteni fogja a dalt.
Még egy utolsó téma jut eszembe, nevezetesen, hogy a dalom túl egyszerű. Miért, a többi dal netán meglovagolta volta a wagneri magaslatokat? Mégis, milyennek kell lennie egy dalnak, egy ilyen táncdalfesztiválon?
Nos, azoknak, akik utálják a négyakkordos szerzeményeimet, ajánlom figyelmükbe egy régi próbálkozásomat, ahol egy amerikai énekesnő dudorászott a témáimra… A kutyát sem érdekelte, de azért remélem, jövőre neveznek egy ilyen dalt is…
forrás:Bye Alex blogja
Teljesen büszke vagyok!
www.youtube.com/watch?v=TAJ6F7AIAEk
www.youtube.com/watch?v=Ae670ggQ4kg&fb_source=message
velvet.hu/celeb/2013/03/05/euroviziosdalverseny
www.youtube.com/watch?v=eaIUE4u4JWc
Az utóbbi hetekben mindenki elmondhatta, hogy mit gondol… Úgy éreztem, itt az ideje, hogy végre én is beszéljek egy kicsit… Éppen akkor, amikor én is meg akarok szólalni… Kényszer, meg kötelesség mentesen… Szóval, megszólalok éppen.
| Előrebocsájtom, a következő sorok lehet sértik majd egyesek önbecsülését – pedig nekem aztán, semmiféle sértegetés nem kenyerem… Dehát, ilyen a nagybetűs élet; nemde? |
Sosem érdekeltek a tévék tehetségkutató műsorai. Mindig is úgy éreztem, hogy a legtöbbje a népesség elcsendesítését-, sőt, továbbmegyek: sokszor elbutulását segíti elő.
Különben is, azt gondoltam/gondolom, hogy a tehetséget nem kell felfedezni, az úgyis utat tör magának.
Másrészt, a tehetségkutató, mint megnevezés is, igen sekélyes fogalom számomra. Az ilyen műsorokban ugyanis profi énekeseket keresnek és kevéssé szólnak az epizódok az egyéniségek, az önálló gondolkodó individuumok felkutatásáról. A tehetség pedig szerintem, pont olyan emberek osztályrésze, akik marhára nem irányíthatóak, hanem szembe mennek minden konvencióval, ha éppen az szükséges.
Miért mondom ezt? Azért, mert arra akarnék utalgatni, hogy tehetségesnek tartom magam? Ugyan, dehogy, méltatlan volna ilyeneket latolgatnom. Erről én soha nem is dönthetnék.
Arról van szó, hogy egyfelől a fenti gondolatok képviselték azon tiltakozásom alapvető pillérjeit, amelyeket azonnal el is mondtam a managementemnek, amikor pár hónapja előhozakodtak azzal, hogy neveznem kellene a DAL című műsorba. Nem az én műfajom a tévés ripacskodás ugyanis.
Másrészt, az a projekt, amelyet ByeAlexnek nevezünk, amelyet már ti is jól ismertek, alig egy éves ötletem. Eddig két dalommal szerepeltem többek között az MR2 slágerlistáján, meg a VIVA tévéjén is. Lemezt írtam, azzal szerettem volna elindulni a koncertekre. Ebből következik, hogy rutintalannak, méltatlannak ítéltem magam arra, hogy olyan énekesek ellen bizonygassam a rátermettségemet, mint Radics Gigi, vagy Kállay Saunders András, hiszen egyetlen egész-estés koncertet sem adtam le a műsor előtt soha az életben!
Persze, aztán amikor megnyertem ezt a show-t, jöttek is a negatív támadások, hogy bunda az egész, hiszen nem jó a dal, meg nem is énekelek jól. Jogos. Lehet nem énekeltem a dalomat a legkiválóbban, de az üzenet mégis átment, a dal elindult, az emberek pedig megismertek.
Olvastam, hogy egy-két szellemi hadvezérünk, úgy gondolta, hogy a CLS kiadó, az én zenéim kiadója, akik a tavalyi EU víziós bandának, a Compact Disco-nak is kiadói, nos, lefizették a tévét, a zsűrit, vagy akárkit, de miattuk megyek én.
Nem is értem, hogy miért hiszi azt valaki, hogy egy olyan underground lemezkiadónak és managementnek, mint ez a csapat, akik az Anna and the Barbies-t, a Mocsok 1 Kölyköket, vagy éppen Yonderboi-t istápolják, lenne annyi lobbi-potenciálja, hogy megvásároljon egy tévét, vagy egy Rakonczai Viktort… Mindenesetre, ez a hozzáállás volt talán a legnevetségesebb az összes fröcsögő vélekedése közül, akik azon habzanak, hogy ‘mi az, hogy ez az Alex nevű hülyegyerek nyert…?’
Mások azzal jönnek, hogy egy szakadt bölcsészt küldünk ki Európába és ez ciki. Nos, szerintem alig létezik olyan ország – persze, leszámítva azt, hogy itthon mit gondolunk mi magyarok -, ahol szintén ciki bölcsésznek lenni. Ezt ki lehet verni a fejekből, a bölcsészet nem ciki, ahogyan semmilyen munka nem ciki, ami becsületes kenyeret tesz le az asztalra! Értelmet keresni a világban, tudást kielégíteni, vagy olvasni, szintén nem ciki. Az a ciki, ha valaki önmagát nézi hülyének azzal, hogy olyan szakmát választ, amiben nem érzi jól magát, csak azért, mert úgy képzeli, hogy bárki tud elmélkedni egy József Attila kötetről, főleg, ha a segítségére siet egy alig 200 forintot (se!) érő műanyag poharas, két decis boroskóla… Sajnos, itthon ez jellemzi a bölcsészvilágot! Ezen nincs mit szépíteni. Viszont, szerencsénk van: ezt többnyire Európában meg sem álmodnák.
Megint másoknál pedig azzal vertem ki azt a bizonyos biztosítékot, hogy nem nyilatkoztam nekik. Aztán jöttek azzal, hogy a ‘királyfi’ nem nyilatkozik. (Nem tudom, kitől származik ez a megnevezés, de nem igazán tudtam még megérteni.)
Hadd mondjak el valamit. Igenis nyilatkozom, túl sokat is! Alig győzök eleget tenni a sok felkérésnek, hiszen szeretném a sok-sok lap, magazin, rádió, vagy tévé munkáját segíteni azzal, hogy magam is hozzájárulok kicsit a tevékenységükhöz. Mindig megköszönöm, ha írni akarnak rólam és megköszönöm a munkájukat is; engem így neveltek. Azonban, olyan hirtelen médiaáradat lépett be az életembe, hogy el kellett kezdenünk – nekem és a managementnek – szelektálni, hogy kinek, mikor és miért nyilatkozunk. A bulvár sosem volt a világom. Úgy éreztem, hogy nem közvetítenek érdekes vagy értékes információkat – legalábbis a saját aspektusomból szemlélve -, ezért ilyen vonatkozású lapoknak kevéssé nyilatkoztam eddig. A Blikk felé meg kellett tennem az első kötelességeket, hiszen ők a DAL műsorának médiapartnerei voltak, de mélyinterjú részükre sem készült.
Az ilyen lapokat távolról sem érdekli, hogy te milyen ember vagy, hiszen ők nem olyan értelemben szeretnék kielégíteni az olvasóikat. Én pedig, sajnos az a srác vagyok, aki nehezen nyílik meg idegeneknek, nem beszél a magánéletéről, a családjáról, és az életét ért tragédiákról sem. Ez persze, nekik nem számít. Elmennek a szüleidhez, volt tanáraidhoz, felhívják a volt barátnőket; egyszóval: nyomoznak. Na, és ezen háborodtam fel én és közöltem az egyik újságíróval – azon az ominózus hétfői sajtótájékoztatón, hogy nálam igenis létezik a hétvége – lehet nála nem, ez sajnálatos -, a vasárnap és természetesen a magánszféra fogalma is. Az, hogy megnyertem egy ilyen műsort, nem kötelez engem arra, hogy a lábbelim méretéről, a szemüvegem dioptriájáról, vagy nagyanyámról – Isten nyugosztalja békében – nyilatkozzak egy bulvárújságnak. Hozzátenném, NEM MINDEN bulvárlap követte el ezeket a lépéseket, sőt, megismertem ezeknek a berkeiben igen kedves, jóravaló embereket is.
Közben, nálam is emésztődtek a dolgok, most már én is tudom, hogy miért szeretnének közeledni, miért vagyok nekik ‘fontos’. Az is lehet, hogy egyszer-egyszer adnék én interjút, ha nem úgy kezdődne egy kérdéssor, hogy ‘mi volt életem legnagyobb tragédiája’, mert akkor – azt hiszem jogosan – jön az a válaszom, hogy „Az volt, hogy ezt a kérdéssort megkaptam!”. Mindenesetre, kíváncsian várom, hogy milyen kapcsolatot tudok majd kiépíteni ezekkel a lapokkal a közeljövőben. Remélem, azért arról lassan leszoknak, hogy a háromszoros agylágyulástól szenvedő nagypapámat megpróbálják interjúra bírni az idősek otthonában!
Kritikák érték a zsűrit is, hogy mennyire szakmaiatlanok. Nem voltak azok. Bárki, aki azt várja ebben az országban, hogy bejáratott arcok és nevek nyilvánosan fognak fikázni, vagy leégetni más bejáratott arcokat, meg neveket, az eleve rosszul fogja megítélni egy ilyen – DALban látott – zsűri tevékenységét. Igen, sokszor nem voltak túlbuzgóan szakmaiak, de azért azt elmondták, ha valaki nem adta elő jól magát – lásd esetemben. Nekem egyébként, igen is adtak szakmai vélekedést és igenis próbáltak segíteni. Az, hogy igazából engem, vagy Andrist, Gigit, esetleg Tomit akarták-e kiküldeni, már más téma. Rakonczai, de Philip sem szerette volna, hogy én menjek. Nem hiszem, hogy azért, mert nem szeretnek engem, vagy a dalomat. Sőt. Egyszerűen, arról van szó, hogy ők is szívesebben ültek volna bele a konvenciók által megszokott magyar-pop melegágyába, és hagytak volna jóvá egy profi énekest, akit már ismerünk, szeretünk, és elfogadunk; hiszen akkor nem érhette volna kritika őket sem.
Magdi, Csabi és Jenő már adtak nekem pontokat, hiszen szerettek volna a négyben látni. Azt, hogy soha az életben nem leszek olyan énekes, mint Rúzsa Magdi, előre borítékolom, de azt, hogy melyik dalokkal kaphatunk jó helyezést – ha egyáltalán ez az ország kaphat jó helyezést -, nehéz volna megmondani. Egy biztos, a svédek azt mondták nekem a forgatáson, hogy Malmö-ben is ki fogok lógni a sorból.
Megint mások azon pörögnek, hogy angolul kellene elénekelni, mert elvérzünk ha nem így teszek. Könyörgöm, most komolyan azt hiszi valaki, hogy azzal lehet jó helyezéseket elérni, hogy valaki kimegy és akcentussal énekli az angolt? Én sokat énekelek angolul, és azt is többen mondták már nekem, hogy jól ejtem a szavakat, mégis úgy érzem, inkább énekelnék egy refrént svédül, mint angolul. Unom ezeket a konvenciókat. Az eddigi években sem mentünk sokra az angol éneklésünkkel. Lehet velem sem fogunk messzire jutni, de én akkor is szeretnék kiállni a sorból, és megköszönni szépen, de nem elfogadni azokat a tippeket, amelyek angol éneklésre buzdítanak. Én magyarul fogom ezt a dalt elénekelni, nektek magyaroknak… Még akkor is, ha van köztetek olyan, aki fintorogva verne agyon egy szívlapáttal ezért a döntésemért. Számomra, nem ciki Európában magyarnak lenni.
Egyébként, nem kell félni, hiszen a dal már megvan angolul, és hamarosan fel is fogom azt énekelni, hogy a külföldiekhez is eljusson még jóval a fellépések előtt. Ott helyben, pedig feliratokkal fogjuk alátámogatni az animációt, így mindenki érteni fogja a dalt.
Még egy utolsó téma jut eszembe, nevezetesen, hogy a dalom túl egyszerű. Miért, a többi dal netán meglovagolta volta a wagneri magaslatokat? Mégis, milyennek kell lennie egy dalnak, egy ilyen táncdalfesztiválon?
Nos, azoknak, akik utálják a négyakkordos szerzeményeimet, ajánlom figyelmükbe egy régi próbálkozásomat, ahol egy amerikai énekesnő dudorászott a témáimra… A kutyát sem érdekelte, de azért remélem, jövőre neveznek egy ilyen dalt is…
forrás:Bye Alex blogja