A videók megtekintéséhez bejelentkezés és két csillag szükséges. Tájékoztató a csillagokról itt
Ez youtube.com videó.
Segítség a youtube.com típusú videók lejátszásához: Kattints Ide
Ez a videó a Tagok magyar kategóriába van besorolva.
Ez jutott eszembe - Mennyi eleven emlék Lóri lelkében. Megható.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Ezt a videót inkább magamnak tettem fel... hogy meglegyen... az volt az udvar, ahol nevelkedtem...azon a padon ült nagyim... veregette a lábát csalánnal, hogy a reuma ellen segítsen. Egész életében, a műszaki egyetem konyháján dolgozott...gőzben. trombózisa volt, kezén, lábán. Egy ágyban aludtam vele minden éjjel, annyira szerettem. Egy alkalommal fent aludtam, anyunál, és anyu aludt lent, nagyival. Az volt az éjszaka, amikor távozott... Sokszor álmodok vele... és amikor felkelek, érzem a fájdalmat és a szeretetet, ami ott volt... jó időbe betelik, mire felébredek és látom, hogy ez már más, ebben az életben már nem vagyok gyerek, és ő nincs már...ilyenkor magamba szívom az emlékeket, amiket megint átéltem, álmomban. Sokszor sírtam is. Mennyire más volt akkor minden, és mennyire szeretném, hogy megint úgy legyen... nagyon sajnálom...
Van úgy, hogy bármit csinálok, azért csinálom, hogy pörögjek, mert ha nem, akkor megöl a fájdalom, és az, hogy nem lehetek mellette...
Azon az udvaron nevelkedtem... A lakók, előszeretetel nézték, ahogy fekszem a babakocsiban, és nevetek, miközbe a hársfa leveleit néztem. Mindenre emlékszem...a hársfa szagára, a két cseresznyefára, a kakasra, amelyik akárhányszor meglátott, megkergetett, az első munkámra, ahol a piacon segítettem egy tökös autóról leszedni a tököt... kaptam is egy jó nagyot, olyan büszkén vittem haza... meg is csináltuk, az volt a legfinomabb...
emlékszem az első rádiómra, melynek az antennája az az esőlefolyó volt, amelyiket filmeztem.
Emlékszem arra a falra, ahova ÉN rajzoltam azt az emberkét, hogy amikor egyedül focizok, legyen egy virtuális kapusom...olyan, mint édesanyám. Az első emeletről, leugrottam, esernyővel, mint a Marry Poppins könyveimben...
A sárga garázs fölött volt egy diófa, a legfinomabb dióval, amit valaha is ettem.
Én szedtem össze a diót, az almát, a cseresznyét, és vittem fel egyenként, a ház összes lakójának. Csak bekopogtam, és kész. Milyen érdekes, sosem jöttem rá, mi késztette nagyimat arra, hogy ezt parancsolja nekem...
Mi alul laktunk, mármint a nagyszüleim, a pincében. Fent román orvosok, és igazgatók laktak. De engem és kutyámat megtűrtek, még akkor is, amikor Atyhából hazajövet a karikás ostoromat puffogtattam...:)
A pincében, volt egy szoba, amit nagyi mindig kiadott magyar egyetemistáknak. Ez magában olyan élmény volt, annyi szép emléket hozott, hogy el sem lehet mesélni...Nevek, mint lóri, fazi, nyémci, sokan laktak ott. Olyanok is, akik ma már "magas" pozíciókat töltenek el a világ ranglétráján... Azok a bulik, azok a szép magyar lányok, és az a kicsi lórika, akinek megvolt engedve, hogy ott lehessen azokon a bulikon... valami történt, hogy azt hittem, nekem itt a helyem:
sok sok sok sok emlék... mindig attól félek, hogy elfelejtem, de nem történik meg... visszaálmodom...pont amikor kevésbé várnám el.
A konyhában legalább ezerszer olvastam el az egri csillagokat, a tom sawyert, winnettout, Verne gyulát, és TÖRÖK JANCSI képregényét is, amit Zolitól, a tesójától kaptam, hogy átnézzem...
Volt egy hely, ott lent, egy kő, minek volt egy lyukja, abba tettem be a barackmagokat, és ott vertem rá a kalapáccsal, hogy a belsejét megegyem...
Most látom, mióta ittvagyok, hogy a házat, amit egy cigány ember megvett, felújítják.
Bementem, és elkértem a padot. Azt mondta, ideadja, mihelyt a felújításnak vége, most még kell a munkásoknak. Remélem, tényleg megtörténik... Nagyon szeretném.... megállok...nem jó nekem ezt most leírni...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Van úgy, hogy bármit csinálok, azért csinálom, hogy pörögjek, mert ha nem, akkor megöl a fájdalom, és az, hogy nem lehetek mellette...
Azon az udvaron nevelkedtem... A lakók, előszeretetel nézték, ahogy fekszem a babakocsiban, és nevetek, miközbe a hársfa leveleit néztem. Mindenre emlékszem...a hársfa szagára, a két cseresznyefára, a kakasra, amelyik akárhányszor meglátott, megkergetett, az első munkámra, ahol a piacon segítettem egy tökös autóról leszedni a tököt... kaptam is egy jó nagyot, olyan büszkén vittem haza... meg is csináltuk, az volt a legfinomabb...
emlékszem az első rádiómra, melynek az antennája az az esőlefolyó volt, amelyiket filmeztem.
Emlékszem arra a falra, ahova ÉN rajzoltam azt az emberkét, hogy amikor egyedül focizok, legyen egy virtuális kapusom...olyan, mint édesanyám. Az első emeletről, leugrottam, esernyővel, mint a Marry Poppins könyveimben...
A sárga garázs fölött volt egy diófa, a legfinomabb dióval, amit valaha is ettem.
Én szedtem össze a diót, az almát, a cseresznyét, és vittem fel egyenként, a ház összes lakójának. Csak bekopogtam, és kész. Milyen érdekes, sosem jöttem rá, mi késztette nagyimat arra, hogy ezt parancsolja nekem...
Mi alul laktunk, mármint a nagyszüleim, a pincében. Fent román orvosok, és igazgatók laktak. De engem és kutyámat megtűrtek, még akkor is, amikor Atyhából hazajövet a karikás ostoromat puffogtattam...:)
A pincében, volt egy szoba, amit nagyi mindig kiadott magyar egyetemistáknak. Ez magában olyan élmény volt, annyi szép emléket hozott, hogy el sem lehet mesélni...Nevek, mint lóri, fazi, nyémci, sokan laktak ott. Olyanok is, akik ma már "magas" pozíciókat töltenek el a világ ranglétráján... Azok a bulik, azok a szép magyar lányok, és az a kicsi lórika, akinek megvolt engedve, hogy ott lehessen azokon a bulikon... valami történt, hogy azt hittem, nekem itt a helyem:
www.magyarvagyok.com/4/Kovacs-Lorant/fotok/379-Rolam/13264.html
sok sok sok sok emlék... mindig attól félek, hogy elfelejtem, de nem történik meg... visszaálmodom...pont amikor kevésbé várnám el.
A konyhában legalább ezerszer olvastam el az egri csillagokat, a tom sawyert, winnettout, Verne gyulát, és TÖRÖK JANCSI képregényét is, amit Zolitól, a tesójától kaptam, hogy átnézzem...
Volt egy hely, ott lent, egy kő, minek volt egy lyukja, abba tettem be a barackmagokat, és ott vertem rá a kalapáccsal, hogy a belsejét megegyem...
Most látom, mióta ittvagyok, hogy a házat, amit egy cigány ember megvett, felújítják.
Bementem, és elkértem a padot. Azt mondta, ideadja, mihelyt a felújításnak vége, most még kell a munkásoknak. Remélem, tényleg megtörténik... Nagyon szeretném.... megállok...nem jó nekem ezt most leírni...