Emberek és istenek (Des hommes et des dieux / Of Gods and Men)

2 videó - 2010
színes, francia filmdráma, 122 perc

A film a 90-es években játszódik egy kis algériai hegyi faluban. Nyolc francia ciszterci szerzetes él itt együtt a helyi muszlimokkal, egészen addig békességben, míg fundamentalista szélsőségesek meg nem támadják a falut. A korábban egyetértésben élő szerzeteseket megosztja a vak testvéri szeretet, illetve a józan gondolkodás. Végül feloldozást a film drámai vége sem ad.

Rendező:
Xavier Beauvois

Szereplők:
Lambert Wilson
Michael Lonsdale
Olivier Rabourdin
Philippe Laudenbach

 
 

Videók

Videó Listák

Magyar videók

Nemzetközi videók


 

Emberek és istenek .



A videók megtekintéséhez bejelentkezés és két csillag szükséges. Tájékoztató a csillagokról itt
Ez gloria.tv videó.
Segítség a gloria.tv típusú videók lejátszásához: Kattints Ide
Ez a videó a Film magyar kategóriába van besorolva.
Feladás dátuma: hétfő, 2013. március 25. Nézettség: 1,440

   


Videó megjegyzések

hétfő, 2013. március 25. 08:23
Emberek és istenek
Közzétéve: 2013.02.01. - 23:09

Jean-Pierre, az utolsó thibhirine-i szerzetes
2011 februárjában egy francia lapnak sikerült interjút készítenie a thibhirine-i monostor egyetlen túlélőjével, Jean-Pierre testvérrel. A teljes interjú magyar fordításban először itt, a Gratuitas honlapján olvasható.
Nem múlik el nap anélkül, hogy a 88 éves Jean-Pierre testvér, a tibhirine-i monostor egyetlen túlélője ne gondolna eltűnt testvéreire, de nem nosztalgiával – a reményt választotta.
Az 1996-os mészárlás menekültje soha nem beszélt thibirine-i testvéreinek halála óta. Jean-Pierre testvérrel egy marokkói monostorban találkoztunk, ahol lapunknak, a Le Figaro Magazinnak adott interjút. Beszél eltűnt testvéreiről, az átélt tragikus eseményekről Xavier Beauvois filmjéről, az Emberek és istenekről. De hitéről és reményéről is. Csodálatos volt a beszélgetés…
LE FIGARO MAGAZINE: Milyennek találta az Emberek és isteneket?
Jean-Pierre testvér: Nagyon mélyen érintett. Megrendítő volt újra látni azokat a dolgokat, amelyeket együtt éltünk át. Főleg azonban valamiféle teljesség töltött el, nem pedig szomorúság. A filmet nagyon szépnek találtam, mert az üzenet, melyet hordoz, annyira igaz, még ha nem pontosan ugyanaz, mint ami történt. De nem ez a lényeg. A lényeg az üzenet. Ez a film ikon. Az ikon sokkal több, mint amit látunk… Valamennyire olyan, mint egy gregorián dallam. Ha jól van megkomponálva, belekerül a szerző üzenete, és aki énekli, az még inkább rátalál, mert a Lélek dolgozik benne. Ebben az értelemben ez a film ikon. Igazi siker, remekmű.
Semmilyen bírálatot nem akar megfogalmazni?
Hallottam, hogy egyesek Christian de Chergé elöljárói szerepét bírálják. Van, aki kissé elmosódottnak találja, de én jónak tartom. Mások szerint kemény, mert senki nem látja mosolyogni. De teljesen benne van a személyiségében, amely illik a súlyos helyzethez, amelyen keresztülmentünk. Ebben az emberben azt csodálom, ahogy meghallgatja az embereket, főleg a nehéz pillanatokban. Nem akar rájuk nehezedni. Meghallgatja őket. Látszik a tisztelet a testvérek iránt. A lelkipásztort látjuk, aki megnyílik Istenre, engedi, hogy Isten megdolgozza, hogy megfelelően reagáljon a testvérek előtt. Az egész filmben látszik ez az Istenre való nyitottság, kérdeznek tőle valamit, és ő engedi, hogy Isten hasson rá. Ez a szerzetes!
Van valami, ami hiányzik az igazi történethez képest?
Nem éreztem ilyesmit.
De szerzetesként hogy érinti ennek a filmnek a sikere?
El vagyunk ragadtatva a nagy sikertől, de nem a mi érdemünk! Az hogy ismernek, zavar egy kicsit… A szerzetes arra van teremtve, hogy rejtve éljen.
Miért ellenezték a film forgatását?
Nem akartuk a filmet, és hogy Marokkóban forgassák, nehogy prozelitizmussal vádoljanak. Egyesek akkoriban már hosszú ideje nem kaptak tartózkodási engedélyt. Nagyon óvatosnak kellett lennünk, de Isten akaratára hagyatkoztunk. Nem kérték ki tehát a véleményünket. A stáb tudta, hogy ellenezzük, és ismerte az okát is. Nagy tisztelettel voltak.
Mikor érkezett Tibhirine-be?
Soha nem fogom elfelejteni 1964. szeptember 19.-ét. Amikor egy 2 CV-n (régi kis Renault) megérkeztünk a monostorhoz, mindig látom magam előtt az utat, egy gyereket a szamáron, aki elénk jött. Nagyon boldog voltam. A cellám ablakából láttam a kerítést, a kertet, távolban a falut. Azt mondtam magamban: ezt a tájat fogom látni életem végéig. A szívemben örökre szólt. 32 évig maradtam ott, 1964-től az emberrablásig.
Milyen volt ott az élet?
Kezdetben nehéz. A közösség nem volt kiegyensúlyozott, nehéz korszak volt. Egyébként épp az új Algéria első időszaka volt. A környékbeliekkel a kapcsolat nem volt egyértelmű. Tapasztaltunk francia ellenes reflexeket. A keresztény és a muzulmán ünnepek alkalmából éreztük ezt a szakadékot. Semmi dolgunk nem volt egymással. Harcoltunk egymással és próbáltuk egymást kölcsönösen megszelídíteni. Ezért volt olyan fontos a rendelő, ahol Luc testvér dolgozott. Volt olyan nap, hogy 80 beteget is ellátott! Később Christian de Chergét választották elöljárónak, 1984-ben.
Szükségünk volt valakire, aki beszélt arabul, és jól ismerte a muzulmán kultúrát. Ettől kezdve lettünk igazi közösség, stabil. Akik elkötelezték magukat, valóban elkötelezettek lettek. Nagy előny volt ez, mert sok kezdeményezést tett lehetővé az iszlám-keresztény kapcsolatok terén.
Christian de Chergének mi volt a szerepe?
Vele az iszlámtudomány terén történt előrelépés. Ő maga sokat tanulmányozta a Koránt. Reggelenként az elmélkedést egy arab nyelvű bibliából végezte. Néha a Koránból elmélkedett. Megpróbált fejleszteni bennünket. Volt kapcsolatunk az iszlámmal, de nem spirituális szinten. Ő jól ismerte a muzulmán környeztet, a szúfi lelkiséget. Néhányan a szerzetesek közül úgy vélték, hogy a közösségnek kiegyensúlyozottnak kell maradnia, és nem szabad az iszlámnak irányítania. Ez súrlódásokat okozott. Ezeket a feszültségeket úgy sikerült felülmúlni, hogy egy csoportot hoztunk létre, amely a szúfikkal való kapcsolatokkal foglalkozik. Rájöttünk, hogy a dogmákról való vita megoszt, hiszen lehetetlenség. Tehát egy Isten felé vezető útról beszéltünk. Csendben imádkoztunk, mindenki a maga imáját mondta. Ezek a kétévenkénti kapcsolatok 1993-ban megszakadtak, amikor kezdtek veszélyessé válni. De egymásnak ez a kölcsönös megismerése valóban testvérekké tett bennünket, mélyen.
Christian de Chergé atyára mi volt jellemző?
Ami benne meglepett, az a belső szenvedély, hogy minél jobban megismerje a muzulmán lelket, és megélje velük és Istennel a kommuniót, miközben valóban keresztény szerzetes maradt.
Ön kihez állt a legközelebb?
Luc testvérhez! Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő nem volt pap, hanem testvér. Rá lehetett hagyatkozni. Telve volt bölcsességgel. Egy olyan közösségben, ahol nincs sok pap, nem könnyű lelki vezetőre találni. Ha valami probléma merült fel vagy valami nehézség egy testvérrel kapcsolatban, Luc testvérhez fordultunk, tudva, hogy mit fog felelni. Modell volt… Még a feszültségek idején is mindig mondott valamit, amin nevetni lehetett. Nagy értéket jelentett a közösség számára. Még ha orvosként volt is egy speciális életmódja, mert egész nap a rendelőben volt, és ezen felül főzött is! Hajnali 1-kor kezdte a napot, hogy 7-re a rendelőbe érjen. Asztmás volt, nem tudott aludni. Ülve aludt. Nagyon közel állt hozzám Amédée testvér, a másik, aki megmenekült, aki itt halt meg Midelt-ben.
Imádkozik eltűnt testvéreivel?
Erre megpróbálok minden reggel időt szakítani. Nem, az ember nem felejti el őket. Jelen vannak. Mind. Megpróbálunk előrehaladni. Ebből a szempontból a film ösztönzően hat a hivatásunkra.
Testvérei szólnak önhöz az imában?
Nem, még nem… Biztos vagyok benne, hogy közel vannak az Úrhoz. Kezdettől fogva biztos voltam vértanúságuk okán. Ez örömet ad, nem szomorúságot. Amikor a filmet nézem, öröm tölt el, nem nosztalgia! (nevetés) Abban a reményben, hogy az Úr küld más szerzeteseket, akik meg fogják ezt élni.
Soha nem érez nosztalgiát Tibhirine-i életük után?
De egy kissé… Nagyon szép dolgokat éltünk meg együtt. Aztán ez a közös élet az Úr, az egyház képviseletében. Nagyon szép hivatás ez. És mély. Krisztus nagyobb, mint az egyház. E szúfik egy képet használnak, hogy kifejezzék kapcsolatunkat a muzulmánokkal. Olyan ez, mint egy kétszárú létra. A földön áll, a legfelső foka az ég. Mi az egyik oldalon mászunk fel, ők a másikon, a maguk módján. Minél közelebb vagyunk Istenhez, annál közelebb vagyunk egymáshoz. És megfordítva, minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál közelebb Istenhez. Egész teológia van ebben.
Mégis a halállal kellett szembesülni…
Amit ott kezdettől fogva megéltünk, az a halál volt. Együtt készültünk fel. Hivatásunkhoz hűen döntöttünk úgy, hogy maradunk, tudván-tudva, hogy mi jöhet. Az Úr küld, nem lehet lemondani még akkor sem, ha az erőszak megpróbált eltávolítani bennünket, ahogy a hatalom is. Nekünk azonban van Urunk, mi neki köteleztük el magunkat. Másodsorban következik, hogy maradjunk hűségesek a mellettünk élőkhöz, hogy ne hagyjuk el őket. Őket ugyanúgy fenyegették, mint bennünket. Két tűz közé kerültek, a hadsereg és a terroristák közé. A döntés, hogy nem hagyjuk el őket, 1993-ban született meg. És még arra az esetre is, ha erővel szétválasztanának bennünket, Fés-ben, Marokkóban kellett találkoznunk, hogy azután újra felálljunk egy másik muzulmán országban.
Hogy éli meg, ami történt: kudarcként vagy beteljesülésként?
Társaink elrablása után Amédé atyának és nekem el kellett mennem Algírba a rendőrökkel. Imádkoztunk a testvéreinkért. Hogy Isten adjon nekik mindvégig erőt és kegyelmet. Azt vártuk, hogy Franciaország vagy az egyház közbelép, hogy elengedjék őket. 1966. május 21.-én értesültünk a halálukról. Éppen a vesperást mondtuk. Hirtelen egy fiatal testvér érkezett a kápolnába, és mindenki előtt a földre vetette magát reménytelenségében így kiáltott: „Megölték a testvéreket!” Este, mikor egymás mellett mosogattunk, azt mondtam neki: „Úgy kellett megélni, mint valami nagyon szép dolgot, nagyon nagyot. Méltónak kell rá lenni. És a mise, melyet értünk mondunk majd, nem feketében lesz. Hanem pirosban.” Rögtön úgy láttuk őket, mint vértanúkat. A vértanúság a betetőzése volt annak, amire hosszú ideje készültünk addigi életünkben. Ezeket az éveket együtt éltük át a veszély közepette. Mindenre készen álltunk. Ez azonban nem zárja ki a félelmet.
Mikor vette kezdetét a félelem?
1993-tól, amikor karácsony este odajött a GIA (Iszlám Fegyveres Csoport). A közösség attól kezdve növekedésnek indult mind egységben, mind mélységben. A veszély immár mindig és mindenütt ott leselkedett. Nagyon megrázott ez bennünket. Akkor tényleg átléptünk egy szakadékon.
Mi történt valójában?
1993 karácsony estéjén építették a falat. Mi Célestinnel a szentélyben voltunk, aki az éjféli miseénekekhez készítette oda a lapokat. Állig felfegyverkezett emberek vettek körbe bennünket. A horvátokat megölték, azt gondoltuk, most mi következünk. Megnyugtattak. Mivel szerzetesek vagyunk, nem bántanak minket. De aztán elkezdték szidni a kormányt. Aztán a vezetőjük így szólt: „Látni akarom a helyi pápát.” Valaki elment Christianért, aki rögtön így szólt: „Ide nem lehet fegyveresen belépni. Ha be akarnak jönni, hagyják kint a fegyvereiket. Még soha senki nem lépett ide be fegyverrel a kezében. Ez itt a béke háza!” Végül megvitatták maguk között, és három dolgot kértek: hogy a doktor hadd menjen fel a hegyekbe, és lássa el a betegeket, gyógyszereket és pénzt. Christian mindhárom kérdésre nemmel felelt. A sebesülteket kivéve, akik jöhettek a rendelőbe, mint bárki más. Azután arabul hozzátette, hogy „épp a béke hercegének ünnepére készülünk”. Ők ezt nem tudták, bocsánatot kértek, de hozzátették: „Visszajövünk.” A jelszó: „Christian Úr”. Azon az estén az éjféli misének különleges íze volt.
Akkor hogy döntöttek?
Úgy, hogy ha kérnek, adunk nekik némi pénzt, hogy elkerüljük az erőszakot, ugyanakkor arra gondoltunk, hogy elmegyünk, mert nem akartunk együttműködni velük. Azután Algír püspöke azt mondta, ha úgy határozunk, hogy elmegyünk, ne induljunk mindnyájan együtt, ne keltsünk pánikot az egész algériai egyházban. Úgy határoztunk, hogy ketten közülünk elmennek. Az egyik Célestin, akit nagyon sokkolt ez a karácsony, súlyos szívproblémái is voltak, és Paul testvér, akinek pihenésre volt szüksége.
Teljes volt önök között az egyetértés?
Karácsony után egy új fejezet kezdődött. Egyesek azt gondolták, hogy maradni kell, mások, hogy menni. Annál is inkább, mert biztonsági okokból késő délutántól reggelig zárva kellett tartanunk a monostor kapuját. Azt mondtuk azoknak, akik nálunk akartak pihenni, hogy ne jöjjenek. El voltunk szigetelve. Emiatt felborult a monostor gazdasági egyensúlya, más megélhetési forrás után kellett néznünk.
Voltak tehát nézeteltérések?
Adódtak. Armand Veilleux atya, eljött prédikálni az utolsó lelkigyakorlatra, azt mondta, eljutottunk közös életünk „csúcsára”. Egyetértésre jutottunk abban, hogy maradunk. Jobban összeforrtak a testvéri kapcsolatok. A káptalanon nem lehetett könnyen venni ilyen súlyos döntéseket. A GIA, az Iszlám Fegyveres Csoport szemében távozásunk azt jelentette volna, mintha elraboltak vagy szétszórtak volna bennünket… Akkor úgy döntöttünk, hogy maradunk, de ott volt a félelem – legalábbis egyesekben – azzal kapcsolatban, ami következett. De tovább kellett élni. Voltak jobb- és baloldali merényletek. A monostorhoz közelállókat letartóztatták vagy fenyegették. Ebben a klímában kellett élnünk.
Miután eldöntötték, hogy maradnak, nem volt derűs a légkör?
Nem. Esténként, amikor a zsolozsmát énekeltük, a veszély ólomsúllyal nehezedett a monostorra. Éjszaka bármi megtörténhetett. Azt kérdeztük egymástól, vajon mi lesz ma éjjel. Nem készültünk arra, hogy megölnek, de tudtuk, hogy bármely pillanatban bekövetkezhet. Az volt a szerencsénk, hogy közösségben éltünk. Az élet ment tovább, egyikünk szakács volt, a másik kertész, a harmadik az adminisztrációval foglalkozott. Ez lehetővé tette, hogy megfeledkezzünk a dologról, de este, éjszaka azon gondolkoztunk, hogy mi lesz. Nem beszéltünk róla, de mindenki erre gondolt.
És mi történt azon az éjjelen, amikor elrabolták a többieket?
Azon az éjjelen a portásfülkében voltam. Egy óra körül hangokra ébredtem a kapu előtt. Már bent voltak a kertben. Talán az orvost keresték. Vártam, hogy kopogjanak az ajtón, hogy előjöjjek. Odamentem az ablakhoz, kinéztem. Láttam valakit közülük, aki egyenesen Luc testvér szobája felé tartott. Ez nem volt normális, mert ha valaki az orvost kereste, a kapun zörgetett, hogy kijöjjön a portás. Hallottam egy hangot, amely így szólt. „Ki a főnök?” Felismertem Christiant. Azt gondoltam, meghallotta, hogy jönnek, még előttem, ajtót nyitott nekik, és odaadja, amit kérnek. Negyed óra múlva hallottam, amint bezárul az utcára nyíló ajtó, azt hittem, elmentek. Nem sokkal később bekopogott Amédée testvér, és azt mondta: „Elvitték a testvéreket!” Tehát hátul mentek ki, különben hallottam volna őket.
Mit érzett ekkor?
Az első kérdés, melyet feltettem magamnak, ez volt: ha láttam és hallottam volna őket, amikor kimentek, mit tettem volna? Ottmaradtam volna vagy utánuk futottam volna, hogy velük menjek?
És mi volt a válasza?
Úgy érzem, utánuk futottam volna. Amédée rögtön azt mondta: „Nem fogják megölni őket, ha meg akarták volna tenni, azonnal megtették volna.” Valójában nagyon nehéz volt a hegyen közlekedni éjszaka, mert nem messze a dombon volt egy katonai állás. Ráadásul Luc testvér 82 éves volt, és egy másik épp kijött a kórházból. Ilyen emberekkel nem volt könnyű haladni. Azt gondoltuk, felhasználják őket valamire. Egyedül éreztük magunkat testvéreink nélkül. A közösség összeomlott. Reméltük, hogy hamar kiszabadítják őket, mert ha nem jönnének vissza, a monostori életnek vége.
Az emberrablók miért nem a szokásos úton jöttek?
Amikor megérkeztek, átugrottak a falon. Bentről kinyitották az utcára nyíló kaput. Csak egy egyszerű kis retesz volt. Ezt az ajtót sosem zártuk kulcsra. Azt akartuk, hogy a kapcsolataink a kölcsönös bizalmon alapuljanak.
Az emberrablók a GIA (Iszlám Fegyveres Csoport) tagjai voltak, igaz?
A monostor őre azt mondta nekem, hogy először hozzá menetek, mondván, hogy látni akarják a doktort, azzal az ürüggyel, hogy súlyos sebesültjeik vannak. Azt felelete nekik, hogy az atyák megtiltották neki, hogy éjjel is őrizze a monostort. Ez így volt, megtiltottuk neki, hogy baj esetén, agresszió bekövetkeztekor ne érje bántódás a családját… Az emberrablók nem tágítottak. Akkor a kertész elment a házából a belső udvaron át, hogy bemenjen a monostorba. Ott egy csoportot talált, akik már bent voltak az udvaron. Elhaladtában az ajtó előtt, amely a portásfülkére nyílt, egy másik csoportot talált, amely már letartóztatta Christian atyát. Ő ezt kérdezte: Ki a vezető? Az egyik emberrabló a főkolomposra mutatott: „Ő a vezető, neki kell engedelmeskedni.” Aztán egyikük az őrhöz fordulva megkérdezte: „Tényleg heten vannak?” Az őr azt felelte: „Ahogy mondod.” Pedig kilencen voltunk… Valószínűleg emiatt nem vittek el engem és Amédée atyát. Mert miután elfogtak hét testvért, elmentek anélkül, hogy átkutatták volna a házat.
De Ön mit gondol, ki vitte el őket? A GIA vagy a hadsereg?
Nem tudjuk, mi történt a monostorban. Ahogy az egész világ, mi is csak találgatni tudunk. A vizsgálat tovább folyik. Ami a GIA-ra vonatkozik, az őr elmondta, hogy amikor lementek, egyikük, aki őt kísérte, azt mondta az egyik kollégájának: „Keress egy majrést, majd meglátja, mi a GIA”, mert meg akarták fojtani, csak sikerült kereket oldania.
Több év elteltével jobban látja az emberrablás okát?
Nem lehet világosan látni. A Medi 1 rádió közleményében a GIA így magyarázza a meggyilkolásukat: „Az embereket a velük való érintkezés is evangelizálja, mert voltak kapcsolataik, kiléptek a monostorukból, amit a szerzeteseknek nem szabad. Halált érdemelnek. Jogunk van kivégezni őket.” Ez az egyik ok. Maguk az iszlamisták fogalmazták meg. Ez tehát az egyik ok. Később más magyarázatot adtak, amelyek inkább feltevések a vizsgálóbíró ítéletét megelőzően, aki vizsgálatot folytat elrablásuk és haláluk körülményeit illetően.
Hogy éli meg ezt a rejtélyt?
Jó lenne tudni, hogy ki ölte meg őket, hogy hol vannak eltemetve. Jó lenne tudni, de ez minden, amúgy már nem nyugtalanít. Ez semmit nem változtat a testvérek halálán. Ugyanazért haltak meg, ami miatt úgy döntöttek, hogy maradnak. Ezért vértanúk. Az életüket adták. Készek voltak arra, hogy az életüket adják ezért.
Lehet remélni a vértanúhalált?
Volt ilyen, de nem ez volt a mi hozzáállásunk. Nem vágytunk rá, nem ezért voltunk ott. Isten kezében voltunk. És mert ebben a szellemben éltünk, emiatt haltak meg a testvéreink. Be kell vallanom, hogy túlzottan nem rázott meg bennünket. Persze nyomot hagy, szenvedést okoz, fáj… De tudtuk a miértet, mindannyian készek voltunk rá! Az élet csak átmenet, vagy így vagy úgy ér véget. Aztán az Úrhoz csatlakozunk.
Xavier Beauvois filmje, melyet az ő áldozatuk inspirált, elősegítheti a megbékélést keresztények és muzulmánok között?
Természetesen! A testvérek példája, az emberekkel, a muzulmánokkal való kapcsolatuk bizonyítja, hogy igazi testvérekké lehetünk közösségben, mélységben, nemcsak a felszínen. Mélyen, Isten előtt. Volt, aki ezt megélte. Nem is ritkán. Amikor a keresztények látják ezt, megértik, hogy a muzulmánok olyanok, mint mások. Egyesek nagyon jók: látszik a vendégszeretet, a kedvesség, a szolgálatkészség. Ugyanígy az Istennel való egység értékei, a napi imádság. Néha meglepő a kapcsolatuk Istennel, a mi számunkra, keresztények számára is példaértékű. Christian egyik barátja, aki életét adta érte, azt mondta neki: a keresztények nem tudnak imádkozni… Nagyon irgalmasak, sok szolgálatot tesznek, de soha nem látjuk őket imádkozni! Sok keresztény tanulhatna ebből.
Ez után a tragédia után soha nem érzett gyűlöletet?
Furcsa, de ilyen érzés nem támadt bennem.
És keserűség?
Az sem.
Mit gondol arról, hogy egyes muzulmánok ellenségesen viszonyulnak a keresztényekhez, amit merényletek is alátámasztanak?
Ez a szélsőségesektől jön. Az igazi muzulmánok azt mondják, ezek nem mi vagyunk. Szégyellik, ami a testvérekkel történt. Ez nem az a vallás. Másrészt nem ismerjük egymást eléggé. Az erőszakos cselekedetek tükrében látjuk egymást, aminek következtében bezárkózunk, és félünk a kapcsolatoktól. A megoldás: barátkozni kell, még ha esetleg be is csapnak.
Becsapnak?
Van, aki azt mondja, a kölcsönösség nem, vagy csak kevéssé látszik: a muzulmánoknak megengedik, hogy mecsetet építsenek nálunk, de náluk nem mindig lehet templomot építeni!
Így gondolja? A keresztényeket naivitással vádolják az iszlámmal szemben…
Nem ez a kérdés. A hit által kockáztatunk. Benne van az evangéliumban: „Szeressetek, ahogy én szerettelek titeket.” Így gyakran veszítünk, ezt látni kell. De az is előfordul, hogy viszontválasz érkezik. Akkor megvan a kölcsönösség, egymás megismerése messzire vihet.
Milyen reményei vannak 2011-re?
Abban kell reménykedni, hogy a szeretet mindig erősebb. Hogy az utolsó szó Isten szeretetéé. Ha Istenre alapul a remény, akkor megmarad. Nem mi fogjuk tudni megoldani ezt. A remény, ahogy Christian de Chergé mondta, legyőzhetetlen. Nem lehet, hogy legyőzzék, mindig nyitottnak kell maradnia, Istenre alapozva, az ő kegyelmére. Még akkor is, ha belehalunk az ütésekbe. Így mondta: a reménynek nyitottnak kell maradnia.

Jean-Marie Guénois
(Aranyi Krisztina fordítása)
Forrás: Jean-Pierre, le dernier moine de Tibhirine témoigne, Le Figaro Magazine, 04.02. 2011.
kedd, 2013. március 26. 21:14
Istenem,de szép az a hasonlat ,a létrával !.....................................................De vajon, felérünk-e, mindkét szárán , a közös célhoz?........................ MIndenképpen nézzük meg a filmet , legalább!
szerda, 2013. március 27. 13:51
Az ateistáknak egy ürüggyel kevesebb a marakodásra! :)
3 megjegyzés | 1 / 1 oldal