21 videó

Az 1920-as években Moholy-Nagy László már foglalkozott a fény által történő térmódosítás lehetőségével, erejével. 1931-ben alkotta meg a Fény-Tér-Modulátor kinetikus installációt, amelyben összegzi a fény alakítási lehetőségeit. Mint az bizonyos vázlatokból, rajzokból kiderül, Moholy szívesen vetített volna épületekre úgy, hogy bizonyos részeit „eltüntesse”. Az 1970-es évekre, a nagy teljesítményű diavetítők elterjedésével már nagyon komoly, nagyméretű vetítéseket hoztak létre főként koncertek, megnyitó ünnepségek háttereként szolgáló vizuális élményt. Egyik legnagyobb méretű diavetítés a NASA 20. évfordulója alkalmából megtartott Jean Michel Jarre koncerthez készült. A műfaj elterjedt, sok művész használta ezt a technológiát, terek, épületek bevetítésére. Hazai képviselői a műfajnak a Raypainting volt. (Matáv székház, Deák Tér, Erzsébet Híd stb.).

Az állókép viszont egyre inkább kevésnek bizonyult a dinamikus életvitelünk, dinamikus tartalmakat kívánt és innentől, már csak a technikát kellett bevárni, hogy a videóprojektorok fényereje „felnőjön” a diavetítők fényerejéhez, alkalmassá téve a kültéri videóvetítést.

A formabontó videóvetítéseket Vj-k (Visual Jockey-k) kezdték el, amikor unalmassá vált a vászonra való vetítés, így elkezdtek különböző formákra vetíteni. Az új felületen a vetített kép „szétesett”, izgalmassá téve a látványt és kizökkentve a nézőt a megszokott (passzív) szemlélő státuszából, ezúttal részt kell vegyen a képek értelmezésében.

A 3d animáció, mint művészek által használt eszköz, lehetővé tette az architekturális vetítés, mint műfaj komolyabb alkalmazását és napjainkban már olyan komplex vetítéseket készítenek, ahol már a néző nehezen érzékeli a valódi és a virtuális határvonalát. Ezt úgy érik el, hogy a valódi teret megépítik 3d-ben és azt majd visszavetítik a valódi épületre. A virtuális 3d animáció visszavetítése a valódi 3d-s térre és a kettő kombinálásából adódó játék értelmezését a néző már nem tudja a hagyományos módszerekkel értelmezni, az érzékei cserben hagyják (hiszen a vetített kép módosítja a vetített felületet), tehát a nézőt kizökkenti az érzékelés hagyományos, eddig megszokott észlelési és értelmezési sémákból, a nézőt új értelmezési folyamatra készteti.