(1785, Tiszaörs - 1846, Eger)

Balkay nem »egri fi«, mint Kazinczy kezdetben állította, hanem Tisza-Örsön, Heves megyében, 1785 június 29 én született. (Később kiigazítja ezt a tévedését Kazinczy, de viszont a születés évét teszi hibásan 1782 re.) Thewrewk szerint több évig (1804—1809.) a bécsi szépművészeti akadémián tanult Fügernél és Maurer Hubertnél. Ez az adat annyiban módosul, hogy, Kazinczy Balkayt már 1808 októberében haza hozta. Kazinczy, 1810-ben Döbrenteihez írott levelében még ezt írja Balkay bécsi tanulmányi idejéről: „Nagy Sámuellel, az Erdélyi Rázmetczővel és Marczinkei Elekkel, Vaanza (helyesebben Vándza) Mihálylyal és Kis Sámuellel eggyütt tanulta a Képírást Bécsben, magyar születésű Hess Mihály Prof. alatt.”

Thewrewk így jellemzi Balkay festészetét: „Festői tehetségéről egyáltalában megjegyezhetni, hogy ő az előteremtésben sok erővel bír, de a hív lemásolásban hasonlíthatatlanul szerencsésebb. Nevezetesebb művei ezek: „Mária mennybe menetele”, Miskolczon a Minoriták templomában, és Tisza-Füreden. „Szent Lőrincz” három öl nagyságú oltártábla, Bessenyőn. „Szent István király” képe Födémen. „Sz. Nepomuk János” Egerben, a Minoriták templomában. „A kereszt felmagasztalása” oltártábla, Nádudvaron. Ezen egyházi művei után, a pesti nemzeti múzeumnak szentelte egy két láb magasságú szép darabját, „A béke háza” allegória. Megemlítésre méltók az egyes személyeknek készített dolgozásai közül azok, melyeket a szabad művészetekben gyönyörködő bölcselkedés professora, Imre számára csinált, például: „Mária a gyermekekkel”. Balkay egyik első művelője a magyar oltárkép festészetének. Művészi pályáját másoláson kezdte, ezen a téren nagyon szerencsés keze volt, fővágya, hogy eljuthasson Parisba, Rómába, sohase teljesülhetett, előrehaladott korban, már nem lehetett nagy hatással művészetére. 

Pár évet Kövesden töltött el, anyai részről való nagybátyjánál, a kövesdi plébánosnál, majd Széphalomra költözött. Néhány év alatt Balkay nagyon jó arckép másolóvá fejlődött, még a kényes ízlésű Kazinczyt is kielégítette. De hogy ezen a téren is mekkorát haladhatott, arról Joo János által megírt életrajza tanúskodik: 

„Balkay Pál képírót, mint akkoriban nevezték a festészeket -írja Joo János-1828-ban ismertem meg, midőn Egerbe rajztanárnak kineveztettem. Daczára korunk nagy különbségének, rokonszakmáink folytán köztünk benső barátság fejlett ki, főleg midőn két év után megnősülvén, Ugyanazon házban vettem szállást. Balkay Pál magas, némileg testes és nem rút ember volt. Nőtlen élt, szándéka volt ugyan korábban nőmnek idősb testvérét, mint akkoriban nagyhírű szépséget nőül venni, a dolog azonban meghíúsúlván, nőtlen maradt. Ismeretségünk első éveiben azon kedvezésben részesült, hogy Pálfy János egri kanonok néki szabad asztalt adott. Ennek halála után azonban különféle helyekén és gyakran barátainál étkezett. Midőn évek után én házat vettem,azon kívánságát nyilatkoztatta, hogy házunkba jönne lakni; én tehát az ő kívánsága szerint építettem két szobát, melyekbe azután átköltözvén, 1846 június 13án szélhüdésből származott haláláig lakott, a koncsorgást is megunván, ez idő alatt nálam étkezett. Balkay 1785-ben születvén, ifjúsága előttem ismeretlen, miután ő arról sohasem beszélt; csak annyit mondhatok. róla, hogy szegény szüléktől származott és így a festészet tanulmányozására költséggel nem igen bírt. Mikép jutott a festészet szakmájára, erről sem beszélt. Igaz, hogy az időben az egri főpapság pártolván a festészetet, több jeles művész volt Egerben..... Balkay igen szorgalmas festesz vott, és kedvvel működőitegész haláláig. Művei számtalanok, egész Magyar és Erdélyországban el vannak terjedve; minthogy azonban művére nevét soha sem írta reá, így bajos azokat felismerni. Egyszer egy öcsém, fiatal festesz, az egri piaczon lát egy Sz. János evang. képet; megveszi pár forintért, azt hívén, hogy egy régi festésznek a műve. Midőn. Örömmel haza hozta, otthon B. reá ismert, hogy egykor ő festette. Eredeti művei többnyire oltár- és egyes szent képek; festett azonban történeti és tájképeket, sőt arczképeket is. Legtöbb műve azonban másolat, jeles mesterművek után....Ritka becsületességű s jó kedélyű ember volt, igen örült, ha valamin nevethetett. Haragudni nem láttam, de azt nem tudta megbocsátani, ha hazánkfia idegen művészszel dolgoztatott. Pyrker érsekre mindig neheztelt, hogy a főegyház oltárképeit Bécsben, Velenczében festette.

Kedvelt mulatsága, sőt egyedüli: a sakkjáték. Barátai -orvosok, ügyvédek,táblabírák, megyei hivatalnokok -kik sakkozni akartak, rendesen hozzá jártak mulatni; legtöbbször ő levén a nyertes, igen örült, ha nyert és vég nélkül nevetett, ha ellenfele boszankodott a vesztésen . . . .”