(1831, Disznóshorvát - 1875, Budapest)

Szobrász. 1840-től 1847-ig a sárospataki kollégium növendéke volt. Részt vett a szabadságharcban. Világos után bujdosott, majd 1851-56 között Rimaszombatban kőfaragólegény, itt 1853-tól 1856-ig Ferenczy István tanítványa. 1856-ban Pestre került. 1857-ben fiatal írók, művészek, zenészek támogatásával Bécsbe ment, itt Meixner, később Gasser szobrászok műtermében dolgozott. 1859-től a müncheni Akadémián tanult.

1860-tól kezdve a magyar szobrászatban elsőként, gyakran nyúlt népi témához (Furulyázó pásztor). Még Münchenben mintázott műve, a Búsuló Juhász (1862) nagy feltűnést keltett. 1862-ben hazatérve elkészítette a kortárs közéleti személyiségek mellszobrait (Arany János, Egressy Gábor, Megyeri Károly, 1863-ban Fáy András, Lisznyay D. Kálmán, 1864-ben Márton István, Almási Balogh Pál, 1870-ben Ghiczy Károly, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc). A népéletből vett jeleneteket sok jelentős művében mintázta meg: Cigány Laokoon (1862); Fonóházi jelenet; Részeg ember, Arató nő, Ételhordó parasztasszony (1863); Parasztlány (1864). 1866-71 között alkotta a debreceni Csokonai-szobrot, egyetlen saját tervezésű és felállításra is került emlékművét.

1868-69 telén Olaszországban járt. 1870-tõl 1872-ig a Budai Főreáltanoda, 1871-tõl a Mintarajztanoda tanára volt. 1864-70 között mintázta legnevezetesebb munkáit, kis terrakotta táncoló népi figuráit. Tüdőbaja fiatalon elragadta, utolsó műveit; budapesti Petőfi-szobor, szegedi Dugonics-emlékmű, Huszár Adolf fejezte be. A Magyar Nemzeti Galéria hetvenegy szobrát őrzi.