A földön hulló filmcsillagokat figyelve jöttem rá, hogy mégis szárnyal a fantázia a látóhatár mezsgyéjén, mikor a hóban csúszva fedezed fel az elrepülő idő vasfogát az elmédben. S ha a nap most újra lefekszik, a zene fájni kezd az örömteli szívekben, ha piros a nyolcnegyed a lábad szárán. Füleddel láthatod ilyenkor a boszorkányok lovával repülő kis vörös csibéket, akik mindig is tudták, hogy hadarva nem lehet észrevenni a csillagok óramutató járását, akkor se ha a sakál nyuszit ugrik, pedig akkor mállik a pitty. De a világ örül, hogy a maják gyermekei csak a holdat szagolják és nem akarnak a fejek közé szállni, mint vízben járó égi lovak. Így láthatod soha nem lehet felmérni mekkora a káosz az agyamban, ezért kerüld a piros lámpás fákat az úszómedencédben, mert ha egyre mégis rápislogsz, a világod már nem lesz fél tizenkettő. Menekülj, ha érzed léptemet a lilásan hangzó, keserű szagú, édeskés éjszakákon, és talán elkerülheted, hogy a te szemeitekben is felkerekedjen az a tűz, amit az őrültek a kék macskák csiripelő szaglásának festenek.
