Csalfa rend és szigorú játék - Serfőző Attila festményeinek világa

A magyar szociográfiai irodalom megteremtője, a szépíró-publicista Nagy Lajos emberi és esztétikai normarendje jutott eszembe, amikor megismerkedtem Serfőző Attila pályarajzával.

A Képtelen természetrajz, a Kiskunhalom sokak által ismert és szeretett írója egyszerre érdeklődött a rajzolás és festés, valamint a sport iránt, de érdekelték más művészetek is, hiszen egy időben operaénekesi karrierről álmodott. Kritikusként korszakos műve volt a Johnson–Jeffries nehézsúlyú ökölvívó mérkőzés híradófelvételeinek hatáselemzése, az erő, a játék és az esztétikai szépség közötti kapcsolatok vizsgálata.

***

Nos, az 1960-ban egyszerű munkásemberek gyermekeként Debrecenben szülelett Serfőző Attila 15 éves korában kezdett el bokszolni, aztán mint támogató, jelenleg pedig mint ökölvívóbíró maradt a szorító közelében. Németországi tanulmányait és munkáját tudja kamatoztatni cégvezetőként, ám megérezve, hogy az élet teljességéhez merni kell mindig újabb kalandokba vágni, évekkel ezelőtt a festészet nyelvéhez, kifejezőeszközeihez nyúlt, hogy az erő és a játék mellett a szépséget is meg tudja mutatni.

Nem csupán vallomása, de festményeiben megfogalmazott hitvallása szerint is érzékeny ember, aki a festészetben találta meg azt a kifejezési formát, amellyel a mindennapokban átélt, illetve megélt helyzeteket, a félelmeket és a fájdalmakat, az örömöt és a vágyakozást ki tudja vetíteni, ki tudja festeni magából. Nem ta-gadja, hogy színvilágát és stílusát tekintve Mednyánszky László nagy hatást tett rá, igyekszik azonban önálló festői nyelvet kialakítani.

Úgy vélem, e szándék sikeresnek tekinthető, amennyiben a klasszikus mintákat modern tartalommal töltötte fel, színvilágában és kifejezéstárában egyaránt önálló arcot formálva meg. Ez talán abból is adódik, hogy Serfőző Attila kompozíciós rendjében legalább olyan szerepe van az érzelmek, a belső világ jelenségei tolmácsolásának, mint a modell, a tárgy, a fizikai valóság ábrázolásának.

Maga is azt vallja, hogy nem a test, nem a konkrét hely vagy a tárgy a fontos, hanem az, amit a test magából „kisugároz”. Nem a „kisugárzik” szót használta az alkotó, tehát nem passzív a modell jelenléte. Serfőző Attila festményei valóban azt mutatják, hogy a festő tárgya, témája, modellje, környezete aktív módon van jelen, eleve alakítja az ábrázolást, ugyanakkor az alkotó is formálja a tárgyát. Két teremtő energia feszül egymásnak, és ez a dinamizmus emeli a banalitásnak is nevezhető mindennapi élet fölé a képet, ez a líraivá szűrt indulati impulzus teszi egyedivé a bemutatott helyzetet.

Ez az egymásnak feszülés eredményezi tehát a drámát. Ide illik egy baráti ajánlóból vett idézet: Serfőző Attila „látja, hogy a modern ember magányos, s ez az izoláltság-tudat vezeti őt ahhoz (a felismeréshez), hogy a modern ember azért szabad, mert egyedül van, s azért van egyedül, mert szabad”.

Serfőző Attila ezt a paradoxont igyekszik feloldani festményein. S mondhatni: természetszerűleg eredményez ez a fajta alkotói közelítés egyféle abszurd, illetve lírai expresszív és szimbolikus szürrealista ábrázolásmódot, még ha nem is tekinti az alkotó követendő mintáknak eme stílusjegyeket. Hiszen az élethelyzet, a téma, az álmok és a valóság szembesítésének számtalan variációja magában hordozza a jelképiséget ugyanúgy, mint a groteszk és a líra, az indulat és az idill megbékélését.

***

Magam is elgondolkodtam a fenti szabadság-meghatározáson. Esztétikai szempontból a szépség fokmérője mindig az emberi létezés szabadságfogalmával állt párhuzamban a Willendorfi Vénusztól napjainkig. Röviden: az tekinthető szépnek, ami demonstrálja a számunkra túlélést biztosító normarendet, illetve életkereteket.

Festményei alapján úgy vélem, hogy Serfőző Attila számára a szabadság nem valamilyen idilli helyzet, hanem folyamatos küzdelem. Képeivel vallja: ha beletö-rődik, ha megnyugszik, ha megpihen az ember, akkor már nem szabad. Hiszen mindig valamilyen hiányt ábrázol az alkotó, amely hiány kitöltéséért, megszünte-téséért emberi, néha emberfeletti, szakrális küzdelmeket kell folytatni.

Hogy bejusson a középkori kápolnába a fény. Hogy a csók ne legyen egyes számú szó. Hogy Krisztus kereszthalálának parafrazálása, a vérben égő, legújabb kori test ugyanúgy a konkrét világot fejezze ki, mint Gauguin Sárga Krisztusa. Hogy az antropomorf, ember alakú (emberkezű) fák már-már transzcendens táncában saját kapcsolatainkra is ráismerhessünk. Hogy útra engedjük a mindig konkrétat keresni akaró képzeletünket a „Színfalak mögött”.

***

Serfőző Attila képeiről nem a bokszkesztyű jut az eszünkbe. Festő keze inkább simogat. Ehhez azonban naponta megvívja saját küzdelmeit.

Tudja, hogy a művész előbb ember, s hogy embernek lenni, emberi létünknek tudatában lenni szinte már maga is művészet.

***

dr. Vitéz Ferenc

művészeti író

Tisztelt vendégek, kedves barátaim!

Isten hozott benneteket Serfőző Attila Szerelmi álmok című kiállítására, mely idén e körben már a második a sorban, hála a művészbarátunk termékenységének. Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy e tartalmas, érzelmeket fakasztó festménygyűjteményt felvezessem, útjára engedjem. (Serfőző Attila csillagával együtt egyébként az enyém is egyre inkább ragyog, első kiállításán, idén márciusban ugyanis még csak operatőrként tevékenykedtem, a másodikon pedig megnyitóbeszédet mondok, és ezek után – azt hiszem, érthetően – nagyon furdal a kíváncsiság, hogy mi lesz a szerepem a harmadik Serfőző-kiállításon, mely a tervek szerint ez év októberében gyönyörködtet majd bennünket.)

A Szerelmi álmok szeretnivaló festmények, grafikák gyűjteménye, melyen keresztül bekukucskálhatunk Serfőző Attila érzelmekkel teli világába, mely – ha érző szív dolgozik bennünk – bizony könnyedén a hatalmába is keríthet bennünket. A megnyitó izzó légköre talán nem teszi lehetővé azt, hogy nyugalomban, átszellemülve csodáljuk ezeket az alkotásokat, így feltétlenül ajánlom, hogy mindenki térjen vissza, és szánjon néhány nyugodt percet a műveknek.

Mivel több éves ismeretség és barátság köt bennünket össze Serfőző Attilával, sportszerűtlen volna, ha elfogultan, de az is, ha elfogulatlanul értekeznék festőművészi készségéről. Ez egyébként is fölösleges lenne, hiszen mindenki maga dönti el, melyik alkotás szólítja meg az embert ezen a kiállításon, függetlenül attól, hogy magát a művészt milyen kategóriába sorolja be, esetleg miként minősíti a „szakma”.

Én inkább a Serfőző-képek rám gyakorolt hatásáról szólnék, mert a képzőművészet, s ezen belül a festészet engem akkor szólít meg, akkor mozgat meg, ha látok, érzek benne szenvedélyt, boldogságot, bánatot, örömöt vagy szenvedést, szerelmet, hűséget vagy éppen hűtlenséget, azaz valamilyen érzelmet vált ki bennem, mely szívemhez szól, ráadásképpen pedig érdekes, fenséges látványt is nyújt.

Serfőző Attila képein először is és azt látom és érzékelem, hogy a szerelem, a testi vágy beteljesül vagy éppen nem, azaz az örök, férfi és nő közötti örök dilemma fogalmazódik meg az ecsetje, ceruzája által. Több képe is lángoló szerelmet sugall számomra, a test és a lélek szenvedélyes vonzódását látom. Megemelt hangsúly jut az ábrázolásban az ajkaknak is: ezáltal a szerelmi kötődés kapuira irányulhat a szemlélő figyelme, s a fenti összefüggés alapján az álmok kapuinak képzete ragyoghat fel előtte.

Így aztán számomra Serfőző Attila abszolút művész, aki esztétikai elveinket szép érzéssel közelíti meg. Bár későn érő típus, de úgy tűnik, mintha predesztináltan arra született volna, hogy festő legyen, és semmi más. Gyerekkorában, fiatalkorában (jaj, de régen volt ?) talán érte ösztönző hatás, mindenesetre az a természetes könnyedség, mely festményeiben, rajzaiban, grafikáiban testet ölt, az a legprofibb, a minden irányban elmozdulni képes, bátor, kiforrott művészekre jellemző. Úgy tűnik, mintha az ecset vagy éppen a ceruza engedelmeskedne, és magától venné fel azt a formát, amit az alkotó lelke diktál. A végeredmény azt sejteti, hogy Serfőző Attila nem igazán küzdött a munka során. Pedig nem így van. Barátai, ismerősei jól tudják, hogy nagy-nagy vívódás előzi meg a kísérleteket. De éppen tehetsége természetének köszönhetően az embernek az a benyomása támad, hogy a gondolat és az alkotás egyszerre született. Ezért annyira eleven és életszerű egy-egy Serfőző-kép, s ezért érződik valamennyin a hirtelen jelentkező ihlet hamvassága és varázsa.

Serfőző Attila éppen ezért a lehető legeredetibb. Ugyanis nincsenek számára előre eltervelt formák, mondvacsinált festőművészi szabályok. Maga az ihlettség szüli az ő stílusát. A látványelemei, mint például egy fa, lehet éppen fa, de lehet lándzsahegy vagy a magány istennője, az élet öröme vagy éppen bánata, a remény a reménytelenségben, vagy fordítva.

Ha nézem ezeket a festményeket, arra gondolok: tudom, ezeket egy ember festette, rajzolta, de csodálkozom, hogy hogyan képes egy ember ennyi mindenre, hogyan származhatnak ugyanarról a kézről ezek a munkák, amikor megannyi változatosságot látok a művek között.

De miért is csodálkozom? Hiszen Serfőző Attila egy sokoldalú, középkorú (na jó, fiatal ?) művész, sportember és barát. Rettenthetetlen a kötelek között, mint bokszbíró (és egyelőre megvesztegethetetlen is ?), ügyes kereskedő, hogy csak a legfőbb elfoglaltságait említsem, tehát több élethelyzetben is jeleskedik, miért lenne idegen számára a változatosság???

Így aztán Serfőző Attila barátom bizony nem tétovázik sem a szorítóban, se a táncparketten, sem a vászon előtt. Ha témája van, kifesti magából. Bár szerelmi álmokról szól ez a kiállítása, észrevehető, hogy az érzelmekkel együttesen az érzékek is helyet követelnek festményeiben, ötleteiben. Bizony a testiség nem kis szerepet játszik művészetében. Színkezelése, színalkalmazása, amikor is erőteljes, hússzínekkel tölti meg a vásznat, szintúgy ezt támasztja alá. Szó sincs Seri képeiben holmi lebegő lelkekről. Mindennek súlya van, következménye. Néhányszor képen vág, hogy tessék, nézd, ez a szerelem, nem a lila köd. Bátran nyúl a naivitás eszközeihez, épp ettől történik is valami a képeken, mondhatni némelyik drámai hatással bír, hiszen valamiféle kultusz művelését is átadja. A kultusz nem csak a szerelem kultusza, lehet az: az átlényegült alkotásé. Összefonódik a személyiség vágya az ábrázolt vágyéval és magával a megjelenítéssel.

Pogány Gábor kollégám valahogy így folgalmazta meg ajánlását: – Úgy nézzétek ezeket a képeket, hogy nem pusztán formákat, színeket láttok, hanem egy ember vallomását testről, lélekről, művészetről.

Serfőző Attila pontosan tudja, hogy az élet egyenlő arányban kínál jót és rosszat. Mintha az általa megformázott női aktok is erről mesélnének. A nő vágyakozik, kibontakozik, kínálja magát, szemérmességbe bújik és magányos. Biztosak lehetünk abban, hogy minden képen jelen van a férfi is: a nő álmodozó tekintete, vágyakozása ezt árulja el.

Végezetül: Serfőző Attila a Fortuna kegyeltje, mert meg tudja mutatni nekünk az összefüggést a női gömbölyűségek (a testidomokon túl az arcvonások, a hajfonatok), a nőiség, a szerelem teljessége, illetve az álmok világának teljessége, kereksége között.

CS. BERECZKI ATTILA

sportújságiró