1990-ben végzett a pécsi egyetem magyar és művészettudomány (esztétika) szakán. Gimnáziumi tanárként, majd újságíróként dolgozott. 

Játék ez, nem szürrealizmus

Ezek élnek benned? Ezek a szörnyűségek? – szokták döbbenten kérdezni ismerőseim, rokonaim, amikor először megpillantják képeimet. Én sem tudtam sokáig, hogy mi is a helyzet velem. Vannak, akik felkiáltanak, ez tiszta szürrealizmus. Én meg csak állok és mosolygok. Még nem tapasztaltam, hogy ezek a szörnyfigurák bennem laknának. Álmaimban, “vízióimban” sohasem találkoztam velük. Lehet, hogy ennek ellenére mégis bennem élnek, teljesen a tudattalanban? Alkotási módszerem erre vall. Amikor nekiállok, nekiülök rajzolni, festeni, fogalmam sincs, hogy mit fogok a papírra varázsolni. Csak a késztetést érzem önmagamban. Aztán a vonalak szinte önmaguktól alakulnak, és általában ilyen alakokat öltenek magukra. Mégis, nem szívesen nevezném magamat szürrealistának. Az én célom nem a szürreális valóság feltérképezése. Egyszerűen jó képeket akarok csinálni. Persze, van valami tudattalan, nyelvileg ki nem fejezhető izé, ami megjelenik ezekben a képekben. Ez talán az a logika, ahogy az alakok felépülnek. Nem az alakok lakoznak bennem, hanem ez a logika, építkezési rendszer. Nem a bensőmben felfedezett alakokat próbálom lerajzolni. A toll és papír érintkezésében, a kezem remegésében rejlő játékra és az építő logikára hagyatkozom. Ha a képek jók, akkor azt ennek a játéknak köszönhetik. Hiszem azt, hogy a teremtő játék az egész mindenséget áthatja. Egyszer azt kérdezte tőlem egyik ismerősöm. Te mitől vagy mindig olyan kiegyensúlyozott? A játéktól. Ha sokat játszom, jól vagyok, feleltem. Képeim a játékban rejlő szabadságot teszik jelenvalóvá. Hogy a játékból szörnyetegek születnek, az nemcsak belőlem, hanem a játék jellegéből és végső tétjéből fakad.