Hungarikumok

 

Tárogató


Tárogató

Tárogató néven két különböző magyar vonatkozású nádnyelves fúvós hangszer ismeretes. A 17-18. században egy kettős nádnyelves hangszert, a töröksípot hívták így, majd a 19. század végétől egy új, egynyelvű nádsíppal működő, kónikus furatú hangszer neve lett.

Nemcsak a magyarok, de erdélyi románok, délszlávok is népi hangszerükként tartják számon.

A ma tárogatóként ismert hangszer létrejöttének első számú szorgalmazója gróf Fáy István volt. A Vasárnapi Újság 1859. október 16-i számában Felszólítás Magyarország cigánybandáihoz címmel írt cikkében arra biztatta a zenészeket, hogy kutassák fel, vegyék használatba az addigra már jobbára elfeledett töröksíp-tárogatót.

Az első közületek, ki a fúvást e hangszeren tökélyre viszi, bizonyosan nagyobb szeretetet fog e hazában nyerni, mint minden hegedülésével. Tanuljátok meg, és lépjetek majd fel, és mutassátok be a magyarnak régi kedves hangszerét és egyik drága, de elfelejtett örökségét.

– gróf Fáy István: Felszólítás Magyarország cigánybandáihoz. Vasárnapi Újság, 1859. október 16.

A cigányzenészek nemigen reagáltak a felhívásra, a régi tárogató a maga behatárolt hangkészletével, harsogó, átható hangszínével nehezen lett volna beilleszthető a 19. század zenei, zenekari gyakorlatába. Ugyanakkor 1861-ben Sűck (Szűk) Mátyás, a Nemzeti Színház oboistája egy bizonyos Scipsky nevű budai hangszerkészítővel együttműködve megpróbálkozott a hangszer rekonstrukciójával, a kor igényeihez való idomításával. Az eredmény – egy kónikus furatú, oboaszerű hangszer két oktáv hangterjedelemmel – nem aratott átütő sikert

Később a cimbalom megújítójaként már hírnevet szerzett Schunda Vencel József budapesti hangszerkészítő folytatta a kísérletezést. Kezdetben ő is oboára, angolkürtre emlékeztető megoldásokkal próbálkozott, majd 1894 és 1896 között egy 65–70 cm hosszú, öblös, kónikus furatú, paliszanderfából készült hangszertestre a klarinét fúvókáját és a korabeli német rendszerű oboa billentyűzetét illesztette. Az új találmány konstrukciójában – építési anyagától eltekintve – nagyon közel állt a korszak egy másik hangszerújdonságához, a szoprán-szaxofonhoz.

Ugyanekkor, az 1890-es években Stowasser János a francia szaxofon német rendszerű hangszerrel való helyettesítésével kísérletezett, ami a Schunda hangszeréhez sokban hasonlító eredményhez vezetett. Stowasser a szabadalmi bejelentést hangszerére „javított tárogató” néven 1897. szeptember 15-én adta be, Schunda a sajátjára csak szeptember 17-én, így ő már csak Stowasser hangszerének módosítását kérhette. Schunda szerint ellopták az ötletét, a két mester között nagy háborúság kezdődött azon, ki találta fel a reform-tárogatót. A modern tárogató ezzel együtt Schunda nevével forrt össze, Schunda-tárogatónak is nevezik; a zenészek között legnépszerűbb, a mai hangszerkészítők által legtöbbet másolt típusok azonban a Stowasser hangszerek. Schunda C, B és A hangolásban, Stowasser összesen hétféle méretben kínált tárogatókat, de messze legelterjedtebb ezek közül máig a B hangolású.

Az eredeti, kuruc kori tárogató rekonstrukciója ürügyén végül is egy új, „hibrid” hangszer jött létre, amit sokan már születése pillanatában sem fogadtak el a kuruc kort hitelesen képviselő hangszernek, de a millennium 1896-os ünnepségei közepette a hazafias lelkesedés elnyomta ezeket a kritikus hangokat.[7] A Nemzeti Zenedében hamarosan tárogató szak indult, az első tárogatóiskolát Káldy Gyula írta.

Schunda a Richard Wagner Trisztán és Izoldájában felcsendülő „Alte Weise”-hez alt tárogatót épített, melynek furata szűkebb, a hangja ennek következtében kevésbé öblös, kevésbé átható lett. Ez bizonyos áttörést hozott a tárogatónak a műzenében, mert a „Lustige Weise”-t Richter János karmester javaslatára a világ több operaházában is B-tárogatón játszották el. Bartók és Kodály zenei munkásságában ennek ellenére a Schunda-tárogató semmilyen szerepet nem kapott, Kodály egy helyütt a hangszínét – cseppet sem hízelgően – csokoládénak nevezi.

A Schunda-tárogató Magyarországon elsősorban a 20. század első felében volt népszerű, a Rákosi-korszakban gyakorlatilag tiltott, a Kádár-korszakban tűrt hangszer volt a hozzá tapadó, nemkívánatosnak tekintett nacionalista, irredenta képzetek miatt.

Használata, repertoárja

Stowasser tárogató családja

A tárogatót hangszeres együttesben ritkán, inkább szólóhangszerként használják. Falusi, városi amatőrök között népszerű, de cigányzenész klarinétosok is gyakran előveszik, hogy a banda kíséretével előadják néhány számból álló „kuruc” műsorukat.

A tárogatón Magyarországon leginkább a 19-20. század fordulójának magyar népies dalait játsszák, ezek közül is elsősorban a lassú, kötetlen ritmusú dallamokat. Különösen kedveltek az újabb keletű, édes-bús kurucromantikával teli nóták, mint a Krasznahorka büszke vára (Gróf Andrássy Gyuláné szerzeménye, 1910.), Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába (Dankó Pista), vagy a Nagymajtényi síkon letörött a zászló (Bathó János). A repertoár valódi kuruc dalai a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás és a Csínom Palkó.

Burka Sándor volt az egyetlen magyar muzsikus, aki tárogatójával a Kádár-rendszerben lemezeket készíthetett, játéka nagy hatással volt a magyar tárogatózenére. A hangszer nemcsak Magyarországon, magyarok között vált népszerűvé, de a Bánság területén, Erdélyben, Vajdaságban is elterjedt, román és szerb muzsikusok kezén is népi hangszer lett. A leghíresebb, nemzetközileg is elismert román tárogatós, taragot-játékos Dumitru Fărcaş


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2010. szeptember 13. Szerkesztette: Cserei Anna Paula
Nézettség: 4,180 Kategória: Népi hangszerek, zene » Aerofonok
Előző cikk: Nádsíp, klarinét Következő cikk: Tilinkó


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: