Jövő


Jövő

E tennivalók részint egyéniek, részint közösségiek. Tehet-e valamit az egyén (az alkotó zenész) azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kiműveli? Már ez is nagy munka. A zenész „nascitur et fit”, kiművelése soká tart és sohasem kész. De vajjon a magyarságot készen kapja bölcsőjébe? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.

Minél több szál fűzi a magyar élethez és kultúrához, annál magyarabb lesz, amit ír. De hol lehet abba a magyar életbe, kultúrába beleszületni? Ismét Karácsony Sándor könyvére utalok. A nyugati nagy nemzetek fia csak él, mert azáltal már eléggé angol vagy francia, – él és ír. Nálunk az értelmiség szülöttének valósággal ki kell harcolni a magyarságot a maga számára. Ami körülveszi, mind idegen. Át kell vágni magát rajta, utat törni a magyarsághoz. (Hogy a falu szülötte első nemzedékben zenész lehessen, ahhoz előbb tetemesen meg kellene rövidülni az útnak a falu és város kultúrája közt.)

A magyar kultúra fellegvára még csak részletekben, darabokban van meg, a zenész sem talál ott kész műhelyre, azt maga kell hogy megépítse, szálanként összehordja, mint a fecske a fészkét. A nagy nemzet fia kész fészekbe száll költeni.

A magyar író sem kap örökbe nyelvet, stílust: mind maga kénytelen megalkotni. Egyáltalán mindenfajta magyar művész csak úgy tud dolgozni, ha megfogta az eljövendő magyar kultúra víziójának varázslata. Ha az szinte kézzelfogható valóság számára. Máskép bajjal tudná elviselni a „reális” valóság számtalán hiányát és ferdeségét.

Itt érünk a közösségi tennivalóhoz. Mi lehet az egyéb, mint az elgondolt kultúra feltételeinek minél sürgősebb megteremtése, hogy valóra válhasson. Közszellem kell, mely óhajtja, szomjúhozza azt a kultúrát. Intézmények, amelyek érlelik, ápolják. Eddig a magyar eredetiség jóformán intézményeink ellenére, lopva és élni akarásának végső megfeszítésével tudott megmaradni. Eddig kertünket úgy műveltük, hogy idegen palántákat ültettünk bele, s néztük hogyan senyved a nem neki való talajban, vagy hogyan burjánzik, elfojtva a kert régi nemes növényeit. Ezentúl a talajban önként termő növényt ápoljuk, nemesítsük.

Zenében: igen szerény kívánságoknak kell eleget tenni. Az iskolán át magyar zenei köztudatot teremteni, a néphagyomány, – a zenei magyar nyelv, az egyetlen klasszikus magyar zene – közkinccsé tételével: egy-két nemzedék alatt kevés fáradsággal sikerülhet. Ahhoz sem kell sok, hogy ne csak a tanterv papírján, hanem valósággal tanuljanak meg kótát írni-olvasni. Ha már elhagyjuk az írástalan kultúrát, sürgősen át kell térnünk az írásosra, különben betelepszik az írástalan kultúra helyére a kiirthatatlan analfabétizmus. Amúgy a régi kultúra minden értékét átmenthetjük. Város és falu egyaránt otthon legyen, magára és egymásra ismerjen az új kultúrában. Ma a városnak nem a kultúrája, csak az idegensége érthetetlen a falunak. S a falut azért nem érti a város, mert magyar.

Sokan a város kultúráját féltik a falutól. Pedig a magyar urbanitás sajátos formái csakúgy a hagyományos, népi gyökerekből fejlődhetnek ki, mint a művészet. Fővárosunk tele van idegenséggel, a nagyváros nemzetközi külsőségein kezdve, egész a köszönés idegenből fordított formájáig s a beszéd hanghoz dozásáig. Ezek a nemzeti életbe sohasem fognak szervesen beleilleszkedni, annak elmélyülésével lassankint el fognak tűnni.

Ami kevés magyar gyökerű városiasságunk van, arra féltő gonddal ügyel mindenki, aki a kultúrát akarja, hisz város nélkül nem élhet, magyar városi életben való hit nélkül el sem indulhat.

De a város felemelkedésében vegyen részt a falu is. Az egész ország szinte egyetlen nagy város legyen, ahol a falunak is jut anynyi a városi kultúrából, amennyire szüksége van. A városi ember otthon legyen falun is, s a falusi se legyen idegen a városban.

Ez nem utópia. A falu valósággal éhezik a kultúrára, s a város sem fog konokul ragaszkodni idegenségeihez, ha megérti: nem mind kultúra, ami idegen, s nem szükségképpen idegen, ami kultúra. Megérkeztünk az örök problémához: magyarság és európaiság szintézise, Szent Istvántól máig és örökké.

Addig él a magyar, míg meg tudja oldani.

De hisz tőlünk keletre, délre, északra mind ezzel küszködnek a népek. Nekik könnyebb: indogermán a nyelvük, s a nyugát hatékonyabban segíti elő megoldásukat. A mienk legalább is közömbös előtte. Ha megoldjuk, magunknak oldjuk meg. Akkor, de csak akkor tudunk talán nekik is mondani valamit magunkról.

Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kul- 417

túra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas

kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át,

ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e?

Janus-arcúnk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca?

Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz

fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli

világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-

oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel ősz-

szefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.

[1] II. könyv, 38. fejezet. A bőbeszédű pongyola írás szószerinti közlésre nem alkalmas. Német fordítása, O. Bohn-tól könnyen hozzáférhető. Leipzig, 1888.

[2] J. A. Herbst, Musica poetica. 1643. Id. W. Danckert. Das europäische Volkslied. 1939. 54. 1.

[3] G. Jenner: Brahms als Mensch, Lehrer und Künstler. Die Musik 1903. II. 15. 187 1. Könyvalakban: Leipzig, 1923. – „Meine kleinen Lieder sind mir lieber, als die grossen.” – Wagner levelei Wesendonk Matildhoz. 1858. okt. 9. „Besseres als diese Lieder habe ich nie gemacht, und nur sehr weniges von meinen Werken wird ihnen zur Seite gestellt werden können.” – 1861. szept. 21. „Auch das Bleistiftblatt des Liedes fand ich, aus dem die Nachtscene (a Trisztán II. felv.-ban) enstanden. Weiss Gott! Mir gefiel diess Lied besser, als die stolze Scene! Himmel, das ist schöner als Alles, was ich gemacht!

[3] Érthető: egy dal születése tanult zeneszerzőnél éppúgy nem „munka”, éppoly érthetetlen csoda, mint a naiv népköltőnél. Brahms azt is mondja- akkor jó a dal, ha el lehet fütyülni. Vagyis ha önálló élete, értelme van egy szólamban is. A népdal, mint műfaj pótolnatatlan maradt még a nagy zenei formák kifejlődése után is. Wagner a „Trisztán” matrózdalában egy képzelt népdalt írt, amely a maga szögletes mesterkéltségében elég erőltetett ugyan, de az egész mű stílusához képest mégis népdalféle. Jobban eltalálta a hangot Debussy a Pelleas és Melisande 3 felv -ban.

[3] H. Kretzschmar: Geschichte der Oper. Leipzig. 1919. 157.1. „Den grössten Nutzen aber zog von ihr die deutsche Musik. Sie ward durch die Italiener geschmeidig, und von der Oper her verbreitete sich die Liebe und Lust zur Musik auf neuen Wegen und auf neue Kreise.

Die Entwicklung auch der deutschen Instrumentalmusik ging von der Oper aus; den Musikreichtum Böhmens, Österreichs, Süddeutschlands, und damit unsere Wiener Klassiker verdanken wir der Opernliebe der österreichischen Kaiser.”

[5] L. „A magyar népzene” c. tanulmányomat. Bpest, 1937.

[6] L. „Néprajz és zenetörténet” c. dolgozatom. Bpest, 1933.

[7] Kiadta: Sztankó Béla. Magyar Zenei Dolgozatok 1. és Zenei Szemle 1927.

[8] Kiadta Bartha Dénes: A XVIII. sz. magyar dallamai. 1935.

[9] Magyartalanságok különösen a szövegtelen csárdásokban jelentkéznek. A nemzeti versformájú szöveg többnyire már ritmusával is biztosít valamelyes magyar hatást. Sok csárdás voltaképpen álcázott valcer, polka. Ilyenekből kerültek a Brahms-féle táncok magyartalan témái.

[10] L. Ötfokú hangsor a magyar népzenében c. dolgozatom. 1917.

[11] L. Bartók: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. 1934. az 8 alatti munkában.

[12]  Szabolcsi B.: Egyetemes művelődéstörténet és ötfokú hangsorok. Ethnographia, 1936.

[14] L. W. Danckert cikkét. Anthropos 1937.

[15] W. Danckert: Das europäische Volkslied. Berlin, 1939. 24. sk. lap.

[16] „Német zene” címszó alatt – V. ö. ezzel egy gondolkodó német zeneszerző tanácsát: „Sok fiatal zeneszerző jobban tenné, ha ahelyett, hogy filozófiai és szociálpolitikai tárgyú szimfonikus költeményeket ír, előbb becsületesen megtanulná a formaalkotás elemeit.” St. Krehl, Musikal. Formenlehre. Leipzig. Göschen. 1900.

[17] Akik figyelemmel kísérték az Operaház 1913-20 körüli előadásait, észrevették, hogy ugyanazok a színészek jobb kiejtéssel énekeltek az olasz Tango Egisto, mint a Kerner István által betanított művekben. Kerner megelégedett olyan lágy, félig elmosódó kiejtéssel, aminő a saját, kissé svábos magyar beszéde volt. Tangó, bár magyarul nem tudott, az olasz énekben szokásos éles, gondosan kifaragott kiejtést követelte s ezzel is közelebb jutott a magyar kiejtés igazi mivoltához.

[18] L. A magyar kiejtés romlása c. előadásom. 1938.

[19] Vagy 30 éve a Petőfi-társaság a kultuszminisztertől anyagi támogátast kért egy nótaszerző tagja műveinek kiadására. Az indokolás egyik pontja így szólt: „A közönség is unni kezdi már az örökös Asz-durrookat”. Nehéz ugyan belátni, hogy mért kell az adófizetők pénze a hazafias célra, ha már a közönség is alig várja a megváltó nótákat. De látjuk: a műveletlenségnek is van tradíciója: már akkor két ττεί írták a dúrt. Herczeg Ferenc, az akkori elnök alighanem olvasatlanul írta alá a kérvényt.

 

Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a  zenében


Szerkesztés dátuma: szerda, 2012. március 7. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 2,353 Kategória: Mi a Magyar? » Magyarság a zenében
Előző cikk: Zene és társadalom


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: