Az asszírok bukása


Az asszírok bukása

A Kr. e. 7. század elején az őshazai magyar politikai láthatár teljesen elborult s a jövendő reménytelennek látszott. Asszíria ugyanis dél és nyugat felé elérte az emberi megélhetésre alkalmas területek végét, a sivatagot, illetve a tengert. A birodalom nyugati szomszédságában így nem maradt olyan szabad terület, amelyen a menekülő magyarság megállhatott volna erőt gyűjteni a haza alkalmas időben való felszabadítására. A katasztrófából megmenekült egyiptomi, kánaáni, szíriai és hétországi néptöredékek ekkor már messze Európában jártak és az ősi föld visszafoglalásában nem vehettek részt. Az Őshaza keleti felében élt magyarság is nagyon megfogyatkozott, a babiloni magyarok elpusztultak, Mezopotámiában a szemita lakosság alkotta már a többséget s a nemzeti gondolat a rendszeres deportálások és új népelemek behozatala által mindenütt meggyengült. Ilyen körülmények között a felszabadítás munkája főleg és elsősorban arra a magyar nyelvű tömbre hárult, amely a Kr. e. 7. században a Kaukázus völgyeiben és a Kaspi- Oxus vidékén (Turánban) gyülekezett s helyi néven méda, szkíta és huni néven volt ismeretes.

 

A Kaukázus vidékén élő magyar nyelvű törzsek politikai és katonai összefogását a Van- tó és az Urmia- tó környékén megszállt részek indították el a Kr. e. 13. században, amikor Urartu (egyenes szórendben Erdő Ura) néven országot szerveztek. Ez az ország Asszíria felett hosszan elnyúlt nyugatra és keletre, virágkora a Kr. e. 9. és 7. század közé esik, rendezettség és kultúra tekintetében felülmúlta szemita szomszédját. Királyai közül három viselte az Arduris 'Az Erdő őrizője' trónnevet, Asszíriában látták létellenségüket és figyelmük kiterjedt az egész üldözött magyar világra. Állandó szövetségesei voltak a még megmaradt boráti (húri, majtényi, naíri) és maúri (kánaáni, szíriai, hetita) törzseknek valamint a babilóniai káldiaknak, akik kus fajta nép voltak. A kaukázusi Erdő- ország legfontosabb szerepe abban látható, hogy befogadta otthont adott az asszírok elől mindenünnen menekülő néprészeinknek. Ilynemű szerepének legjobb bizonyítéka az, hogy az ország területén a ősi magyar írásrendszerek minden típusa használatos volt: a szavak. összecsengésére felépített ősi képírás, a babiloni ékírás, a maúri-turáni rovásírás és az egyiptomi szentírás is.

 

Urartu területén a vezetés Kr. e. 685 körül a méda elem kezébe került. Az uralomcsere körülményeit csak fogyatékosan ismerjük, mert a médáktól nem maradt ránk egyetlen sor írás sem ( 120m 102) . Róluk mindössze annyit tudunk, amennyit Herodotos feljegyzett. Ő mondja, hogy az úr-népek családjába tartoztak és mielőtt méda nevük általánossá lett, mindenki árjáknak nevezte őket (these Medes were called anciently by all people Arians, 94m II 145). Az ország népét hat csoportba tagolták: 1,. Busé, 2. Paréták-Eni, 3. Strukha-tes, 4. Ári Zanti, 5. Budai és 6. Magi. Közelebbi támpont hiányában nehéz e neveket biztonságosan értelmezni, de valószínűleg nem vérségi, azaz nem leszármazás alapján összetartozó törzsek voltak, hanem foglalkozás szerinti csoportok. Az első helyen említett Busé csoport a Vezér (B/V) csoportja lehetett, amelyet hasonló felsorolások alkalmával az első helyen szoktak szerepeltetni. A Paréták- Eni grafikával megörökített csoportban a legelőkelőbb emberek szerepelhettek, akik a Van- tó és az Urmia- tó környékén laktak s akiktől a méda szervezkedés elindult, ők lehettek tehát a "bori tákon" vagyis a víz menti földeken elhelyezkedő birtokok (honok) urai. A harmadik csoportban talán a 'Satárokat' vagyis csatárokat kell látnunk, a katonai osztályt, a negyedikben a szántó-vető embereket, azaz földműveseket, az ötödikben a fegyverkovácsokat s a hatodikban a mágus papok rendjét. Az a körülmény, hogy szervezkedésük nem származás szerinti, hanem hivatásrendi volt, az állam új keletű jellegét erősíti meg. A lényeg az, hogy a médák is megtalálták a kapcsolatot Egyiptommal és Babilonnal s az ott élő régi népelemekkel karöltve három oldalról láttak hozzá az asszír iga lerázásához.

 

A felszabadító mozgalmat az asszíroktól legmesszebb lakó egyiptomiak kezdték el, a Delta-vidék helybeli fejedelme, Psametik úr, "akinek a megyéje a tengerparton volt" (Diodorus) s aki magát Egyiptom fáraójának kiáltotta ki (Kr. e. 663-609). Trónnevének írásjeleit (Okmánytár 76) pontosan olvassuk: Pi-S-Me(n)-TI-K, azaz Bi-Z-Me(n)-TI-K URA, mai helyesírásunkkal 'Vízmentik ura'. Trónnevének magyar értelme ugyanaz, mint amit Diodorus mond, aki az értelmet saját nyelvére lefordítva őrizte meg (193m VI 226). Egyiptom példáját követte Babilon, ahol a médáknak sikerült Kr. e. 626-ban felkelést szítaniuk és annak során a várból az asszír őrséget elűzniük. Így a babiloniak is visszaállították országuk függetlenségét, akik ezután a médákkal szövetségre léptek és Asszíriát északról és délről két tűz közé szorították. Ebben a katonai és politikai helyzetben mindenki előtt világos volt, hogy rövidesen történni fog valami.

 

A több mint félezer év óta büntetlenül nyúzó és gyilkoló asszír népet halálfélelem fogta el. Reszketve vették a száguldó lovasokról szóló híreket és minden percben várták az íjat feszítő, lándzsát lengető méd, a káldi és egyéb katonák megjelenését. Jeremiás próféta Júdában így jövendölt: "Ezek íjjal és lándzsával jönnek, ezek kegyetlenek és nincs irgalom. Hangjuk zúg, mint a tenger és lovakon utaznak" (Jeremiás VI 23; 87m 512). Habakuk szerint a káldiak "rémesek és félelmetesek . . . lovasaik szerte fognak ágazni és jönni fognak messze vidékről, szinte repülve, mint zsákmányára siető sas. Jönni fognak mindnyájan,; hogy erőszakot vegyenek: orcájuk keleti szélként fogja felszívni és összegyűjteni a foglyokat, miként teszi a homokkal" (Habakuk I 7-9).

 

Valóban úgy történt, amint megjósolták, s az asszír fővárost, Ninivét rettenetes, ostrom után Kr. e. 612-ben bevették. Az utolsó asszír király szolgáitól és kéjnőitől körülvéve, palotájának lángjai közt lelte halálát. Megszűnt az Asszír Birodalom, vége lett a szemita világuralomnak a Régi Keleten s az árja magyar népek felszabadultak rabságukból.

 

Az asszír birodalom területét a győzők egymás között felosztották. A médáké lett Ninive és a Tigristől keletre elterülő óriási föld, nyugaton egész Kis-Ázsia; a babiloniak birtokába került Mezopotámia, Szíria és Kánaán; Egyiptom pedig ura lett saját birtokállományának. "Az oly sok ideig rabságban tartott népek bosszúja félelmetes volt: Asszíria egyetlen városa sem maradt épen, irgalmatlan mészárlással irtották a lakosságot, úgyhogy az ország pusztasággá változott."(54)

 

Az egykor palotákban dőzsölő és rablásból élő asszírok csak úgy menthették életüket, hogy visszamentek oda ahonnan jöttek és tanyáztak a porban, avagy elbujdostak az erdők rengetegében. Pusztulásukat a környező népek örömmel üdvözölték, ideértve a júdabeli maradványokat is, hiszen az ő népük is rengeteget: szenvedett. Náhum írja az Ótestamentumban Ninivéről: "Jaj a vérszopó, városnak! Mindenestül hazug és erőszakkal telve . . . rengeteg a halott; igen sok a csontváz, nincs vége a hullák sorának . . . a nemesség porban lakozik, a nép szétszóródik a hegyekbe és nincs senki, aki összefogja őket. Sebeid (Ninive) nem gyógyíthatók, sérülésed súlyos. Mind, aki hírét veszi bukásodnak, tapsol, mert hát kicsoda az, aki nem szenvedett bűneid súlyától?" (Náhum III). Elpusztult hát Ninive, ki bánkódik azon? Hiszen az Isten határozta el, hogy el fogja pusztítani és kitörli nevét a földiek emlékezetéből. Feltámasztani a halottat? - istenkáromlás lenne 32m (42)

 

Nabukadnezár királynak (Kr. e. 604-562), az Új Babiloni Birodalom (Kr. e. 612- Kr. e. 539) káldi uralkodójának minden népe meghódolt és hűséget fogadott, kivéve Júda lakóit, akik fellázadtak ellene. A kihívásra Nabukadnezár a helyszínre sietett (Kr. e. 596), Jeruzsálemet elfoglalta; falait lerombolta, a lázadó Zedekiah királyt fiával együtt maga elé rendelte és asszír módon büntette meg: a fiút apja szeme láttára kivégeztette és az apának szemeit ez utolsó látomás után kitolatta. A három felbújtóval szemben pedig úgy járt el, mint Dávid király a kánaániakkal: ő is tüzes kemencébe dobatta őket (42m 171). Utána a város vezető embereit összefogdosták és - ugyancsak az asszíroktól tanult módszerrel - Babilonba deportálták. A művelet után a király seregével végigfésülte Júdát, falvait felégette, úgyhogy azok közül sok soha többé nem kelt életre mások is csak hosszú emberöltők után kaptak új lakosságot.

 

A régészeti ásatások a pusztulás méreteit igazolják: a rétegekben a Kr. e. 6 századtól kezdve a folytonosság megszakad (2m 140-142). A szemita hadviselés borzalmait most azok is saját bőrükön tapasztalhatták, akik ezt az elvet kitalálták, a Régi Keleten meghonosították és az eldurvulást a földművesek közt elterjesztették. Akiket a babiloni király magával vitt, azokat átneveléssel szándékozott megváltoztatni, a helybenhagyott részleg pedig babiloni kormányzót állított. Így Izrael után, amelynek lakosságát még annak idején Asszíria deportálta, Juda népessége is elpusztult, Az életben maradottak tragédiájukban Isten büntetését látták az elkövetett bűnökért, Nabukadnezár királyban pedig a büntető eszközt. Babilonban - amit a források ezentúl következetesen a káldiak (keletiek) országának neveznek - választás útján napkirályok kerültek uralomra, akik a Napisten NABU nevét gyakran belefoglalták trónnevükbe, mint NABO-PALAS-AR (Nap- Város ura, Kr. e. 626-604), NABUKAD NEZ-ÁR (Napokat Néző úr, Kr. e. 604-562), a csillagvizsgáló és NABUNAID (Kr. e. 555-539).

 

Az Új Babiloni Birodalom Nabukadnezár alatt élte fénykorát. A királyokat hazafias érzés hevítette, szenvedélyesen kutatták a régi írásokat és egyik- másikuk szakavatott régésszé és okiratolvasóvá képezte ki magát, hagy személyesen irányíthassa a nemzeti újjászületést. Nemcsak a Napisten elpusztult szentélyeit építették újra, hanem rendbe hozták az öntözőcsatornákat is és újra művelés alá vették a parlagon hagyott földeket. (55)

 

Az újra éledő magyar világ talán megerősödött volna és idővel a sok üldözés és a tömeges mészárlást is valahogyan kiheverte volna. A történelem azonban nem így alakult. A magyar népek már oly kevesen voltak a Régi Keleten, hogy nagy területükön az uralmat száz éven belül elvesztették. A szétszórt izraeliták, júdabeliek és asszírok ugyanis, amint a nagy események feledésbe merültek, a perzsákkal szövetkezve Kr. e. 550 és 646 között Médiában magukhoz ragadták a hatalmat, Kr. e. 538-ban pedig csellel Babilont is birtokba vették. A szemita imperializmus ezzel feléledt és a Régi Kelet országai rohamosan ismét szemita uralom alá kerültek.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 2,374 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: Az izraeliták kánaáni katasztrófája Következő cikk: Jegyzet az ószövetség forrásairól


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: