Tavaly novemberben költöztünk Las Vegasba, és nem emlékszem egyetlen olyan napra sem, amikor esett volna az eső. Volt úgy, amikor a tévében jelezték: esőt várnak, sokszor figyelmeztettek is, de a jóslat egyetlen alkalommal sem vált be.
Előfordult, hogy a város másik végén volt egy kis csapadék, de ahol mi lakunk, sosem esett. Mikor ideköltöztünk, már tudtuk, hogy itt ritkán kell az esernyő, de mondjuk, ennyire száraz időjárásra nem számítottam. Amikor a monszunidőszak jön, akkor lesz eső dögivel, jóval több, mint amire szükségünk van, de utána hosszú ideig megint semmi.

Sok mindenben változtak az életkörülményeink, napi két liter folyadék elfogyasztása szinte kötelező, emellett szemcsöppeket használunk, mert a szemünkre vigyázni kell. Egyébként az orr és a száj is folyton kiszárad. A reggeli sétáimhoz baseball-sapkát hordok, mert itt nagyon kell vigyázni az erős és veszélyes napsugarakra.

Az időjárás is érdekes, november óta 72F-en (22,2C) állt a termosztát, fűtésre programozva, néhány napja már 90F (32,3C) volt kint, ezért fűtésről hűtésre kapcsoltuk a gépet, lassan jönnek a szörnyen meleg napok. Voltam már itt a nyáron, amikor jóval 100-110F (38C - 43C) fölött járt a hőmérő.

Ilyenkor a hűtött lakás és az uszoda ad oltalmat a hőségtől. Az uszoda melletti melegvizű jacuzzival ellátott spa – magyarul masszázsmedence – a reumás térdeimet, vállaimat és hátamat gyógyítgatja, bár ez ideig nem sok eredménnyel.

Mindenesetre a Las Vegas-i időjárás elfogadhatóbb, mint a chicagói, ahol nyáron párás, izzasztó meleg, télen pedig hó és hideg teszi kellemetlenné az életet. Persze, Chicago a mi életünkben már csak a múlté; hogy a jövő hová vezet, arról nem szívesen nyilatkozom, mindannyian oda jutunk, de siettetni nem kell a dolgot senkinek.

Az elmúlt napokban régről ismert barátunk ajánlott egy chicagóiként hirdetett vendéglőt, ahol különféle hírneves chicagói ételek, Chicago style Hot dog, Italian roast beef and sausage szendvics mellett BBQ Baby Back Ribs és mindezeken kívül a híres chicagói pizza is kapható. A Thin Crust – vékony héjú –, valamint az ún. Deep Dish & Stuffed pizza egyaránt szerepel az Amore Taste of Chicago Restaurantban az étlapon.

A házunktól elég meszsze lévő vendéglő felfedezésére indultunk, és a hosszú kocsikázás vége felé eljutottunk abba a kis bevásárlóközpontba, amelynek mélyén végül megtaláltuk a vendéglőt. Nejem a kocsit parkolta, én pedig beléptem a nem túl tágas terembe.

A falakon a régmúlt időkből ismert chicagói sztárjátékosok hatalmas képei: Bobby Hull, a Chicago Black Hawks hokicsapat egykori gólzsákja, azután Ernie Banks, Chicago Cubs baseballcsapat jeles játékosa, továbbá a Bears footballcsapatból Butkus, Urlacher, Walter Payton és mások is és még néhányan a White Sox baseballcsatából.

Természetesen a hírneves Michael Jordan, a Chicago Bulls kosarasa nélkül nem lenne teljes a kép, az ő szobra örökké ott áll az egykori Chicago Stadium mellett, ahol annyi örömet szerzett a helyi szurkolóknak. Az új fedett stadion manapság a United Center nevet viseli, a régit 1995-ben rombolták le.

Rögtön otthon éreztem magam, bár személyesen nagyon ritkán jártam a meccsekre, inkább a tévé előtt szurkoltam a kedvenceimnek. A felnagyított fotók mellett legalább öt-hat nagyméretű tévéképernyő van a falakon. Inkább sportbár kinézetű a hely, mint vendéglő, gondolná az ember.

Az asztalokon egyszerű, piros-fehér kockás terítő, az egészet látva tudtam, amint feleségem meglátja a miliőt, rögtön visszakozót fúj. Úgy is lett, amikor megtudtuk, hogy sör sincs, akkor már nekem is elment a kedvem az egésztől. De már ültem, amikor feleségem megérkezett, és rögtön kijelentette: gyerünk innen!

Csendben ülve meggyőztem, hogy messzire vagyunk otthonunktól, próbáljuk ki a pizzát, éhes vagyok, szerencsére ő is az volt, tehát maradtunk. Thin Crust pizzát rendeltünk, vegiest – vagyis zöldségeset, a paradicsomos-sajtos alap fölött, bőséges hagyma, gomba és spenót tette ízessé a tésztát. Hát, nem bántuk meg a rendelést, a teríték nem, de a pizza elsőrangú volt. A fiatal, csinos pincérnő közben elmesélte, hogy nemrég Barack Obama elnök járt itt, Las Vegasban, aki családjával egykor Chicago déli városrészén lakott, a házuk ma is ott van.

Itt a helyi hotelból rendelt a megszokott chicagói pizzából. A fiatalember, aki a rendelést a hotelba szállította, mesélte a többieknek, hogy mi mindenen kellett keresztülmenni, míg a pizza az elnökhöz ért. Az elnöki biztonságiaknak hiába magyarázta, hogy valaki telefonon rendelte a pizzát.

Egyébként induláskor azt sem tudta, ki volt a rendelő, az csak a hotelban derült ki. Az elnököt nem is látta, csak a security emberekkel találkozott, így az egész egy borzalmas álomnak tűnt, amire nem szívesen emlékezett.

A large – nagyméretű – pizzának a felét sem tudtuk elfogyasztani, a maradékot hazavittük, otthon lehűtött sör is volt, így tökéletes gurmand élmény lett a rosszul induló pizzázás vége.

Időközben felfedeztük, hogy magyar vezetés alatt álló pizzás is van a városban. Először tavaly októberben olvastam a Magyar Állami Népi Együttes naplójegyzetében a következő néhány sort: „A nap végállomása Las Vegas. Itt is meglepetés fogadta a csapatot az ide vezető út természeti csodáján kívül. Egy itt élő magyar úriember, akinek történetesen Las Vegasban van pizzériája, vendégül látta ebédre a csapatot. Díjnyertes pizzáit kóstolhattuk meg. Illetve a mi nyelvünknek legkedvezőbb “paprikás csirkés pizzát.”

Amikor ezt olvastam, rögtön elhatároztam, hogy előbb-utóbb felkeresem ezt a magyar pizzást. A becserkészés az előző hét végén történt, amikor egy régi chicagói barátunk járt Vegasban, és vele mentünk el a Joe's New York Pizza vendéglőbe. Kinézésre ez sem volt különleges, az Amore Taste of Chicago tágasabb, itt még terítő sem volt az asztalokon, és sört itt sem tartottak.

Gondolom, a liquerlicence – az italengedély – drága lehet a városban. A pizzát viszont megkóstoltuk, feleségem a szokott zöldségeset rendelte, jómagam pedig a paprikás csirkéset, amire még tejfölt is tettek a szakácsok. Feleségem, amikor meglátta, rögtön húzta a száját, s nem volt hajlandó megkóstolni, pedig nem volt rossz íze. Azoknak, akik magyaros pizzát szeretnének enni, mint például én, biztosan ízleni fog ez az olaszmagyar-amerikai ízbombakeverék. A tulajdonosok, Soltész Péter és felesége, Ibolya nem voltak a helyiségben, van egy másik pizzéria, amely ugyanezzel a névvel fut a Strippen, a velük való találkozást egy későbbi időpontra tervezem.

Az étkezés Las Vegasban elég olcsó, bár a kaszinókban működő vendéglők drágák, de azért ott is lehet kevés pénzből és főleg sokat enni. Megint Bárány János Hat év Las Vegasban című könyvéből idézek, amint a múlt heti számban is tettem.

„Ebből a pénzből Amerikában jól élni nem lehet. Las Vegasban azért elmegy. Ahol a kaja olyan olcsó, ott legfeljebb luxusra nem telik. Hogy milyen olcsó az olcsó?
Maximum négy dollárért azt és annyit ettünk, amennyit akartunk. Ez az úgynevezett Buffet. Amerikai módra. Vegyük például a Circus Circusét. 3.49-ért 45-féle kaja közt válogathat, aki éhes. Beleértve az üdítőt, süteményt, fagylaltot. Mindent. A Horseshoe-ban 1.99 egy kb. huszonöt dekás marhaszelet salátával.
Ebben az időben egy dollár volt egy doboz cigi.(Ma kettő!) Szebb napokon besétáltunk a Golden Nuggetba, ahol fejenként nyolc dollárért már nemcsak üdítőt, de pezsgőt is felszolgáltak. Amennyit akartunk. Kajaügyben elértük a maximumot.”

Természetesen ezek az árak 1985 utáni időkre voltak jellemzők. Persze a büfék nem szűntek meg, csak az árak lettek magasabbak. A cigaretta mai árát alig ismerem, több mint negyven évvel ezelőtt hagytam abba a dohányzást, amikor 50 centbe került egy pakli.

Las Veasban, az MGM-ben és a Luxor-ban a játékgépek között sétáló hölgyek öt dollárt kértek egy pakli Marlboróért. A büfék most sem drágák, a legolcsóbb a Gold Coast, ahol az ebéd $6.99, de több kaszinó van 7-8 dolláros áron. Mindez All You Can Eat, vagyis a vendég korlátlanul fogyaszthat tetszése szerint a változatos ételek közül. Vacsoraidőben minden drágább, a Gold Coastban például 17.95 az ár, de ennél sokkal drágább és jobb helyek is vannak, példa a Wynn, ahol 41.95 a vacsorabüfé, míg a legdrágább a Ceasars Palace az 51 dolláros árral.

Mi is gyakran járunk barátainkkal Las Vagas-i büfékbe ebédelni, a probléma csak az, hogy nehéz a tömérdek finomság közül kiválogatni a legjobbat, és még fontosabb, hogy megálljt tudjon parancsolni az ember magának a zabálásban.

Legutóbb a The Orleansban a mexikói ételek között találtam a menundo néven pacalt, amit nagyon kedvelek. Pedig igazán nem idős emberek számára találták ki a nehezen emészthető belsőségeket. Mégis az idős nemzedék miatt lett felkapott anno a pacal Budapesten, emlékszem, milyen nehezen lehetett találni olyan vendéglőt, ahol ízletesen készítették.

A Hűvösvölgy körüli Náncsi néni elődje egy kis kocsma volt, ahol nagyon jó pacalt lehetett kapni, az ára valamikor 17 forint volt. Akkoriban a pacal kifejezetten „proli” étel volt, és kifőzdékben volt kapható; később, ahogy a '70- es években az '56-os generáció sűrűbben kezdett hazajárni, egyre felkapottabb lett a pacal fogyasztása is. Jelenleg egy óbudai vendéglőt találtam az interneten, ahol egy adag pacalpörkölt mai ára 1490 forint.

A pacalt „proli” ételnek nevezni manapság kicsit túlzás, bár a '50-es években, emlékszem, a resztelt máj is a proli kaják közé tartozott, csak éppen nem lehetett kapni. Akkoriban ez az étel sertésmájból készült, mert borjúmájhoz nem lehetett hozzájutni.

Még Chicagóból jutott eszembe a resztelt májjal kapcsolatos sztori, amit nem meséltem el még idáig. A Millwaukee avenue-n található az a Schmeisser's néven ismert sváb-magyar hentesbolt, amely 1951 óta szolgálja az igényes vendégeket.

Alkalmasint arra kértem a feleségemet, hogy készítsen nekem resztelt májat. Igen ám, de hol lehet vásárolni a hozzávalót? Mondta azt is, ugyan ő nem hajlandó megenni, de elkészíti nekem. Ekkor mentem a Schmeisserhez, ahol egy idősebb butchert – hentest – kérdeztem, hogy van-e sertésmáj.

Rögvest visszakérdezett: vajon kutyaételnek viszem? Igent bólintottam, és szépen felszeletelve vittem haza a kincset. Kutyánk már évek óta nem volt, így én élvezhettem a régi finom ízeket.