Nyugalomra, csendre és tiszta levegőre vágyunk. Menekülni akarunk Várad torokkaparó szmogjától és az elviselhetetlen zajtól, ami csak éjféltől hajnali négyig szünetel. Ilyenkor megkönnyebbülve sóhajtjuk: „Alszik a város, a hallásra káros”, majd mi is elszenderedünk.
Elhatározzuk, hogy egy hétre elutazunk Révre, mely a Nyugati Kárpátok egyik legszebb részén, a Királyerdő lábainál fekszik, a Sebes Körös völgyében. Egyrészt itt van Bihar megyében, alig 50 kilométerre tőlünk, másrészt kevés pénzből meg tudjuk oldani a nyaralást.
2002. július 16-án reggel fél nyolckor felkapaszkodunk a fiammal a Nagyvárad- Kolozsvár között közlekedő személyvonatra. A fülkében bűz és mocsok, no meg hat tini lány. Tizenkét-tizennégy évesek. Barátkára mennek táborozni. A véget nem érő ugrálást, sikongatást, lökdösődést jó ideig toleráljuk, ám miután többször a tyúkszemünkre lépnek és a fejünkre ejtik az elemózsiás szatyrukat melyet a felettünk lévő csomagtartóról rángatnak le, felállunk és kimegyünk a peronra. Lehúzzuk az ablakot és belefúrjuk a fejünket a látványba. A vonat éppen a mészkőhegyek karjaiba fut A zöld minden árnyalata ontja az ózondús levegőt és én mohón magamba szívom, le, a zsigereimig. Átzakatolunk a Sebes Körös feletti vasúti hídon, a vízi erőmű mellett, és pillanatok alatt befutunk a kis hegyi község állomására, Révre. Háromnegyed kilenc van. A vonat tovarobog és mi megigézve a hegyek fenséges vonulatától, némán állunk a rongyos fülű útilapuk és a nap sárga gólyahírek társaságában. Aztán megjön Cosma úr, a házigazdánk, és az állomás szomszédságában álló vendégházhoz kísér, ahol birtokba vesszük az egyik földszinti szobát.
Félóra múlva gyalog nekivágunk a révi szorosnak, illetve a Körös szurdokvölgyének, Vársonkolyos felé.
A félelmetesen felénk tornyosuló hegyek szorításában, a talpfák között és a sínek mellett felhalmozott éles köveken bukdácsolunk. Úgy tervezzük, hogy az első alagút után felmegyünk a vízeséshez, a mögötte húzódó Zichy cseppkő-barlanghoz, és az öreg menedékházhoz.
A klíma akár a dzsungelben. Az átforrósodott sziklák ontják a meleget, a folyó vize párolog, tejfehér köd lebeg felette, a növényzet és a talaj amely a tegnapi esőtől átázott, szintén gőzölög. Alig kapok levegőt. Teljesen rám tapad a trikó, a cipőm talpa felvált és a frász tör ki, hogy utolér egy vonat és nincs hova félrehúzódni, mert alig kétarasznyi a sínpár mellett tekergő töltés. Ha csak egy sóhajtásnyit félrelépünk, legurulunk a szakadékba, ahol a Sebes Körös rohan zúgolódva, akár egy dühös gőzmozdony. Bár ha ügyesek vagyunk, talán meg tudunk kapaszkodni egy-egy út menti juharfában, lelógatva magunkat a mélybe, amíg elrobog a szerelvény…Kis időre megállunk és nyakunkat hátrafeszítve fürkésszük a magas sziklafalhoz tapadó titokzatos Tündérvárat, mely üreges szemekkel tekint le ránk. (Ilyen helyre zárhatta be a hétfejű sárkány az elrabolt királykisasszonyt.) A helybéliek mesélik, hogy ez a furcsa torony a XIII. században épült és a vámszedők „hivatala” volt, amikor is minden, a Körösön tutajon szállított árúért vámot kellett fizetni. A mögötte lévő barlangban tárolták a vámként elszedett árút. Még láthatóak a kőbe vájt lépcsők, melyen feljártak ide a kereskedők. Hát, ez már történelem! Mire befejezem elmélkedésemet, el is érkezünk az első alagúthoz. Hamar átjutunk rajta és megérkezünk a Körös felett átívelő hídhoz, ami mellett roggyantan és mocskosan szomorkodik az egykor oly szép és tiszta kis állomás. Átballagunk a párálló folyó felett és lassan felkapaszkodunk a Zichy barlanghoz, ami sajnos zárva van. Így a közelében álló „étterem” feliratú épületet célozzuk meg, melynek erősen omladozik a fala. Bent félhomály honol. A Nap nem lát be a piszkos ablaküvegen, mi meg nem látunk ki. Kávét rendelünk, de nincs áram, így nem tudnak nekünk feketét főzni. Ezért sört kérünk, de az sincs. Szinte semmit nem lehet kapni, ugyanis a főnök ritkán látogat ki és mint a pultos asszonyságtól megtudjuk, nehéz ide felhozni bárminemű árut. Haj, haj. Hol vannak a régi szép idők, amikor itt még zajlott az élet. Amikor még a nyolcvanas években is kirándulók tömege lepte el e helyet. Amikor sült a temérdek kolbász, virsli, folyt a sör, szólt a muzsika és révi fazekasok árulták fehér agyagból készült korsóikat, csőrös, csicsergős agyag madaraikat és más, szebbnél szebb portékáikat. Amikor a barlangba csoportosan lehetett bemenni megfelelő vezetővel, aki részletesen ismertette a hegy gyomrában elénk táruló borzongatóan titokzatos és fenséges csodát, a különös cseppkőképződmények kialakulásának történetét, és megtudhattuk, azt is, hogy a barlangot l903-ban fedezte fel Handl Károly, egykori vasúti pályaőr. Jól emlékszem a nevére. Réven van eltemetve a régi református temetőben és a sírjára mindig friss virágot visznek a helybéliek.
Juhász Viktor helytörténésztől tudom, hogy ezt a barlangot Ady Endre és Csinszka is meglátogatta, 1915 tavaszán.
De nézzünk körül most, 2002 nyarán. Mindenütt gaz és szemét. A „vendéglő” teraszán megcsorbult, rozsdás vasasztalok, törött lábú székek. Néhánynak még ülőkéje sincs. Csak a hegy széléről, szinte a talpunk alól lezuhanó vízesés a régi, melynek kristálytiszta vizét a barlang gyomrából előtörő patak táplálja. Az egy emeletes, fából épült szállót csak három elszánt turista lakja. Lejönnek a teraszra, újságpapírral terítik le az egyik asztalt és az otthonról hozott szilvapálinkát és uzsonnát jó étvággyal fogyasztják el, fittyet hányva a körülményekre és az asztaluk mellett kolduló ebekre. Vidáman integetnek nekünk, mi pedig visszaintünk, aztán indulunk lefelé, a vénséges bükkfák kiálló gyökerei között botladozva, magunk mögött hagyva a lepusztult helyet. Úgy tűnik, hogy az 1989-es romániai rendszerváltás után nincs többé gazdája Rév eme szépséges gyöngyszemének. Meglehet, az állam visszaadta egykori tulajdonosának, de annak nincs pénze, hogy rendbe tegye és újra felvirágoztassa. Így válhatott a senki földjévé, sok más településhez hasonlóan.
Visszabaktatunk a hídon, aztán folytatjuk az utat, a második, hosszabb alagút felé haladva, melyen átjutunk majd Sonkolyosra.
A baloldalon sötét árnyékot vet ránk a meredek sziklafal. Tövében alattomosan lapul a feneketlen tó, tetején békalencsével, bedobált szeméttel. Amolyan veszélyes holtág, melynek vizét barlangi patak táplálja. Körülötte félelmetes, sűrű, vad növényzet burjánzik. Úgy érzem, mindjárt kiugrik a vízből egy óriási krokodil vagy valami rémes szörny. A Nap is félszemmel mer lepislogni rá, csak az öreg sziklafal nézegeti benne magát bátran.
A vállunkig érő gyomnövények kerülgetését megunva, újra a sínek közé partizánkodunk és a talpfákon lépegetve lassan a hegy sötét gyomrába hatolunk. Itt végre magunkhoz térünk a friss és hűvös légáramlattól. Az alagút falában tíz méterenként embermagasságú bemélyedések vannak, ahova be lehet ugrani, ha jön a vonat. Ám hamarosan olyan sötét vesz körül, hogy a beugrókat nem lehet látni és én be vagyok tojva, de Gábor azzal nyugtatgat, hogy azonnal kiérünk. Tíz-tizenöt méter vak lépegetés után világosodni kezd és mi örömkiáltással köszöntjük a fényt. Látjuk az alagút végét! (Bár a jövőnket is így látnánk.) Már át is értünk. A Körös egyfolytában zúg és kezd az idegemre menni. A nagy esőzések megduzzasztották, vize zavaros, hordalékkal teli. Most nem olyan békés, mint amikor néhány éve a partján sátoroztunk.
Mintegy két kilométernyi gyaloglás után, találunk egy faasztalt és fapadot. Leülünk pihenni és uzsonnázni, hogy pótoljuk az elhasznált kalóriánkat. Aztán felkapaszkodunk a folyópartról a hídra és átkelve rajta, máris Sonkolyos központjába érünk, mely városias jellegével, igazi kis ékszer a vadregényes hegyek ölelésében. Először a számunkra legfontosabb helyet, a színes virágokkal övezett kedvenc kávézónkat keressük meg. Itt mindig családias a hangulat. A tévé zenei műsort sugároz, és a román tulajdonos, a jóképű középkorú férfi épp úgy főzi a kávét, kotyogóban, mint ahogy mi is otthon. Jó erős, illatos, nincs belőle kispórolva az anyag. Az illatozó, forró feketét porcelán csészécskékben szolgálja fel. A cukortartó is a szervizhez tartozik, sőt az alpakka kiskanalak és a damaszt abrosz is. A kávé elfogyasztása után vidám hangulatban távozunk.
Nem telik el tíz perc és a szél csavargatni kezdi a fákat, elsötétül az ég és nyakunkba szakad a jégeső. Mire átrohanunk a sonkolyosi állomásra, bőrig ázunk. Hamarosan befut Cucsa felől a Kolozsvár-Nagyvárad feliratú személyvonat és alig hat perc alatt repít vissza Révre, ahonnan négy órányi gyaloglás után értünk Sonkolyosra.
Lezuhanyozunk és beesünk az ágyba. Sokáig forgolódom. Mérges vagyok, mert eljöttem friss hegyi levegőt szívni, és csak fuldoklom a fülledt párától. Az üvegházhatás itt is megtette a magáét. Nos, azért vihar után mégis megmozdul a lég és némi zöld illatot továbbít felém a nyitott ablakon. Remélem itt csend lesz, nem úgy, mint Váradon. De tévedek. A mellettünk bóbiskoló állomáson ugyanis megszólal a vasúti jelző, élesen hasítva szét a csendet és 5-6 percig kolompol folyamatosan, jelezve, hogy vonat érkezik. És ez így megy egész éjjel. Szinte félóránként riaszt fel zaklatott álmomból. Az ég zeng és az ereszről lecsurgó hangos vízzubogás épp csak kitölti a kolompolás és a vonatok dübörgése közötti csendet…
Másnap gyönyörű forró nap köszönt ránk. A tegnapi esőt és vihart csak egy-egy tócsa, némi sár és a frissen ragyogó növényzet juttatja eszünkbe. Átkelünk a síneken, és mendegélünk a hosszú, aszfaltozott úton, melyet kertes házak szegélyeznek. Beérünk a központba, mondhatnám, a „városkába”, ahol külföldi turistákkal találkozunk. Elhaladunk a román líceum mellett, melyben nyolcosztályos magyar tagozat működik. De felfedezünk egy felsőfokú tanintézetet is, amely az aradi jogi egyetemnek egy részlege. Arrébb, egyszerű, földszintes ház bejárata felett román nemzeti színű lobogó és felirat hirdeti, ez a polgármesteri hivatal. Mellette áll a hitelbank, egy olasz vállalkozó által működtetett varroda és cipőfelsőrész-készítő üzem, valamint egy kisáruház.
Szép, virágos parkban áll a Korongozó fazekas szobra, melyet 1979-ben készített Tőzsér Elíz szobrászművész, aki most Németországban él, és akit a kilencvenes években a réviek a település díszpolgárává avattak.
Tudni kell, hogy Rév a fazekas mestereiről, és az általuk készített, fehér agyagból formázott edényeiről lett híres. Európában egyedül itt található az égethető fehér agyag. Már az 1700-as évektől ez volt a megélhetési lehetősége a lakosságnak. Sajnos ma már kihalófélben van a szakma, mert a fiatalok nem folytatják őseik hagyományait.
Átkelünk a Körös felett, az új vasbetonhídon, és letérünk a folyó jobb partjára, ahol hatalmas, tarka forgatagú balkáni vásár tárul elénk. Van itt minden, mi szem szájnak ingere. Négy nyelven is kínálgatják portékáikat az árusok. Vannak itt ukránok, törökök, szlovákok, románok, és magyarok, de német szót is hallok: Bitte, bitte…
A színes napernyők alatt autóalkatrészektől kezdve a legújabb divatú konfekció ruhákig, cipőktől edényekig, játékoktól japán elektromos cikkekig, perzsaszőnyegektől porcelán nippekig, műanyag és vesszőből font kerti asztalokig, székekig minden kapható. A bömbölő zenében alkudozni is lehet. Külön standokon árulják a zöldségféléket, déligyümölcsöket, édességeket. Sül a lángos, a kolbász. Gyűlik a szétdobált szemét, miközben kilopják az ember szemét… Rengeteg vásárló kavarog az áruk között. Harminc kilométeres körzetből mindenki itt van, aki járni tud, hiszen egy héten csak egyszer, szerdán van itt vásár, ahol olyan dolgok kaphatók, melyeket csak a messzi nagyvárosokban vehetne meg a vidéki ember.
Felfedezünk a Körös jobb partján egy napernyős söröző-teraszt. Ott megpihenünk. Jót mulatunk a híd lábánál lubickoló kacsákon, akik csúnyán összevesznek rokonaikkal, a folyón leereszkedő hangoskodó libákkal. Nevetve állapítjuk meg, hogy az egyik kacsa épp olyan, mint a mesében. Rút. Ám igen harcias.
Hazafelé tartunk, mert beborult az ég és szemerkél az eső. Az úton az ötvenezer lejes, hófehér kalapomon vitatkozunk, amit a vásáron vettem. Jó, elismerem, hogy silány darab, de könnyű, elegáns, szellős és véd a tűző naptól. Ráadásul nagyon jól áll nekem. Csakhogy a fiam szerint úgy nézek ki benne, mint egy negyven éves porcelánbaba. Mérgemben lekapom a fejemről a pompás fejfedőt, és egyetlen mozdulattal a folyóba hajítom, aztán némán nézem, amint hófehér hattyúként úszik a rút kiskacsa után.
Alig érünk vissza a házba, máris kitör a vihar, és csak szakad, szakad az eső, kolompol a kolomp, dübörögnek a vonatok, zúg a malom, ugatnak a kutyák, a szemben lévő diszkóban késő éjjelig bömböl a zene. De már szokjuk. Sőt, a negyedik nap reggelén aránylag frissen indulunk útnak, hogy szemügyre vegyük az épülő turisztikai falut, ahol tehetős emberek építtetik nyaralóikat. Olyan is akad, akinek van ízlése. Visszafelé betérünk az állomás melletti kiskocsmába, ahol négy egyszerű román ember próbál felvidulni egy-egy deci vodkától. Úgy hallom, a kormányt hibáztatják a munkanélküliségért, a családok nehéz helyzetéért, az inflációért. A legelkeseredettebbet, a baseball sapkást titokban lerajzolom. Miután megittuk a rumos kólát, kilépünk a természetbe. A hegyek borús homlokkal szemlélik a lábuk között tekergő vasútvonalat
Kinyitom a mappámat és pár tollrajzot készítek. Gábor kritizál. Azt állítja, hogy én teljesen másképpen látom a tájat, mint ő. Persze, mondom, mert én, én vagyok, ő meg ő. Az esőcseppek elpacázzák a vonalakat, ezért kinyitjuk az ernyőt. Többen is megbámulnak. Állunk az esőben a sínek között és a fejem felé tartott ernyő alatt rajzolok.
Másnap nosztalgiázunk. Ellátogatunk a kis vízierőműhöz, ahol tíz éve együtt nyaraltunk a férjemmel és a gyerekekkel, a villanytelep menedékházában, és ahol néhány akvarellt készítettem a hegyekről, a folyóról, a dombra kanyarodó utcácskáról, melyet öreg házak szegélyeznek. Amíg én festegettem, Guszti, a párom a kecskékkel beszélgetett és nagyon letolta őket, amiért kilopták a zsebéből a cigarettát és megették. Sokszor emlegette nevetve az esetet.
Sajnos ő már nem lehet közöttünk.
És a táj sem ugyanaz. Az utat benőtte a derékig érő gaz, a kőkorlátok kidőltek, az egyik, általam megörökített kékszínű ház összeomlott. Kecskéket sem látok, csak két susmotoló vénasszonyt a szúette fapadon. Az öreg bakterház is végelgyengülésben szenved. El innen, minél messzebbre!
Leereszkedünk a dombon, most más irányból közelítve meg a központot. Csodálkozva tapasztaljuk, hogy a házszámok már ezer felett járnak. Van olyan család, amelyik az 1021-es szám birtokosa.
A híd sarkán, szemben a szuper magazinnal csendesen párolog a lópisi, sok kecske szarral és egyéb állati ürülékkel körítve. A csípős szagot az orrunkba vágja a szél. Délelőtt itt volt az állatvásár. Nem csoda, ha a déli csúcs melegben összecsinálták magukat szegény jószágok. Azért valaki eltakaríthatott volna utánuk.
Letérünk jobbra és átmegyünk a hídon a főútra. Odaköszönünk a korongozó fazekas szobrának, aztán meglátogatjuk Juhász Viktor bácsit és feleségét, Ibolya nénit. Bűbájos idős házaspár. Nyugdíjas tanárok. Nekik köszönhető, hogy Réven még van magyarság. Félévszádot tanítottak itt, és Viktor úr ötven évig vezette a magyar amatőr színtársulatot, mintegy hetven színmű színpadra állításában bábáskodva, nagy hírnévre téve szert, nem csak Bihar megyében, de országszerte, sőt határon túl is. Juhász Viktor történész, és nagy természetbarát. Az EKE (Erdélyi Kárpát Egyesület) helyi elnöke. Sok évtizedes kutatómunka után most készült el Rév monográfiájával, melyben felesége Orth Ibolya is segítségére volt, s mint mondják, a könyv hamarosan kikerül a nyomdából. Tanácsára másnap felkeressük a régi református temetőt, ahol a révi református gyülekezet l996-ban, halottak napján obeliszket állított a két világháború révi áldozatainak emlékére. A mézillatú, akáclombos sírkertben felfedezünk egy érdekes sírkövet is, melyen a következő felirat olvasható:
"Márton Gabriella
Kulcsár Andor révi ref. lelkész felesége
1884 – 1922
Ady Endre első váradi szerelme,
A „lázban” című vers ihletője
emlékére állíttatta az EKE
és az Ady Társaság"
Immár másodjára találkozunk itt Ady nevével. Lélekmelengető érzés, hogy nagy magyar költőnk emlékét Réven is őrzik, hiszen itt a lakosság többsége román: 2016 fő, a magyarok száma 923. De van még 283 cigány, két német és kilenc egyéb nemzetiségű is, az 1992-es népszámlálás szerint A többség ortodox és református vallású, de vannak görög katolikusok, római katolikusok, baptisták és pünkösdisták is.
Itt tartózkodásunk utolsó előtti napján meglátogatjuk Hasas János RMDSZ-es tanácsost és feleségét. Kedves fiatal házaspár. Finom vacsorával, itallal fogadnak, amit az udvaron fogyasztunk el. Szóba kerülnek a község tervei, melyek között a legfontosabb, újabb munkahelyek megteremtése, hiszen a lakosság nagy része ingázik. Élesdre járnak dolgozni a cementgyárba. Ezen kívül kanalizálni kell a központot és fejleszteni a faluturizmust. Most lobbiznak a megyénél. Megemlítik a már épülő turisztikai falut, ahol a minap jártunk. Kicsit még politizálunk, viccelődünk és nem is vesszük észre, hogy elrepült az idő. Sötétedik. Meleg kézfogással búcsúzunk, a viszontlátás reményében. A hegyek hűvös lehelete elkísér szállásunkig.
Másnap elköszönünk a házigazdánktól, a fenséges hegyektől, a kerítés tetején lépegető kakastól, aztán a negyed hatkor berobogó Kolozsvár-Nagyvárad személyvonattal hazautazunk, tarsolyunkban révi fazekas készítette cserépkorsóval, tüdőnkben maradék hegyi levegővel, szívünkben szép emlékekkel, és azzal a reménnyel, hogy a vadregényes révi sziklaszorosban és környékén újra kivirágzik a turizmus.
