Úristen már csak tíz perc! Úristen, még tíz perc! Az ember megtanulja az Isten nevét a puskaropogásban, ágyúdörgésben, bombázásban, és csak hajtogatja fanatikusan, talán már örökké, hogy úristen, mindjárt megérkezel, még csak egy picike idő, pár kerékkattogás, és hurrá élet, hurrá hazaérkezés.Csak semmi visszagondolás. Csak semmi vér, csak semmi jaj. Aki ottmaradt, ottmaradt. Már senki nem segíthet rajtuk. De ki ítélte halálra őket? És milyen jogon? És hol volt az Isten, hol? Csak semmi emlék. Hol a kijárat? Ni csak. A rongyos sereg ott evickél kifelé. Irány a szárnyas ajtó.Szárnyakat kapsz. Rád fér. Négy év. Egek. Micsoda idő. Bomba, gránát, akna, halálsikolyok. Vér. Kiloccsant agyvelők... Végre itthon. Tiszta fej kell, csak semmi emlék.Csak ez az átkozott női szvetter. De muszáj volt levenned a halott asszonyról, hogy meg ne fagyj.Nem gondolni senkire és semmire. Csak az itthonra, az otthonra, ahol anyád és apád van. És ha már sehol senki? Üvölthettél tehetetlenül. A földhöz vágott fegyver csak dadogott, és csömörtől okádott a halál. Téged is kiokádott. Kész ujjá születés kitódulni az állomás kapuján a rongyos büdös túlélőkkel...
A villamos. Nahát, a villamos! Az a drága nagyváradi villamos. Mint látod és hallod ma indul először a háború kitörése óta. Te meg csak bámulod a csodát, és nem hiszel a szemednek. Nem fogtad még fel, hogy a szerencse fia vagy és még mással is jól lakhatsz, ezentúl, mint földből kikapart zöldséggel, nyers burgonyával ... Csak át kell vágnod a városon, és újra megpillanthatod a házat, ahol születtél és anyád keblére borulhatsz és apád erős karjaiba...
Huh, huh, - a decemberi sár jegesedik. Talpadból a szúró fájdalom a válladig kúszik. A cipődnek ugyanis nincs talpa. Ami felül van az csak dísz. Dísz a halott nő szvettere, a lyukas nadrág és a láthatatlan glória a fejed felett, a túlélők szent glóriája.
Hurrá, zötyög a villamos, békebelien zakatol, álmosít, de ni csak, az a toprongyos szakállas ürge, mi a fenét bámul rajtad? Még az kell, hogy hátba szúrjon, mielőtt még láthatnád anyádat, a törékeny szőke asszonyt, aki mostanra kisírta a szemét, mert halottnak hisz.
Mit akarsz, - förmedsz hirtelen hátrafordulással a csavargóra. Fordul a csavargó képe is. Hátad mögött csak a megrémült jegyszedő... Bolond aki vagy. A saját, ablaküvegben tükröződő képmásodra támadsz. Még jó, hogy a szakáll eltakarja a pírt csontos arcodon. Leszállsz. Ingyen utaztál. Nincs pénzed, nincs semmid a világon. Mi az, hogy semmid? Mi az hogy semmid? Hiszen itt viszed a ledrágább kincset, az életedet. Az ÉLETEDET ! Nevetned kell. Sírnod kell. Üvöltened kell. Ha-ha-ha. He-he-he... Még pár kilométer. Ezt már csak kibírod. A lábad reszket,félig megfagyott, a kezed megdermedt, a gyomrod korog, a fejed szédül, a szíved nagyokat lódul, mint a harang. Ez pedig azt jelenti, hogy élsz, és miden előre kényszerített mozdulat közelebb visz anyádhoz, apádhoz. És ez az átkozott szél is, ami a képedbe vágja a havas esőt, ez is a tied, mert itthoni szél, és ki-be csapkodja a Győriék házának ablakszárnyait és végigüvölt a megdőlt épületen. – Ó, a kis Győri, ahogy tartotta kibuggyant beleit és egyre csak azt ismételgette, hogy, anyukám, édes anyukám....és szegény Varga Jóska, akinek az agyvelejét kiloccsantotta egy gránát...
Csak semmi emlék! Aki ottmaradt, ottmaradt. Már senki nem segíthet rajtuk Csak semmi robbanás, csak semmi vér, csak semmi roham. Csak a szülői ház. Istenem. Milyen szép lehetett a nyáron! A lejárat két oldalán a fehérre meszelt kövek, az illatozó liliomok, aztán a barack-és szilvafák. A kert végében a kicsi, fehérre meszelt verandás kis ház, és benne anya meg apa...
- Sztoj! – Mi a fene? Hogy kerül ide az utca elejére ez a két orosz katona? A géppisztoly torka rád mered. Megtorpansz. Nem, ez nem lehet igaz. Három év halált kidriblizel, több száz kilométert jössz hazáig, és pár méterre a szülői háztól le akarnak puffantani. Ilyen nincs, csak a hülye regényekben. Csak bátran előre, hiszen neked semmi bűnöd nincs, ha csak az nem, hogy életben maradtál, és ezért még sokáig meg fogsz fizetni álmatlan éjszakákon...
- Sztoj!- Mi a fenét üvölt ez ruszki? Úgy látod most jön az igazoltatás. Azt a két férfit elengedték, mert valami iratot mutattak, de te, te milyen igazolványt tudsz felmutatni? Itt csak te magad vagy az élő igazolvány... – Sztoj!- A géppisztoly torka rádmered. A szeplős Iván kérdőn néz rád. – Robot v gorod.- mondod hirtelen, ki tudja milyen sugallatra. A fegyvercső rándul egyet jobbra. Irány tovább, adja tudtodra. Hátadban a cső sötét torka éget, éget, már lyukat perzselt a halott nő átázott szvetterén. Én édes jó istenem, most segíts meg, hiszen ilyen nincs, csak őrült elmék szüleményében, hogy néhány lépésre a szülői háztól lepuffantsanak. Három kurva évet kihúztál csodával határosan, megszámlálhatatlan napokon át csak süvítettek a golyók halálfüttyei. Te aztán nem tojsz be, te aztán nem! Csak lőjön a szarházi iván, a rohadék, csak lőjön, ha ráviszi a lelke. Ha már bejöttek és elfoglalták Nagyváradot, miért ne mutassák meg ki az úr a háznál. Azért már lelőhetett volna ha akar... Most már hálistennek eltakar a Kovácsék háza. És itt is van a jó öreg Sárga Rigó vendéglő, amin most nagy vöröskereszt hirdeti, hogy kórházzá alakították, és Istene a tanúm, hogy aki ott seperi a rothadt faleveleket, nem más, mint maga a vendéglősné, aki régen annyi almás rétest adott neked.
- Kezét csókolom- lépsz oda hozzá és a vállára teszed a kezed. - Tessék mondani , élnek-e még a szüleim?...- Mi az? Miért rémült úgy meg az öreglány? Elhajította a seprűt, segítségért kiabál. Te jó Isten! Azt hiszi partizán vagyok. – Kérem, kérem szépen, de hiszen én nem bántom, drága Boriska néni, csak azt tessék megmondani, hogy meg van-e még a házunk? És élnek-e a szüleim? Ne, ne tessék a fáskamrába bújni és annyira sikoltozni, mert még agyon találnak lőni.... A fenébe is, innen el kell tűnni gyorsan. Ez az asszony meghibbant. Neki is betett a háború... Egy-kettő, egy-kettő, bal-jobb, bal-jobb, egy-kettő, és ni csak, ott a kerítésetek és a kis kapu.Hurrá! Ez kérem egy gyönyörű szép álom a sok pokoli delírium után. De nem, nem lehet látomás, mert érzed, hogy rögtön megfagysz, a fogad vacog, a halott nő szvettere a bőrödig átázott, a bakancs szakadt fűzője sárosan fityeg és a talpad véresre sebesedett az úton. Csak bírd megtenni még azt a pár lépést a kapuig. . .
A kilincs enged, a kapu nyikorog. A lejárat két oldalán a kövek szürke gyöngysora, a liliom tövek helye, amott a kopasz barack-és szilvafák. A kert végében a kicsi, fehérre meszelt ház ...és füstöl a kéménye. Micsoda öröm! Ebbe lehet csak igazán belehalni...
Csak semmi sírás, torokgörcsölés és nyeldeklés. Csak pár méter még és meg lesz az igaz nagy ünnep. Mi is? Persze, hiszen napokig gondoltál rá. Ma van a szüleid 25. házassági évfordulója. Ilyen ezüstlakodalom még nem volt a világon! ... Nézd csak. Az apád az aki most kilép a házból. De miért van nyitott bicska a kezében? Miért olyan dühös? Hiszen te vagy az, te vagy az, a fia! Nem ismer meg. Nem ismer meg! Röhögnöd kell. Sírnod kell. Üvöltened kell!
- Én vagyok az- ordítod. – Én vagyok az !
Mi van az öreggel? Miért rázza feléd az öklét? Jaj, az anyád! Az anyád az, aki rohan feléd. – Jaj, édes anyukám!- Ölel, csókol, a nyakadba csimpaszkodik, sír, nevet, sikongat.... Az apád meg ott áll hökkenten, bambán. A bicskát elejti, indul tétován felétek, kinyújtja a karját, kitátja a száját és... és elvágódik a sárban. Nem moccan.
- Apám, álljon fel, apám, hallja! Én vagyok az. Én vagyok az, a fia! Nem hallja? Nem?...
