Tóth Ágnes
Mi lesz veled kicsi lány?
1990 június 8
Íróasztalomon üzenet: „Azonnal hívd fel R-t a feltüntetett számon!”
„Hívom. A vonal másik végén izgatott nő meséli, hogy valamelyik nap késő délután egy 12 év körüli kislány csatlakozott hozzá és 3 éves unokájához. A lányka nagyon kedves és udvarias volt, segített vinni a csomagjukat, hazáig kísérte őket, aztán kérte adjon neki egy pohár vizet. Később kiderült, hogy éhes is. Mit tesz ilyenkor egy jószívű asszony? Megeteteti a hívatlan vendéget, aztán kérdezősködik. A kislány könyörögni kezd, engedje meg, hogy nála aludjon, mert a szülei vidékre utaztak és ő elvesztette a lakáskulcsot. Amikor az asszony nem egyezik bele és azt mondja a gyereknek, menjen szépen haza, a szomszédok majd biztos segítenek, a gyerek kiböki, hogy nem tudja a címét, ugyanis egy most épülő lakónegyedben laknak . . .
Ekkor kezd gyanús lenni a nőnek, hiszen az ő 3 éves unokája is tudja a lakcímét. Végül bevallja, hogy a szülei nem utaztak el. Az anyja éppen délutános a város egyik hatalmas asszony őrlő gyárában, de otthon állandóan ütik, verik, utálják őt és ezért már máskor is megszökött hazulról. Sőt egyszer a középső húgát, a 9 éves E-t is magával vitte. Egyszer pedig két hétig nem ment haza és most sem akar soha többet! R- né felhívja a gyárat, kéri az asszonyt és közli, hogy este várja őt a lányával az üzem előtt. Este 10 után egyszerű öltözetű harmincöt év körüli asszony lép hozzájuk és olyan természetesen veszi át a minden ízében remegő leánykát, mint egy előre megrendelt pohár vizet.
Néhány nap múlva este kilenc órakor csengetnek R-né ajtaján. Ott ál a kislány rémülten, öleli, szorongatja az asszonyt, könyörög fogadja be, mert nem akar hazamenni. - Otthon a helyed – mondja a nő, aztán levelet ír a gyerek anyjának és felteszi a kislányt a villamosra, aki megígéri, hogy otthon átadja az üzenetet. Egy óra múlva cseng a telefon, idegen női hang érdeklődik: - R lakás? Hála istennek! Képzelje, a villamoson rám akaszkodott egy idegen gyerek. Nem akar hazamenni az istenért sem. Végül ezt a telefonszámot adta meg. Csak önhöz akar menni! Nosza futás megint anyuka után a gyárba. A gyerek átadva, mint megtalált csomag.
Megígérem R-nének, hogy utánanézek az ügynek. Kollégáim izgatottan hallgatják a történetet. Mindenkinek van egy megjegyzése, tanácsa. Azt feszegetik, milyen szülő az, aki sem a rendőrségen, sem az gyámhatóságon, sem újsághirdetésben nem keresi az eltűnt gyerekét. Nem minden nehézség nélkül tudom meg az anya lakcímét. Életemben nem hallottam még arról az utcáról, pedig tősgyökeres váradi vagyok. Elővesszük a város térképét és hosszas keresgélés után rábukkanunk a keresett utcára. Ha nem is az Isten háta mögött van, de pár méterre tőle.
Mivel párszor már veszélyes helyzetbe kerültem magányos oknyomozó útjaim során, a kollégák azt tanácsolják, ne vágjak neki egyedül az útnak. Bár mindenki nyakig ül a munkában, mégis akad egy testőröm. A villamosban töltött félórás pácolódás után hervadtan bandukolunk az ismeretlen területen és az út még csak ezután fordítja felénk arcának göröngyösebbik felét. Mindjárt ott vagyunk, biztatjuk egymást és mint két vidéki rokon tévelygünk a csúf betonházak rengetegében. Végre megtaláljuk a keresett címet. Előbb a szomszédoknál érdeklődünk, ők néha többet elmondanak, mint az érintettek.
A földszinti lakó meséli, hogy a család nehéz anyagi körülmények között él. Három gyerekük van. A férj nem dolgozik, az asszony pedig agyonhajszolja magát. A nagyobbik kislánnyal problémák vannak. Tegnap este tizenegy órakor csengettek be hozzá, hogy adjon kölcsön, mert a lányt taxival hozta haza egy ismeretlen ember. Egy alkalommal pedig, amikor lakógyűlés volt, az apa bezárta a kislányt, de az kimászott az ablakon és megszökött.
Bekopogunk a szóban forgó családhoz. Harmincöt körüli nő nyit ajtót. Bemutatkozunk. A konyhába vezet, ami egyszerű, de tiszta. Mondjuk milyen ügyben jöttünk, s hogy szeretnénk közelebbről megismerni a kislányt és a családot. A lányka éppen otthon van. Két éves húgára vigyáz. Az ember elment halászni. Érszűkülete miatt nem dolgozik.
- Fogalmam sincs, hogy miért szökdösik folyton el, amikor mi mindent megpróbálunk megadni neki – vonogatja a vállát az asszony.
- Miért nem jelentették az eltűnését a rendőrségen?
A múlt év novemberében, amikor két hétre eltűnt, bejelentettük. A Félixfürdőről hozták
haza. Higgye el, nem lehet vele bírni. Már belebetegedtem,
s úgy élek ezzel a gonddal, mint más a fájós lábával. Utoljára a középső húgával szökött el. Bekérezkedtek egy idegen családhoz, azzal az ürüggyel, hogy éjszakás vagyok és kizárták magukat. Azok szállást és vacsorát adtak nekik és most jön a szomorú része a történetnek, a nagyobbik lányom elemelt egy nagyobb összeget a családtól, amit azonnal visszafizettem. Így nem jelentették fel.
Nézem az asszonyt. Fáradt és megviselt. Megkérem, hagyjon kettesben a kislánnyal, aki szőke, és kék szemű, akár egy angyalka.
- Megígérem, hogy mindenben segítek neked, ha elmondod, miért szökdösöl el hazulról.
- Apu mindig ver, csak a középső húgomat szereti, engem utál. A nagyiék is csak őt szeretik. Sírva fakad. – Engem mindenki utál. . .
Az anyja meghallja és bekiabál: - Nem igaz, hogy ver apád és az sem, hogy nem szeretünk!
- De igen – tiltakozik a gyerek,
- Iszik –e apukád?
- Igen.
- Nem igaz, ne higgyenek neki - mondja a nő. Az én férjem nem részeges. Néha megiszik egy két sört, ahogy más is.
- Mondd, ki a kedvenc énekesed?
- ?
- Mit szeretnél?
- Farmert, szép ruhákat, édességet.
- Miért loptad el azt a pénzt?
- Hát arra gondoltam veszek magamnak valamit.
- Tudod, hogy a lopást büntetik?
- Most már tudom.
- Mennyi ötször öt?
- Huszonöt,
- Ki volt Petőfi Sándor?
- Egy híres izé . . . író?
- Mit írt?
- Nem tudom.
- Ki volt József Attila?
- Ő is híres volt, de nem tudom miről.
Elköszönünk és elindulunk a 7-es iskolába.
Az osztályfőnöknő középkorú asszony. Közli, hogy a kislány egyszer sem jelent meg az utolsó évharmadban. Ő meg éppen most írt egy jelentést arról, hogy a gyereknek pszichikai és magatartásbeli zavarai vannak.
Átmegyünk abba az osztályba, ahol a szökdöső lányka középső húga tanul.
A hugi sírva fakad. Elmondja, hogy otthon feszült a légkör, mert soha nincs pénz, folyton a nagymamától kell kölcsön kérni és az apja ezért nagyon ideges, megveri őket, de főleg a nővérét, akkor is ha nem csinál semmi rosszat, csak apa felhergeli magát valamin és üt.
- Én nem akartam a nővéremmel megszökni, de azt mondta megver, ha nem megyek vele. Amikor reggel felkeltem annál az idegen családnál, már nála volt a pénz.
- Mire költöttétek?
- A nővérem mindenféle cicomát vett. Szemfestéket, rúzst meg egy pulóvert, ami neki kicsi volt, nekem meg nagy és egy jókora tortát is vettünk és mind megettük. . .
Egy óra múlva felhívtam pszichológus ismerősömet, a nagyváradi Gyermekpszichiátriai Intézetben, ismertettem a tényeket és megbeszéltünk egy időpontot, amikor fogadni tud a kislánnyal együtt. . .”

A társadalom peremén
1995.június 10. Bihari Napló

A Családsegítő Alapítványtól hívott az igazgatónő, menjek be hozzájuk, mert tollhegyre való fontos téma van.
Izgatottan indultam el. Kíváncsian nyitottam be az irodába. A sarokban álló öblös karosszékében jóképű, barna legény üldögélt.
Ruhája kopott volt, kialvatlan szemével gyanakodva pislogott rám. Megkínáltam kakaós kiflimmel, amit útközben vettem, megvártam, amíg mohón befalja, aztán leültem vele szembe és rámosolyogtam.
– Azért jöttem, hogy segítsek. Mondd el mi a baj. De a legelejétől. Rendben? A srác bólintott, ivott egy korty vizet és lassan beszélni kezdett.
„– Kérem, a nevemet ne írja ki. Tegnap voltam tizenkilenc éves. A szüleimet nem ismerem. Árvaházban nőttem fel az ikernővéremmel együtt. Ötévesen kerültünk a belényesi otthonba. A nyolcadik osztály befejezése után átirányítottak minket ide Nagyváradra, az egyes számú Kisegítő Szakiskolába, ahol kitanultam a kőműves szakmát és 1993-ban el is végeztem, de a mai napig munka nélkül vagyok.
– De már 1995-öt írunk. Eltelt két év. Miért nem tudtál elhelyezkedni a szakmádban? Mostanában rengeteg új házat, villát építenek a városban.
– Nem tudok elhelyezkedni, mert hajléktalanként nincs bejelentett lakcímem. Az ilyenekkel szóba sem állnak.
Amióta kikerültünk az árvaházból, azóta az utcát járjuk többed magunkkal. Tíz lánnyal és tizenöt fiúval. Mind az árvaházból kerültek ki, mert nagykorúvá váltak és most nincs se állásuk, se lakásuk. Híd alatt, parkokban, néha egy-egy üresen álló, félig lebontott házban alszunk. A lányokat állandóan zaklatják az idegen férfiak, ezért sokszor verekedünk össze miattuk. De előfordul, hogy elkapják és megerőszakolják őket.
– Van konkrét eset és bizonyíték rá?
– Sajnos van. Az ikernővéremet pár éve valami egyenruhások levonszolták egy éjjel a Körös-partra és megerőszakolták, majd kékre zöldre verték és azt mondták neki, ha eljár a szája, megölik. Így maradt terhes. Csak tizenhat éves volt. Most két és fél éves a kislánya, de az is árvaházban nevelkedik, mint annak idején az anyja...
– Jön, hogy sírjak, ordítsak, – mondta ökölbe szorított kézzel –, mert mi is érző szívű emberek vagyunk. Mi is szeretnénk munkahelyet, lakást, normális családi életet. Nem tehetünk róla, hogy a szüleink eldobtak maguktól. Mi is emberek vagyunk! A rendőrök és a polgárőrök állandóan zaklatnak. Két hete elkaptak a központban, ahol egy padon aludtam és ütlegelni kezdtek. Úgy hasba rúgtak, hogy elájultam. Ez éjjel két óra körül lehetett. Amikor magamhoz tértem már a sebészeten voltam. Nem tudom ki vitt be. Reggel hétkor meg is operáltak. Az orvos rendes volt. Megengedte, hogy tovább maradjak a szükségesnél. Fel akart egy kicsit erősíteni. Azt mondta nagyon rossz bőrben vagyok.
Aztán a kórházból való távozásom után a rendőrség el akart vinni, mert nem voltak irataim, már pedig ennek hiányában, nem jár ingyen orvosi kezelés. Pedig én is az ország állampolgára vagyok. Alapvető jogom lenne orvosi ellátásra.
– Én egyelőre csak annyit tudtam segíteni – mondta az alapítvány vezetője –, hogy a Caritas segélyszervezettől ruhaneműket szereztem neki és elintéztem a mindennapi ingyen ebédjét a szociális konyhán, de szegénységi bizonyítvány nélkül az sem járt volna neki. Ugyanis ezt a bizonyítványt csak váradi lakhelyt igazoló személyazonosságira adnak ki. A fiú nem nagyváradi. Nincs családja, lakcíme. – mondta keserűen az igazgatónő.
– Segíteni fogok – mondtam a fiatalembernek, amikor elbúcsúztam.
Felkerestem az egyes számú Kisegítő Szakiskola igazgatónőjét.
Ismerem a fiút és a húgát is – mondta a középkorú asszony. – A többi árvával együtt tanintézetünk négy éven keresztül mindent megadott nekik, amit csak tudott. Szállást, ellátást, és mesterséget. Táborba vittük a gyerekeket, kultúrcsoportunk van, sportcsarnokunk. Barátságok szövődtek mind diákok, mind tanár-diák között. Ez a fiú nagyon jó eszű, de lusta és ravasz. Talán kissé érdekember is. Emlékszem egy esetre. Az utolsó évben matematikából bukásra állt. Mondtam javítsa ki a jegyét nehogy megbukjon szégyenszemre. Akkor azt mondta: - Mit ad nekem az igazgatónő, ha kijavítom a jegyemet? – Hát mit adjak kérdeztem - meghökkenve. – Süssön nekem egy nagy csokoládés tortát, felelte. - Rendben – mondtam.
És kijavította a jegyét, én pedig ígéretem szerint megsütöttem neki azt a tortát. ..Aztán kikerült az intézetből az utolsó évesekkel együtt. Papírt adtunk nekik, amivel vissza kellett volna térniük szülővárosukba- falujukba, de úgy tapasztaltam, egyik sem akart már oda vissza menni. Ha valamelyiküknek az iskola befejezése után nem sikerült állást vagy a munkásszállón helyet találnia, azt visszafogadtuk a bentlakásba a szünidőkben. Itt lakhatott, étkezhetett, amíg meg nem kezdődött az új iskolai évad és meg nem érkezett az új csoport, akiknek kellett a hely. Ennél többet nem tudtunk és nem tudunk nyújtani nekik és a továbbiakban nem tudunk felelősséget vállalni értük.
Sajnos, aki kikerül az árvaházból az önerőből kell boldoguljon odakint az életben.
Szeretném hangsúlyozni, hogy Romániában a jelenlegi társadalmi problémák közül a legsúlyosabb az árvaházi gyerekek sorsának a megoldása, az intézetből való kikerülésük után. Országos szinten kellene foglalkozni a helyzetükkel, nem csak városi szinten, mert nem elszigetelt jelenségről van szó, és sajnos közülük kerül ki a legtöbb bűnöző. Jó lenne egy olyan épületsor, – tette hozzá – akár újonnan épített vagy üresen álló régi házak, ahol előre berendezett garzonokban lakhatnának ezek a fiatalok, amíg talpra nem állnak, úgy mint a nyugati országokban. Mi már többször javasoltuk ezt a megoldást a felsőbb szerveknek, mindeddig eredménytelenül – mondta keserűen.
Az árvaházi gyerekek sorsa igen megviselt és felborzolta a kedélyállapotomat, ezért dörgedelmes riportot írtam kilátástalan helyzetükről és kiemeltem, hogy a Szociális- és Munkaügyi Minisztérium biztos a „Nyújtsd oda a kisujjad, kell az egész kezed” közmondástól tartva nem nyújt segítőkezet az árváknak, mert attól retteg, kiderül, hogy nemcsak kisujja, de még keze sincsen neki. És akkor a fejéről még nem is beszéltem...

Tóth Ágnes
A mi gyerekünk

A „mi gyerekünk” egy tizenkét éves kisfiú volt és úgy fél éve bukkant fel a szerkesztőségben Egyik kollégám szedte fel az utcán, mert nagyon rossz bőrben volt. Akkor megetettük, megitattuk és hagytuk, aludja ki magát a raktárban. Attól kezdve bejárt az újsághoz, ahol amolyan segélyszolgálatot szerveztünk számára. Csakhogy szegénykének olyan sötét volt a nyomorúsága, akár a bőre színe, és bármennyit adtunk neki, nem volt elég. Amikor kifogytunk a pénzből és a ruhaneműből, csak pislogtunk rá behúzott nyakkal, vagy kerültük a tekintetét. Ő meg csak állt, álldogált, nyekkent egyet-kettőt, beletúrt gubancos üstökébe, keze fejével megtörölte nedves orrát, majd csendben távozott, hogy a következő héten újra megjelenjen.
Ritkán állt szóba vele a csapat, mert dadogott és olyan nagy szüneteket tartva bírta kibökni a mondanivalóját, hogy mire a végére ért, már rég lejárt a munkaidőnk.
Aztán egy napon, amikor hamarabb fejeztem be a munkámat, leültem a fiúcska mellé. Meleg szendvicset, meg üdítőt vettem neki s kérdezgettem.
- Hova való vagy? Vannak testvéreid?
- Diószegen lakunk, Váradtól, úgy harminc kilométerre. Tízen vagyunk testvérek. Nyolc lány és két fiú. A legkisebb, aki nyomorék, nyolc, a legnagyobb tizenhat éves.
- Apátok?
- Az apánk ö . . . ö . . . öt éve elhagyott minket.
- Anyátok?
- Anyánk szívbeteg lett. Két hete a váradi kórház szívosztályán fekszik és most nagyon szomorú vagyok, mert minden gond az én nyakamba szakadt, és én tartom el a többieket a maguk segítségével.
- Hány éves anyukád?
- Harmincnégy . . . ha-harminchat . . . nyolc . . . izé, hát mondom, hogy harmincnégy, na!
- Dolgozik valahol?
- Hát hogy tenné attól a sok rajkótól?
- Mit esztek, miből éltek?
- E...e ... ebből ... aabból . . . segítenek maguk, meg néhányan a faluban, néha kerül egy kis krumpli, szőlő, ez meg az.
- Te nem dolgozol?
Kicsi vagyok én még ahhoz, meg nem szívesen alkalmazzák a romákat, attól félnek, hogy meglopják őket.
- És nem loptok?
Vigyorog, behúzza a nyakát, aztán rábólint.
- Ha már nagyon éhesek vagyunk i-igencsak megtesszük.
- Fogott-e már el rendőr?
- Csak a diószegi. Meg is vert, de nem zárt be. Tudja ő jól, milyen szegények vagyunk.
- Hogy állsz a tanulással?
- Hát, a tanítónő nem engedte, hogy tanuljak Azt mondta visszamaradott vagyok, kár fáradnia velem.
- Ezek szerint analfabéta vagy?
- Dehogyis! Mit képzel maga rólam. Még hogy alfabéta. Én cigány vagyok! Érti? Cigány a javából.
- De hát nem tudsz sem írni sem olvasni.
- Nem hát, Már hogy tudnék.
- És a többi testvéred?
- Azok járnak iskolába, mert nekik muszáj.
- Milyen lakásban laktok?
- Ajjaj. Nagyon rossz az a kunyhó. Egy konyha, pici szoba, oszt tizenegyen kuporgunk benne. Fú a szél, meg beázik. Úgy fázunk, hogy reszketünk. Az erdőről hozom a fát. Na meg a legkisebb testvéremet ápolom, mert ő nyomorék. Csak fekszik egész nap az ágyban és néz rám azzal a szíp szomorú szemivel. Én etetem, itatom, mosom ki alóla a piszkát. Hát nagyon nehéz.
- Annyi szép ruhát adtunk neked, mégsem hordod. Most is ugyanolyan rongyos és piszkos vagy, mint néhány hónappal ezelőtt.
- Pedig szoktam feredni. A Tankárokban. A ruhákat a testvéreimnek adtam. Tudja, most én gondoskodom róluk.
Nézem a maszatos, ártatlan arcát, ahogy mohón beleharap a zsemlébe, ahogy tikkadtan kortyol az üdítőbe és próbálom elképzelni az életét.
- Pénteken megint bejövök – mondja – hozzon nekem valami rendes ruhát meg egy hálóinget az anyámnak a kórházba. És köszönök mindent, az ennivalót is.
Ha terepre megy riportozni, akkor hagyja Magdinál, vagy Julikánál a csomagot. Tudja, a gépírónőknél.

Egy hét múlva felkeresett a szerkesztőségben egy negyven év körüli, vékonyka cigány asszony meg egy vele egykorú férfi.
- Maga a tótági? - kérdezték és mikor mondtam, hogy én vagyok, egy tele szatyrot nyomtak a kezembe.
- Fogadja csak el hálánk jeléül, amiért annyit segített a fiamon és rajtunk. Áldja meg érte az Isten – mondta az asszony, és amikor látta, hogy gyanakodva tapogatom a tasakot, megnyugtatóan így szólt:
- Hagyja csak, van még ebből elég, ott, ahonnan hoztuk. Aztán elmentek.
A szatyorban három üveg rum és két üveg vodka volt, amiből egy üveg rumot azonnal csapra vertünk a politikai rovatosok kezdeményezésére, akik közül ketten is a névnapjukat ünnepelték. Persze a mámorító nedűből jócskán jutott a többi kollégának is, a két gépírónőt, Magdit és Julikát is beleértve.

Tóth Ágnes
Randevú a színház előtt
1997. január 28. Bihari Napló

A Sulyok István Református Főiskola ( ma Partiumi Egyetem) szociális-munkás-hallgatói szponzoroktól pénzt gyűjtöttek, hogy karácsonyra megvendégelhessék a város hajléktalan, árva és kolduló gyermekseregét. De a pénz csak januárra gyűlt össze. Így aztán január egyik hideg napján meleg ebédre invitálták a nyomorgó gyermeksereget. Néhány kéregető és hajléktalan kiskorúnak szóltak, hogy aki finom meleg ebédet akar enni, az január 27.-én délben 12 órakor gyülekezzen a színház előtt. A hír pedig futótűzként terjedt és a jelzett napon mintha a földből bújtak volna elő, jöttek, egyre jöttek a gyerekek.
„Jöttek magányosan, csoportosan, épkézláb, vagy mankóra támaszkodva, 6-19 év közötti kóbor sereg, fantáziadúsan összeállított rongykollekciókban, zömében fiúk. Kinőtt kabátujjukból kikandikált lila csuklójuk. Több mint félszázan gyűltek össze a kantin meleg termében, egy finom ebéd reményében. Ám ennél sokkal többet kaptak. Jó szót, ajándékot, törődést. Rajzolhattak, festhettek, díszíthették a számukra felállított fenyőfát az általuk kivágott színes girlandokkal. Akár egy nagy család. Ezek a lurkók soha nem jártak iskolába, vagy egy-két osztály után abbahagyták a tanulást. Árvák, félárvák voltak. Ők tartották el kéregetésből, kukázásból, lopásból a szüleiket, testvéreiket. A megye minden részéből jöttek. Egy-egy szurtos arcot felismertem. Már láttam valamelyik templom előtt, a Fő utcán vagy a piacon. Néhányat ki is segítettem pár száz lejjel. Utoljára a nyomorék fiatalembernek adtam alamizsnát.
Le is ültem a mankós fiatalember mellé és kérdezősködni kezdtem.
– Téged már ismerlek látásból. Hány éves vagy? Honnan jöttél?
– 19 éves vagyok és amióta az eszemet tudom árvaházakban nevelkedtem. Kágyán, Remecen. Senkim nincs, nem lakom sehol. Híd alatt, állomáson alszom, meg itt-ott, barátok között. Eszek ami van vagy amit adnak, vagy semmit. Kis szünetet tartott, majd döbbent tekintetemet látva megveregette a vállamat és biztatóan így szólt: – Ne izguljon értem hölgyem, nagyszerűen feltalálom magam.
De nem mindegyikük tudta hány éves, milyen vallású. Nem ismerték a civilizáció legelemibb szabályait sem. Nem tudták hogyan kell fogni a ceruzát, az ollót. De volt hallásuk és némelyikük percek alatt megtanulta a karácsonyi dalokat, amit gitáron játszottak a főiskolások. Késett a gulyás és egyre türelmetlenebbek lettek, ám így jobban megfigyelhettem őket.
Ezek a nebulók edzettek, talpraesettek, sőt pimaszok és rámenősek voltak, és ez természetes volt, hiszen másképp életképtelenek lettek volna. A tíz éves Florinel szeme ravaszul villogott. Sunyi volt, kicsit gonosz is. Mindenkit megszurkált az ollóval. Az asztal alatt rugdosta a társait. Verekedésbe kezdett egy kekszdarabért. Ő a szüleit tartotta el Körös-réven. Vonattal jött be minden reggel Váradra és este ment haza a „keresetével”. Ha nem vitt eleget, megverték. A pénzt elitták. Másnap kezdődött minden elölről.
Ionica 12 éves, csendes, szelíd tekintetű, szürke szemű, gyerek volt. Árván maradt három testvérével, mert a szülei leszúrták egymást. Most falun laktak egy öregembernél, aki szintén kéregetésből élt.
– Fényképezzen le! – követelte Sandu, a 14 éves szeplős srác és erősen rángatta a fényképezőgépemet. – Beállt és pózolt. Teletömte a száját aprósüteménnyel, hadd örökítse meg valaki, hogy végre eszik. Aztán az egészet visszaköpte a tányérra. Mielőtt bármit is mondhattam volna, nyolc év körüli asztaltársa felmarkolta és azonnal megette a még nedves, kiköpött kekszdarabkákat
A kilenc éves Mitica, aki velem szemben ült, kész ördögfióka volt Látszott, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Az önbizalma a plafont verte.
– Adjál narancslét! – kiáltotta parancsolóan, pedig karnyújtásnyira volt tőle az üdítő és előtte állt a pohár.
– Na mi lesz asszony, mit ülsz ott olyan bénán? Nem hallod, mit mondtam? – rivallt rám és a bokámba rúgott az asztal alatt.
– Emeld fel a szutykos seggedet és vedd el magadnak – mondtam mérgesen –, mire a kölyök meglepődött és azonnal kiszolgálta magát.
Egyre nőtt a hangzavar. Már délután fél négy volt. A kisebbik teremben elkészültek az ajándékcsomagok is.
Közben berobogott egy 13 év körüli fekete üstökű srác.
– Van már kaja? – Ha nincs, adjátok ide a csomagomat és már itt sem vagyok. Nem érek rá várakozni, nekem kenyeret kell keresnem. Tíz testvéremet tartom el. Döbbenten néztem utána.
– Az anyjuk meghalt, az apjuk börtönben van, és ő meg a bátyja tartják el a testvéreiket – világosított fel az egyik szociális munkás, aki már egy paksamétányi tanulmányt állított össze ezekről a gyerekekről.
Volt még egy különös figura. A 16 éves langaléta fiút Bélának hívták, de nem tudott egy szót sem magyarul. Már négy éve vonaton lakott. Még egész kicsi volt, amikor az árvaházból magához vette egy vasutas, aki időközben meghalt. A fiúnak azóta a vonat az otthona.
Végre megérkezett a forró, illatos gulyás. Mindenki elcsendesedett. A tányérok megteltek. A termet szürcsölés, csámcsogás töltötte be. A szemek elhomályosultak, le-lecsukódtak, a szájszélek körül zsír harmatozott.
A Valahol Európában című film élő képmásainak marcona seregéről az álarc lehullt és előtűntek a gyermeki ártatlanság jelei...”