Százhatvankét esztendeje történt, hogy Pesten kitört a forradalom.
Ahhoz, hogy hátra, 1848-49-ig fordíthassuk a történelem kerekét, hat-hét generációt kell a képzeletben visszamennünk az időben, ük-ük nagyszüleink korába. Oda, ahol modern fegyvernek még a tábori ágyú és a kovás puska számított, oda ahol a csatákat még ember-ember elleni harcban, szuronyrohammal, vagy lóháton, karddal vívták, oda, ahol a győzelmek és vereségek híreiről akkor értesültek, ha a futár célba ért. Ekkorra tehető amikor Irinyi János feltalálta a gyufát és néhány európai nagyvárosban már gázlámpával is világítottak.
Ha a jővőbe vetítünk ugyanennyi időt, mindössze annyit láthatunk, hogy 2172-őt írnak majd utódaink, amikor akkora távolságra lesznek ettől a mai naptól, mint mi most a 48/49-es Forradalom és Szabadságharc kezdetétől.
Vajon Ők majd hogyan emlékeznek ránk és hogyan a Szabadságharcra?
A magyar született forradalmár. Alkata és körülményei is azzá teszik.
Természete nem enged hosszútávú alárendeltséget vagy elnyomást, önérzetében sértve ritkán mérlegel erőviszonyokat.
Hazánknak, Európa közepén, a hadiutak és hatalmi érdekek metszéspontjában sohasem kellett keresni a konfliktusokat. Elébb a tatár, majd a török, később a német dúlta fel az országot. Csoda-e, ha ilyen századok után, a Habsburg elnyomás alatt, a magyart újfent az éltette, hogy megszabaduljon elnyomóitól?
E vágya azonban semmiképp nem önző, egyéni vállalkozás, hanem a világszabadságra való törekvés a zsarnokság ellen.
A dicsőséges tizennyolc hónap minden mozzanata ismert.
Évente elénk vetítődik a képsor, március 15-e 12 pontjának felolvasásától a dicsőséges hadjáratokon át a tragikus világosi fegyverletételig, amikor az idegen túlerő leverte Szabadságharcunkat.
Amikortól kezdve évtizedekig gyászolt a magyar, bújdosott, vagy siratta szeretteit, majd egy újabb, a következő generáció emlékezett kegyelettel hős nagyszüleire, míg végül az ezerkilencszázharmincas évek elejére az utólsó szemtanú is eltávozott az élők sorából.
Így, ebben a sorrendben követte egymást gyász és emlékezés, és később így fényesült nemezti ünnepünkké, őseink csodálatos harca a szabadságért.
És mit őriztünk meg mindebből, mi ük-ük unokák?
Mi az, amit majd örökségként továbbadhatunk a jövő nemzedékeinek?
Az egyetlen állandót: a Haza rendületlen szeretetét.
Százhatvankét esztendeje történt, hogy Pesten kitört a forradalom.
Ahhoz, hogy hátra, 1848-49-ig fordíthassuk a történelem kerekét, hat-hét generációt kell a képzeletben visszamennünk az időben, ük-ük nagyszüleink korába. Oda, ahol modern fegyvernek még a tábori ágyú és a kovás puska számított, oda ahol a csatákat még ember-ember elleni harcban, szuronyrohammal, vagy lóháton, karddal vívták, oda, ahol a győzelmek és vereségek híreiről akkor értesültek, ha a futár célba ért. Ekkorra tehető amikor Irinyi János feltalálta a gyufát és néhány európai nagyvárosban már gázlámpával is világítottak.
Ha a jővőbe vetítünk ugyanennyi időt, mindössze annyit láthatunk, hogy 2172-őt írnak majd utódaink, amikor akkora távolságra lesznek ettől a mai naptól, mint mi most a 48/49-es Forradalom és Szabadságharc kezdetétől.
Vajon Ők majd hogyan emlékeznek ránk és hogyan a Szabadságharcra?
A magyar született forradalmár. Alkata és körülményei is azzá teszik.
Hazánknak, Európa közepén, a hadiutak és hatalmi érdekek metszéspontjában sohasem kellett keresni a konfliktusokat. Elébb a tatár, majd a török, később a német dúlta fel az országot. Csoda-e, ha ilyen századok után, a Habsburg elnyomás alatt, a magyart újfent az éltette, hogy megszabaduljon elnyomóitól?
E vágya azonban semmiképp nem önző, egyéni vállalkozás, hanem a világszabadságra való törekvés a zsarnokság ellen.
A dicsőséges tizennyolc hónap minden mozzanata ismert.
Évente elénk vetítődik a képsor, március 15-e 12 pontjának felolvasásától a dicsőséges hadjáratokon át a tragikus világosi fegyverletételig, amikor az idegen túlerő leverte Szabadságharcunkat.
Így, ebben a sorrendben követte egymást gyász és emlékezés, és később így fényesült nemezti ünnepünkké, őseink csodálatos harca a szabadságért.
És mit őriztünk meg mindebből, mi ük-ük unokák?
Mi az, amit majd örökségként továbbadhatunk a jövő nemzedékeinek?
Az egyetlen állandót: a Haza rendületlen szeretetét.
Chicago, 2010.március 14.
Gera Mátyás