Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
Magyar vagyok! Nem vakszerencse Tőn engemet magyarrá. Nem érdek hitvány gerjedelme S nem önkény teve azzá. A szellem szent hatalma az, Mely elborított lángival: Magyar vagyok, mivel szabad, Szabad, tehát magyar.
Magyar vagyok. Nincs a világon Ennél szebb és dicsőbb név. Testvéreim közt feltalálom Minden nagy eszme hősét. Engem sem rémít semmi vész, Várjon halál, vagy diadal: Lelkem egész, szívem merész; Merész, mivel magyar.
Magyar vagyok. Ami szivemben, Tüstént az ajkamon van. Nem érez senki sem hivebben S nem szól világosabban, Mert egy vagyok és mindig az, Tettem, szavam lelkemre vall: Magyar vagyok, tehát igaz; Igaz, mivel magyar.
Magyar vagyok. Magasra törnék! De elfog olykor méla bánat, Ha olvasom az Isten könyvét, Történetét hazámnak. Fénynapjainkra gyász omol, S az egész nép egy sírba hal: Nem csoda, ha olyan komoly És bús lett a magyar.
Magyar vagyok. Népem jövőjét Dicső, nagy színbe látom. Próféták nem hiába szőtték, Beteljesül az álom! Miért a hősök lelke vív, Eljő, eljő a diadal: Mert csupa lélek, csupa szív, Csupa láng a magyar.
Magyar vagyok. Kedvem csapongó És gyors, miként a villám. Majd mint a felhő, oly busongó, Majd mint pacsirta, vídám. Szivem az érzéstől repes, Tűz ajkamon a szó, a dal - S úgy vágtat a vér, oly heves, Heves, mivel magyar!
Magyar vagyok. A sors kegyelme Névleg tesz csak magyarrá. A szabadságnak szent szerelme Avatott engem azzá. A szellem csodás lángja az, Mely fölragadott szárnyival: Magyar vagyok, tehát szabad, Szabad, mivel magyar!
Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem. Magyar nótát dalolt a dajka felettem. Magyarúl tanított imádkozni anyám És szeretni téged, gyönyörûszép hazám!
Lerajzolta képed szívem közepébe, Beírta nevedet a lelkem mélyébe, Áldja meg az Isten a keze vonását! Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!
Széles e világnak fénye, gazdagsága El nem csábít innen idegen országba, Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni! Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok, A hazáért élek, ha kell, meg is halok! Ringó bölcsõm fáját magyar föld termette, Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre – lent; Mosolygva, mint a méla õszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj; Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sokszázados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak, S szálaiból a fájó képzeletnek Fekete fényû fátylat szövögetnek, És bút és gyászt és sejtést egybeszõve Ráterítik a titkos jövendõre… Rab módra húzni idegen igát, Álmodva rólad: büszke, messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!… Csalódni mindig, soha célt nem érve, S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait… – Én népem! múltba vagy jövõbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!… Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges-végtelent. Születni nagynak, bajban büszke hõsnek, De döntõ harcra nem elég erõsnek; Úgy teremtõdni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába: Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés… Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek kövült átkaul, Ránk néz merõen, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag… Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk', Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! – Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Nagy bánatoknak hangos lagziján Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd, cigány – Háborgó vérrel kesergõn vigadni, Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi õserõ, Megsebzett sasként sírva nyögdelõ, Mért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében – Hogy mért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!… Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal – S mikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat… – Én népem! múltba vagy jövõbe nézz!… Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!… De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hûség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva õsök honszerelmét, Féltõn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre!…
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Legyen dicsőség, vagy átok
Kakas, ki az éjben rebben
Már az új napért kiáltok!
Magyar vagyok: hun és szittya
Kun, jász, oláh, zsidó, avar
A színesség az erőt szítja
De széthúzás csak összezavar
Ránk bízta az Úr e tájat:
Legyen ez a ti hazátok!
Földemet, és szíveteket
Tisztaságban vigyázzátok!
Őrizte a sok időn át
Vitézeink erős karja
De önző érdek, hatalomvágy
Népet, hazát szétporlasztja
Jézus az Úr otthonában
Tiszta szívvel rendet csinált
S bottal kergette ki onnan
Pénzváltót, és hamis kufárt
Megjártad hat Golgotádat
Népek, Krisztusa ó magyar
Támadj fel a tetszhalálból
S tedd a dolgodat hamar!
Lásd az ima itt kevés már
Kell a magasabb áldozat
Rest aki ma nem tesz, és vár
Sorsa marad a kárhozat
Magyar vagyok, itt születtem
Legyen dicsőség, s nem átok,
Egység-fényben, erős hitben
Most egy szebb kor virrad rátok!
Tőn engemet magyarrá.
Nem érdek hitvány gerjedelme
S nem önkény teve azzá.
A szellem szent hatalma az,
Mely elborított lángival:
Magyar vagyok, mivel szabad,
Szabad, tehát magyar.
Magyar vagyok. Nincs a világon
Ennél szebb és dicsőbb név.
Testvéreim közt feltalálom
Minden nagy eszme hősét.
Engem sem rémít semmi vész,
Várjon halál, vagy diadal:
Lelkem egész, szívem merész;
Merész, mivel magyar.
Magyar vagyok. Ami szivemben,
Tüstént az ajkamon van.
Nem érez senki sem hivebben
S nem szól világosabban,
Mert egy vagyok és mindig az,
Tettem, szavam lelkemre vall:
Magyar vagyok, tehát igaz;
Igaz, mivel magyar.
Magyar vagyok. Magasra törnék!
De elfog olykor méla bánat,
Ha olvasom az Isten könyvét,
Történetét hazámnak.
Fénynapjainkra gyász omol,
S az egész nép egy sírba hal:
Nem csoda, ha olyan komoly
És bús lett a magyar.
Magyar vagyok. Népem jövőjét
Dicső, nagy színbe látom.
Próféták nem hiába szőtték,
Beteljesül az álom!
Miért a hősök lelke vív,
Eljő, eljő a diadal:
Mert csupa lélek, csupa szív,
Csupa láng a magyar.
Magyar vagyok. Kedvem csapongó
És gyors, miként a villám.
Majd mint a felhő, oly busongó,
Majd mint pacsirta, vídám.
Szivem az érzéstől repes,
Tűz ajkamon a szó, a dal -
S úgy vágtat a vér, oly heves,
Heves, mivel magyar!
Magyar vagyok. A sors kegyelme
Névleg tesz csak magyarrá.
A szabadságnak szent szerelme
Avatott engem azzá.
A szellem csodás lángja az,
Mely fölragadott szárnyival:
Magyar vagyok, tehát szabad,
Szabad, mivel magyar!
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarúl tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörûszép hazám!
Lerajzolta képed szívem közepébe,
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!
Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba,
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsõm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
Magasba vágyva, tengni egyre – lent;
Mosolygva, mint a méla õszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényû fátylat szövögetnek,
És bút és gyászt és sejtést egybeszõve
Ráterítik a titkos jövendõre…
Rab módra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!…
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait…
– Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges-végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hõsnek,
De döntõ harcra nem elég erõsnek;
Úgy teremtõdni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés…
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkaul,
Ránk néz merõen, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag…
Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk',
Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
– Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd, cigány –
Háborgó vérrel kesergõn vigadni,
Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,
Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében –
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!…
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal –
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat…
– Én népem! múltba vagy jövõbe nézz!…
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…
De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hûség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva õsök honszerelmét,
Féltõn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!…