Az izraeliták kánaáni katasztrófája


Az izraeliták kánaáni katasztrófája

A kánaáni hadiútnak vagy folyosónak az egyiptomiak elől való elzárásához sokkal több emberre lett volna szükség, mint amennyivel az Asszíriának elkötelezett konföderáltak (izraeliták) rendelkeztek. Ezért Izraelben a nép megszaporítása valósággal honvédelmi kötelesség, állammaxima lett, amit az asszír királyok nem győztek eléggé hangsúlyozni. Az Úr (asszír király) már Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak is kijelentette, úgy megszaporítja a kedves népét, hogy annak sokasága megszámlálhatatlan legyen, mint az Ég csillagai. Mózesnek is meghagyta: "Ne legyen köztetek se meddő férfi, se meddő nő, mint ahogy ne legyen meddő barom se" (Deut. VII 14). Izrael népe igyekezett is megfelelni az új életviszonyok elemi parancsának és kinek-kinek vagyoni állapota szerint voltak nejei, ágyasai és szolgálóleányai. Salamon király például, akinek dicsősége messze fénylett, udvarában 7 főfeleséget, 700 nejet és 300 ágyast tartott; Jeroboam 18 nővel élt; Jerubbálnak 70 gyermeke született. A gyermekáldás akkora volt, hogy a Kánaánba való behatolás után az első 150- 200 esztendő alatt a hódítók szinte mértani haladvány szerint szaporodtak. A meddőséget az Isten büntetésének tartották és az ilyen büntetéstől a Biblia tanúsága szerint igyekeztek az asszonyok szabadulni, szorgalmasan kérve papjaik közbenjárását. Nem kétséges, az izraeli nép biológiai erőfeszítése a legfelsőbb határig igénybe volt véve (a velejáró erkölcsi lazulással együtt) és tőle telhetőleg ki-ki meg is tett mindent az állam biztonságának megalapozására.

 

Az izraeliták népi szaporulatát azonban nem kizárólag a sivatagi eredetű elemek szolgáltatták. A szaporodásba már a kezdet kezdetén is belemosódott a helyszíni árják és kusok vére, amint ezt Ábrahám családjában, fiainak és unokáinak történetéből és Mózeséből is ismerjük. Meg érkezve Kánaánba, az árja vér felvétele tovább folytatódott, különösen a Jordán völgyében, ahol az izraeliták az elfoglalt területekről a jó kiállású hajadonokat összeszedték és ágyasaikká tették. A keveredés békés úton is folyt és annak mértékére a legfelsőbb fokon is jó példákat ismerünk. Dávid király például szőke hajú volt, háromnegyed részben nem zsidó származású (30m I 437), felesége pedig, akitől fia és utóda Salamon született, hetita nő volt, URUAS, 'Óriás' kapitány gyönyörű felesége, akit Dávid galádul elszeretett. Ha százalékokban gondolkodunk, Salamon király már csak tizenkét és fél percentben lehetett fajilag szemita, főneje pedig az egyiptomi király lánya volt, sok más felesége mellett. Fajilag árja volt Saul is, az egész Omri- dinasztia és sok más fő- és közember. Izrael királyi családja és uralkodó rétege ugyanolyan faji felhígításon ment keresztül, mint megelőzőleg az egyiptomi 18. dinasztia, csak éppen ellenkező irányban: szemitizálás helyett árjásítás lett a sorsa.

 

Az árjákkal történt keveredés a társadalom minden rétegében oly nagy volt, hogy az izraelitákban a Suti (zsidó) faji jelleg teljesen elmosódott és a konfederált nép fajilag belesimult a környezetbe, mondhatnók asszimilálódott a többséghez. Hoséa próféta e keveredés miatt az izraelitákat már "idegen gyermekeknek" tekintette (Hosea V 7, VII 8, 9). (46)

 

A faji keveredéssel párhuzamosan járt a nyelvi és kulturális áthasonulás. A bevándorlástól eltelt százötven-kétszáz esztendő alatt az izraeliták a kánaáni kultúrát mindenestül átvették: megtanulták a kánaáni nyelvet, a kánaáni rovásbetűket és ők is a mássalhangzós írásrendszer szabályai szerint írtak és elsajátították a kánaáni földművesek termékenységi vallását (47m 40, 49, 67). Salamon király már nem is a tőle vérben-gondolkodásban idegenné lett Asszíria felé tájékozódott, hanem saját fajtabelijei felé: az egyiptomi fáraókkal kötött új szövetséget, annak tett hűbéresküt és az ő fennhatóságát ismerte el (129m VI 417). Esze ágába se jutott, hogy neki a kánaáni főútvonalat az asszír király parancsára kellene nyitni és csukni. A híres francia histórikus, E. Renan szerint Salamon király teljesen eltávolodott a Mózesi gondolattól és nem értette, miért kellene neki az asszírok szolgálatában az árjákat és kusokat pusztítani (30m I 438).

 

Az árjákkal való faji, nyelvi és szellemi keveredés következtében az északi tíz izraelita törzs erősen elkülönült a délibb fekvésű nomád jellegűnek maradt másik tíz izraelita törzstől, Júda népétől, amely árja vér helyett a hozzá közelebb eső sivatagi életformájú népektől és a kusoktól kapta a folytonos vérfelfrissülést. E népi és kulturális törésvonal mentén Salamon király halála után, Kr. e. 931-ben ( vagy 922-ben) az eredetileg tizenkét törzset magában foglaló egységes Izrael kettészakadt és az északi tíz törzs Izrael néven, a déli két törzs pedig Júda néven folytatta életét, mint két külön nép és külön állam. (48)

 

A Mózes- féle asszír szövetség szelleme és betűje szerint a Kánaánba besegített konföderáltak az asszír király hűbéresei voltak, az ottani földnek csak egyszerű birtokosai és haszonélvezői, de az ország tulajdonképpeni ura, politikai és katonai vezetője az asszír király volt. Izraelnek azt kellett volna tennie, ami az Úr szempontjából volt jó és nem azt, ami Izrael érdeke volt. Az izraeliták azonban hamar felismerték, hogy abban a kényes katonaföldrajzi helyzetben, amelyben éltek, - a magyar népek közé ékelve, kis létszámmal és egyelőre még nagy távolságban a gyámolító Asszíriától - a Mózes- féle szövetségben előírt kül- és belpolitikai irány követése számukra egyértelmű lett volna az öngyilkossággal. Izrael ezért megpróbálta, hogy saját érdekei szerint cselekedjék és megalkotta az ahhoz való eszközt, a független királyságot.

 

A külön izraeli állam életre hívása azonban egyenlő volt az asszír szövetség egyoldalú felmondásával, a hűbérúrtól való elszakadással, Az asszír király tehát az önálló izraeli állam felállítását "isten" (asszír király) ellen való lázadásnak és hűtlenségnek tekintette, ami a szerződés büntető záradékát ("eltöröllek a föld színéről..") hatályba léptette. A jóspapok (próféták), akik Izraelben az isteni titok letéteményesei voltak, vagyis az asszír politika ismerői és szócsövei, jól tudták, hogy Izrael népe katasztrófa felé tart és ezért az izraeli királyság esküdt ellenségei voltak. (49)

 

Az önálló izraeli állam Saul vállalkozásával kezdődött. Ez az ember származásilag egy KIS 'Kis' nevű magyar ember fia volt, aki szál- magas termetével (Saul- Szál) mint fajidegen óriás emelkedett ki az alacsony termetű izraeliták közül (I Samuel IX 2). Sault egy főpap, Samu- El (Szem-él azaz főpap) Kr. e. 1020-ban, a javított kronológia szerint 955-ben felkente királlyá. Ez a főpap EL-KANAS, 'Főkanász' nevű apától és HANNAH 'Honős' nevű bennszülött anyától származott, tehát ugyanolyan kevert (árja- kus- szemita) népi eredete lehetett, mint Saulnak. Erről az első izraeli királyról többet aztán nem is tudunk, mert mint az istennel kötött szövetség első nyilvános megszegőjét és lázadót bizonyára hamar elsöpörte az asszír harag. Utána Dávid lett a király (kb. Kr. e. 1000-961), a háromnegyed részben árja fajú katona, aki Saul szolgálatában kezdte pályafutását s így tisztában volt a királyság megalakulásnak céljával és tudta, a várható következményeket. Ő tette Jeruzsálemet országa fővárosává, utána Salamon következett ( Kr. e. kb. 961-922) , az utolsó izraeli király, aki az országot teljes terjedelmében uralta.

 

44) Az a felfogás. hogy szeresd "felebarátodat" mint tenmagadat, az újabb vizsgálatok szerint nem helyes, mert a felebarátnak fordított szó az eredeti szövegben REA, tehát "király" olv. 61m 27. Következésképpen a kikötés az volt, szeresd uradat, azaz királyodat, mint önmagadat.

 

45) asszírok hadviselési módjáról és kegyetlenkedéseiről az alábbi munkák adnak összefoglaló képet: 129m VI 201-204; 160m t09, 116, 119, 126; 119m 186-189 35m 188; 87m 445.

 

46) Prof Wright írja: The group which escaped from Egypt seems to become lost in the population of Palestine which joined the religious federation. 218m 43. - Az ország jelentékeny részében a "hangya sokaságú" kánaáni nép lakott. 206m 169 sk.

 

47. Almost the entire culture of the northern tribes from the alphabet onward was based upon Canaanite culture. 47m 49. Certainly the Israelites did more than merely ''borrow" from the Canaanites; they absorbed the greater part of the Canaanite culture. 47m 80 sk.

 

48) Meck szerint: Israel and Judah were in their origin two separate and distinct peoples, 221 m 82.

 

49) A Jóspapok (próféták) az asszír titok letéteményesei voltak: The Lord revealeth his secret unto his servants, the prophets. Amos III 7: 129m VI 306 sk). - Az asszír király izraeli szócsöveit kezdetben jósoknak és látóknak nevezték, később profétáknak, amit rangosabbnak véltek. A próféta szóhasználat Samuel idejében kezdődött. bár ő magát még "Főszemnek, Látónak" (felügyelőnek) nevezte. Nála olvassuk: He that is now called a Prophet was beforetime called Seer, I Samuel IX 9. - Les prophétes considérent I'Institution royale comme point culminant de la rebellion humaine contre l' Eternel. 38m 60. - Les prophetes fulminent contre les cultes indolétriques et finissent se mettre en opposition ouverte contre I'autorité royale, 142m 132.

 

A csonka Izrael külön állami életében az Omri vagy Hunra király emelkedett ki (Kr. e. kb. 886-874), aki a Júda területére esett Jeruzsálem helyett országa számára Szamáriában új központot teremtett. Szamária régi neve SHOM-ER-ON, 'Szem- úr- hon' azt mutatja, hogy eredetileg a napkultusz központja volt. A kis Izrael nemcsak népileg és kulturálisan, hanem politikailag is egyre közelebb került a szomszédos szíriai államokhoz, amelyek Asszíriában látták létellenségüket. Omri király belépett a Damaszkus vezetése alatt létrejött Asszíria-ellenes szövetségbe és fia és utóda Ahab (Kr. e. 874-853) együtt harcolt az asszírok ellen Hadadezer zászlói alatt. Asszíria megkísérelte, hogy Izraelt visszatérítse a régi szövetség útjára és evégből Éliással (Éljós, Főjós), aki az asszír titok letéteményese volt, Jehu személyében ellenkirályt kenetett fel s vele az Omri dinasztia minden tagját: családját, rokonságát és barátjait lemészároltatta.

 

E borzalmas vérfürdő után 180 fokos fordulat következett: Izrael asszír szövetségben harcolt korábbi fegyvertársai ellen. Az átállás azonban rövid ideig tartott, mert a kényszerítő világpolitikai helyzetben Izrael magatartása újra ingadozóvá lett. Asszíriában ekkor végleg kialakult az a meggyőződés, hogy Izrael képtelen a kánaáni hadiúton a neki kiszabott szerepet betölteni és nem is akarja. Ezért V. Shalmaneser asszír király megjelent a helyszínen és Szamária kivételével az ország egész lakosságát, mind a tíz törzset, a Kaspi- tó déli oldalára, Médiába deportálta. II. Sargon király pedig, aki 721-ben elfoglalta Szamáriát, az előbbi elhurcolások során hátrahagyott 27,000 embert is elvitte. (50)

 

Izrael katasztrófája ezzel beteljesült, megszűnt állama és elpusztult népe. Különös iróniája a sorsnak, hogy éppen azok pusztították el, akik életre hívták: a fajrokon asszírok. Az izraeli zsidóság története itt bevégződik, mert csak igen vékony szállal függ össze az utána következő zsidóság történetével (51)

 

Júda önálló állami élete sem volt szerencsésebb, hiszen az asszír király szempontjából, aki a hűbéri szerződéshez ragaszkodott, ez az állam is felesleges volt, puszta léte is árulás. A kiemelkedő király itt is egy árja volt, név szerint is Azária (Az Árja, Kr. e. kb. 783-742 ), aki a felvilágosult politikai irányt követte, létellenségét Asszíriában látta s országa és népe megmentéséért a magyar népek Asszíria- ellenes frontjába állt be. Nem csoda, ha a próféták szemében nem volt kedvelt egyén. Bizonyára Asszíria elleni harca miatt nincs róla említés az ószövetségben, amelyet asszír vonalú papok fésültek át korunkra maradt formájára. Amit a krónika róla feljegyzett, mindössze annyi, hogy "a lepra elvitte". Mivel a leprát régen isten személyes büntetésének tartották, lepra alatt ezúttal sem kell szükségszerűen betegséget érteni, hanem talán inkább azt, hogy az élő isten őt is agyonverette. Júda lakossága a deportálást egy ízben (Kr. e. 721-ben) súlyos adók fizetésével és tökéletes behódolásával elkerülte. Asszíria mégis gyanús szemmel kísérte magatartását és biztonság okából Sennacherib onnan Kr. e. 701-ben kétszázezer embert deportált. Eserhaddon Kr. e. 670-ben egy további csoportot hurcolt el.

 

Asszíria bukásakor, Kr. e. 612-ben, Júda még fennáll, de igen gyér lakossággal és nyugtalan lelkiismerettel várta a Ninivét porba döntő médák és babiloni árják, a föld régibb lakóinak bosszúját. Ez a bosszú egyelőre nem következett be és talán el is maradt volna, ha Júda vezetői meghódoltak volna az új "istennek", Babilónia királyának, aki Asszíria bukása után a szíriai-kánaáni területnek is királya lett. Mivel Juda nem hódolt meg, Nabukadnezár babiloni király türelme elfogyott és Juda vezetőit az asszírok példájára Kr. e. 597-ben Babilonba deportálta. Az intrikák azonban még ezután is folytatódtak, ezért 586-ban újra megjelent Júdában, Jeruzsálem falait ledöntötte és a város maradék lakosságát is elvitte. Ezzel a második izraelita utódállamnak is vége lett. (52)

 

A jósok és próféták számos esetben megmondták, hogy a deportálás az élő isten, vagyis az asszír király büntetése volt, amiért a vele kötött hűbéri szövetséget Izrael királyai nem tartották be. Hátrahagyott irataikból mindez filológiai pontossággal megállapítható. Az is megállapítható, hogy "bűn, lázadás, hűtlenség" alatt nem az egyetemes erkölcs mércéjén lemért bűnt, vétket és lázadást értettek, hanem az asszír királynak fogadott vak engedelmesség megszegését s csak a későbbi Biblia-magyarázók adtak a dolgoknak vallási értelmet. Néhány szó szerinti idézettel az egykoriak szemszögéből is megvilágíthatjuk a helyzetet. Ámos próféta kritikája szerint Izrael külpolitikáját paráznaság hatja át, "Efrájim (Izrael) szelet legeltet és keleti szél után futkos, nap-nap után szaporítja a hazugságot és kudarcot, hol Asszíriával (!) köt szövetséget, hol Egyiptomnak kedveskedik olajjal." "Olyan Efrájim mint egy buta galamb: most Egyiptomhoz fordul, azután Asszíriával (!) futkos" (Amos XII 1 és VII 11). Ezékiel próféta szerint Izrael külpolitikájában olyan, mint egy erkölcstelen nő (Ezekiel XVI 26-30).

 

Egy asszír ágens Jeruzsálem ostromakor szemére hányta az izraelitáknak az egyiptomiakkal való szövetségüket. Nos, te arra a törékeny nádszálra bízod magadat, ami Egyiptom? Ha arra támaszkodsz, belevág kezedbe és átszúrja azt. Mert olyan a fáraó, Egyiptom királya, mindenkivel szemben, aki benne bízik . . . Felkérlek tehát mindezek miatt, esküdj hűséget az én uramnak (!), Asszíria (!) királyának és én szállítok neked 2,000 lovat, feltéve, ha képes vagy azokra lovaglásban jártas embereket ültetni" (2 Kings XVIII 21, 22). Bűnt követ el és lázadó az, aki az Asszíriával (! !) kötött szövetséget nem tartja be, nem Az Urat (!) szolgálja, hanem mással szövetkezik és más urat szolgál (2 Kings XVIII 7, 20). Akik ilyen bűnt követnek el, aminőt Izrael, azokat az asszír (!) király összeszedi és idegen országokban szórja szét. "Mert ők nem engedelmeskedtek Az Úristen követeinek, hanem megszegték az ő szerződését és mindent, amit Mózes, Az Úr (!) szolgája parancsolt s a kötelezettségekről hallani sem akartak, se azokat végrehajtani" (2 Kings XVIII 12).

 

Teljesen világos tehát, hogy az Ószövetségben szereplő "Az Úr" és "Isten" nevek legtöbbször nem a God, hanem a Lord, vagy még inkább a King (Király) szóval volnának fordítandók minden olyan esetben, amikor Asszíria királyáról van szó. Csak a magyar nyelvben van az Úr szónak olyan értelme, mint isten, király, nagyúr, parancsoló és ember. Nem csoda, ha a Biblia magyarázatában a teológusok a sokféle értelem között eltévedtek és áhítatos lelkülettel mindenütt az igaz Isten ujját, nevét, szerepét keresték és találták meg s ebbeli buzgóságukkal szinte kihámozhatatlan zűrzavart okoztak a történettudományban. Az ő jóindulatú spekulációjuk eredményeként lett egy egyszerű és abban a korban szokványos hűbéri szerződésből, amit az élő istennel kötöttek, a teremtő Istennel való egyezkedés, csodálatos lepaktálás.

 

Hogy a sok milliónyi tudós elvész, történész és régész között, akik évszázadok óta böngészik a Bibliát, eddig még egy sem akadt, aki észrevette volna az Úr meg az Isten szóval kapcsolatos főbenjáró tévedést, az a mi tudományunk egyik legsiralmasabb jelensége. Talán azzal magyarázható, hogy járatlanok voltak magyar nyelvben? Meg azzal is, hogy a papok valósággal elriasztották tudósokat a szent szövegek tárgyilagos vizsgálatától? Attól féltek, hogy az Isten alkotásának tartott írások kritikájából majd olyan dolgok derülnek ki amelyek a vallásnak kárt okoznak? Mindez lehetséges, hiszen a zsidó Spinozát például, aki a 17. században a modern Biblia-kritikát elindította, még kiátkozták a zsinagógából (47m 30) és a mi korunkban élt Sigmund Freudot, aki Mózes zsidó voltát kétségbe vonta s őt egy egyiptomi úr gyermekének tekintette, keserű szemrehányásokkal illették, amiért az igazságot előbbre valónak tartotta, mint a vélt nemzeti érdeket (47m 57) (53)

 

A tudománynak is megvannak a maga mártírjai, Spinoza és Freud azok közé tartozik.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 2,312 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: A szemita "világmonarchia" megvalósítása Asszíriával Következő cikk: Az asszírok bukása


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: