Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerû! Történhetett velem más, jobb, nagyszerûbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerûbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.
Vége
* * *