Kaszinó

Itt vannak az ex-elvtársak
az új urak és a régiek
játszani egy kicsikét.
Sokszínű az ősmagyar köpönyeg,
s idővel mindent megbocsát az ég.

Íme a csonka hon s az istanadta nép.
Csak ennyi az ország és ennyi a tét.
Ugyan mit ér pár millió emberzseton
ezen az istenáldott játékasztalon,
ahol mindenki tehet, akinek van mit,
és nyerhet attól is, akinek semmije sincsen,
ahol a szabadság fénye már úgy vakít,
hogy észre se veszzük, milyen hazug minden
ami a változás bűvöletében igaznak látszik.
Amig az új elit új haszonra játszik,
a régi mannája már tőkejutalék,
mert mindig csak az ország volt a tét,
s a százszor megtiport nép vérrel fizetett,
és hitte a gazdag holnapot akkor is,
amikor aznap estig semmit nem evett.

No gyertek ex-elvtársak, új urak, és régiek,
Játszunk egy kicsikét!
Játszuk el a multat újra,
Játszuk el a régi mesét
nemzeti gúnyába bújva!
Játszunk szabadságot és demokráciát,
játszunk parlamentet és győztes szócsatát,
játszuk el újra majd az új magyar csodát,
hogy láthason a világ
rolytos délibábot talpra állva szépen,
idegen tollakkal ős turulmadarat,
emlékezés könnyét éhesek szemében,
világkiállítást nyomorú ég alatt.

Valóságélen billeg a lét
csak egy ország a tét,
csak e nemzet, csak tíz millió
farkasnemző, átkozodó,
önégető,önpusztító,
életkincsét szélbe szóró,
mindenki mást magasztaló,
kígyómérget szopogató,
istenáldást áhitozó
szerencsétlen drága népem
szeretne végre boldog is lenni,
szeretne végre magyar is lenni,
és élni, élni, amíg csak élhet,
hogy el ne nyeljék éhesebb népek!
Most jönnek az ex- elvtársak,
az új urak és a régiek
játszani egy kicsikét.
Sokszínű az ősmagyar köpönyeg,
s idővel mindent megbocsát az ég,

de sohasem bocsát meg,
és sohasem felejt a nép.

/Steve Vastag/

Fehér ítélet


Szakad a hó, mint a zápor,
csipke függöny hófonálból.

Már búbos a kémyény
tejfehér minden téglaél,
összesímúlnak a háztetők
a laposak és a terpeszkedők
s magukra húzzák a hólepedőt.

Faágak fagypihés gallya, bokra
a tél-menyasszonya ezernyi csokra
köszönt az erdőn, hegy-völgy hajlatán,
vagy holt mezőkön árván, egyedül.

Az ám a magány!
A szél se rezdül, hang se moccan
szin se csillan, fény se villan
csak az égi dunna szórja szüntelen
habfehér tollait s idelent beborít
hegyeket, völgyeket,földeket utakat
és jégbedermedt kristálytavakat,
istenek könnyét, ember örömét.

Negyven napig hullt a hó a fehér átok,
befödte már az egész világot
s alatta fulladt, vegetált a lét.

A tévétornyok csúcsa még látszott
amikor így szólt az Úr,...... elég!

/Steve Vastag/

Fehér ítélet


Szakad a hó, mint a zápor,
csipke függöny hófonálból.

Már búbos a kémény
tejfehér minden téglaél,
összesimulnak a háztetők
a laposak és a terpeszkedők
s magukra húzzák a hólepedőt.

Faágak fagypihés gallya, bokra
a tél-menyasszonya ezernyi csokra
köszönt az erdőn, hegy-völgy hajlatán,
vagy holt mezőkön árván, egyedül.

Az ám a magány!
A szél se rezdül, hang se moccan
szin se csillan, fény se villan
csak az égi dunna szórja szüntelen
habfehér tollait s idelent beborít
hegyeket, völgyeket,földeket utakat
és jégbe dermedt kristálytavakat,
istenek könnyét, ember örömét.

Negyven napig hullt a hó a fehér átok,
befödte már az egész világot
s alatta fulladt, vegetált a lét.

A tévétornyok csúcsa még látszott
amikor így szólt az Úr,...... elég!

Steve Vastag