Nem kellett határkövet keresnünk, hogy tudjuk megérkeztünk.
Jó királyunkat Bélát - ezen a néven a negyediket Árpád ágyékából - és kíséretét; a Halál csendje, a pusztítás,pusztulás látvány fogadta. Hogy mit gondolt a király az úton nem tudom. Azt tudom, mind Ti is, hogy mit tett.
Mentek a hírvivők a négy égtáj felé, hirdetvén, hogy a magyarok királya földet ad nemesnek és nemtelennek; érdemei vagy munkabírása szerint.
És jöttek. Északról és Délről, Keletről és Nyugatról. Ki önként, ki urát követve.
A kezdeti borzalom elmúlásával tették, amit mindig tettek, a szüleik, azok szülei; vissza egészen a kezdetig.
Felépítették a házaikat, szántottak, vetettek,arattak. Leszálltak a bányák mélyére. Vágták és ültették a fát. Halásztak, vadásztak.
A várépítési kötelezettségnek köszönhetően; jöttek a mesteremberek. Felépíteni, berendezni felszerelni. És jöttek a kereskedők , hisz nem csak a várak, de a városok és falvak népének is szüksége volt külhoni árura.
A mesterek és kereskedők egy része aztán itt maradt. Ki a folyamatos munka, ki egy életnyi jót ígérő szempár, ki mindkettő miatt.
A nap még meg sem kerülte a földet, mire a halál csendjét felváltotta az Élet dala, az Isteni kánon.
Kicsiben ez történt a török kiűzése után is.
Ez mondhatni nem más, mind annak története, hogy a magyar királynak lettek újra, adófizető és hadra fogható allatvalói.
De történt más, ami fontosabb. Ami többet ér mint Körmöc és Bánát minden kincse.
Fennmaradt a magyar nyelv!
Ha az első magyar nyelvű kőszínházi színielőadás estéjén a pesti burgernek valaki azt mondja, hogy mindez neki és az őseinek köszönhető, nem hiszi el. Pedig igaz. Hisz mind az önként vagy kényszerből letelepedtek nagy része egy idő után - Jókaival szólva - eljutott a Herein- tol a Szabadig.
Dobó imája meghallgatatott. Immár több mint 2000 évvel a Megváltó születése után, még van ország a földön, ahol magyarul dicsérik az Urat;
A gyermek azt mondja: Édesanyám.
Hát maradjon is így, míg a világ világ és benne még egy nap.
