Emmaus felé - Reményik Sándor verse:
A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -
S gondoltam:Inkább Emmausba térek
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.
Indultam a városból kifelé.
S hogy egyre tisztább,kékebb lett az ég:
Gondoltam,hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam,hogy ez már az Ő Szava.
A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -
S gondoltam:Inkább Emmausba térek
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.
S hogy egyre tisztább,kékebb lett az ég:
Gondoltam,hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam,hogy ez már az Ő Szava.
Kis virágokat láttam állani
Kis ibolyákat vándorutam szélén:
Gondoltam:Ím,az Ő virágai!
Hogy erdőre értem,hallgatag:
Gondoltam:Ím,az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!
Égre meresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal...
Tudtam:E percben Ő beszélt a fákkal.
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt - és célhoz ért.