Fönt a Maszat-hegy legtetején,ahol érik a Bajuszos Pöszméte,és ahol sose voltunk még, te meg én,ott ül a teraszán Szösz néne.Ott ül a teraszán,vénkora tavaszán,néha kiújul a köszvénye.

 Mint nagy kalap borult reám a kék ég,és hű barátom egy akadt: a köd.Rakott tálak között kivert az éhségs halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Ne várd, hogy a föld meghasadjonÉs tűz nyelje el Sodomát.A mindennap kicsiny csodáiNagyobb és titkosabb csodák.

Én nem futok.Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.Útszélen; árokparton,A versenyen kívülSzedem a novemberi ibolyát.Én nem futok,Távol a sértő zajtól, bántó fénytőlA Janus-arcú dicsőségtől,Rendezgetem csokorba ibolyámat,Ha valakit tarlómra fúj a szél,A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:Más virág híján, mutatom nekiNovemberben kinyílott ibolyámat.Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.

Az életednek van egy titkos csúcsa,Mely rejtve őrzi boldogságod,Egy sziklafok, ahonnan Te az életTöretlen teljességét látod,Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,Mert onnan végtelen a panoráma.

Istenem, add, hogy ne ítéljek –Már tudom én, honnan ered,Micsoda mélységből a vétek,Az enyém és a másoké,Az egyesé, a népeké.Istenem, add, hogy ne ítéljek. Istenem, add, hogy ne bíráljak:Erényt, hibát és tévedéstEgy óriás összhangnak lássak –A dolgok olyan bonyolultakÉs végül mégis mindenekElhalkulnak és kisimulnakÉs lábaidhoz együtt hullnak.