Mindennapi hitvallásunk

Várnai Zseni Szegény anyókák

Én mindig szánva nézem őket
szegény meghajlott öreg nőket.
Amint tipegve mennek, mennek,
szinte irgalmat esdekelnek.

Anyámat látom bennük, mintha
Ő suhanna múltból vissza,
Ő is ilyen volt, ilyen félve
várt az útszélén az átkelésre.

Mert sok a vén a forgatagban
hol annyi nép zsong szakadatlan,
És mennyi autó, de szörnyű
Jaj átjutni köztünk nem oly könnyű.

Mily feladat, mily óriási
a villamosra le-fölszállni
s ha állni kell, anyóka szédül..
körülötte mennyi ifjú nép ül.

Csak szeme kér, nem mer szegényke
rászólni lányra vagy legényre:
egyik olvas, másik kibámul
de egyik sem állna fel magától.

Anyókánk mintha üvegből volna
átnéznek rajta, sok a dolga
mindenkinek, nem ér rá senki
ilyen kis pontot észrevenni.

Ám, ha akad megértő lélek
szegényke máris újjáéled.
Hervadt képe kivirul, mintha
fonnyadt fűszál harmatot inna.

Be jó is ülni! Csupa hála,
csak a leszállás gondja bántja..
Lesz-e aki majd a kezét nyújtja?
Öreg szemét a könny befutja.

Mert olyan magas a lépcső: reszket
hogy a kalauz máris csenget.
s mint vén madár a száraz ágon,
úgy néz körül a nagy világon.

Óh az öregség baj, betegség..
gyógyítja csak egy kis melegség
szegény anyó is erre vágyik
amíg eljut a végállomásig.