2015.08.13. Elmélkedés a mai nap Evangéliumához Mt 18, 21 - 19 1
Uram, újítsd meg bennem a hitet, a reményt és a szeretetet! Küldd Szentlelkedet, hogy egész nap vezesse gondolataimat, szavaimat és cselekedeteimet!
Uram, ajándékozz nekem olyan szívet, amely minden sértést megbocsát és a megbocsátásban nem ismer határokat! Vedd el tőlem a kívánságot, hogy másoknál jobb akarjak lenni, taníts arra, hogy mindig szeretettel és megbocsátásra kész szívvel forduljak mások felé!
Bocsáss meg másoknak, és ne számold többé, hogy hányszor. Isten a mi eltévelyedéseinket számtalanszor megbocsátotta, mi pedig minden nap így imádkozunk a Miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ha azt akarjuk, hogy nekünk megbocsássanak, komolyan kell vennünk kötelességünket, hogy mi is bocsássunk meg másoknak. Még akkor is, amikor úgy tűnik, erre a másik ember nem szolgált rá. Végső soron Istennel szemben mi is ugyanabban a helyzetben vagyunk, Ő pedig megmutatja nekünk, milyen nagy
az irgalma. Jézus azt hirdeti, hogy minket is ugyanazzal a mércével fognak mérni, mint amivel mi mérünk. Hogyan vagyunk képesek a megbocsátást a cselekedeteinkbe is átültetni?
Hogy felismerje a világ. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az Egyház feladata abban áll, hogy jele és hírnöke legyen a megbocsátásnak. Ezt Isten Jézus Krisztuson keresztül kínálja fel. Ahogyan Szent II. János Pál Pápa megfogalmazta: „Olyan világban élünk, amelyik fél Isten irgalmától.” – mivel ez megtérésre és teljesen új életre hív minket. Ahogyan látjuk, hogy a világ tele van gyűlölettel, hatalmaskodással, veszekedéssel és keserűséggel, nekünk, keresztényeknek minél inkább a megbocsátásért, a gyógyulásért és a szentségért kell küzdenünk. A mi közeli személyes kapcsolatainkból kiindulva kell továbbgyűrűznie ennek a légkörnek a szomszédságunk, az iskola, egyesületek, közösségeink és a munkahelyünk felé. Nekünk kell lenni mások számára a megbocsátás és a kiengesztelődés küldötteinek.
A hálátlanság embertelenné tesz. Azért sokkol bennünket annyira az igazságtalanság, mert ez a nyilvánosság előtti „ordító” hálátlanság megtestesítője, amely akkor is fáj, ha még oly sokszor is megbocsátják. Azonban, ha jobban szemügyre vesszük a hálátlanságot, saját történetünket is felfedezhetjük ebben. Milyen gyorsan elfelejtkezünk a múltról! Milyen könnyen megkísért minket az érzés, hogy mi már kinőttünk bűneinkből, anélkül, hogy azért Isten szeretetét és kegyelmét megköszönnénk. Gyorsan meghozzuk előítéleteinket mások gyengeségeivel szemben, mintha ugyanezek a fájdalmas gyengeségek a mi életünkben nem fordulnának elő. Amikor egészséges lelkülettel nézünk saját bűnre hajló természetünkre, testvéreinkkel sem fogunk lenézően viselkedni.
Uram, újítsd meg bennem a hitet, a reményt és a szeretetet! Küldd Szentlelkedet, hogy egész nap vezesse gondolataimat, szavaimat és cselekedeteimet!
Uram, ajándékozz nekem olyan szívet, amely minden sértést megbocsát és a megbocsátásban nem ismer határokat! Vedd el tőlem a kívánságot, hogy másoknál jobb akarjak lenni, taníts arra, hogy mindig szeretettel és megbocsátásra kész szívvel forduljak mások felé!
Bocsáss meg másoknak, és ne számold többé, hogy hányszor. Isten a mi eltévelyedéseinket számtalanszor megbocsátotta, mi pedig minden nap így imádkozunk a Miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ha azt akarjuk, hogy nekünk megbocsássanak, komolyan kell vennünk kötelességünket, hogy mi is bocsássunk meg másoknak. Még akkor is, amikor úgy tűnik, erre a másik ember nem szolgált rá. Végső soron Istennel szemben mi is ugyanabban a helyzetben vagyunk, Ő pedig megmutatja nekünk, milyen nagy
Hogy felismerje a világ. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az Egyház feladata abban áll, hogy jele és hírnöke legyen a megbocsátásnak. Ezt Isten Jézus Krisztuson keresztül kínálja fel. Ahogyan Szent II. János Pál Pápa megfogalmazta: „Olyan világban élünk, amelyik fél Isten irgalmától.” – mivel ez megtérésre és teljesen új életre hív minket. Ahogyan látjuk, hogy a világ tele van gyűlölettel, hatalmaskodással, veszekedéssel és keserűséggel, nekünk, keresztényeknek minél inkább a megbocsátásért, a gyógyulásért és a szentségért kell küzdenünk. A mi közeli személyes kapcsolatainkból kiindulva kell továbbgyűrűznie ennek a légkörnek a szomszédságunk, az iskola, egyesületek, közösségeink és a munkahelyünk felé. Nekünk kell lenni mások számára a megbocsátás és a kiengesztelődés küldötteinek.