Kalotaszeg délkeleti szögletében van egy igen érdekes falu, Magyarfenes. Gondolom azért magyar, hogy a szomszédos Szászfenestől meg lehessen különböztetni. Azért érdekes, mert itt az Árpád-kori templomban a Kolozsvári-testvérek apjának XIV.

   Ha malac, hát legyen malac, vagyis ajándék! Csakhogy mi kolozsiak valahogy úgy vagyunk vele, hogy a malac, vagyis az ajándék, lehet akármekkora, tartalmazhat akármit, kaphatjuk bárkitől csak egytől félünk igazán: attól, hogy a malac ne legyen tordai.

   Neve Katârşeşegă, ami tatárul szamártöviset – bogáncsot jelent, boglári szamár, az utolsó képviselője a fajtájának Dobrodzsában. Szüleivel együtt ők voltak az utolsó boglári család. Gazdájuk Irfán, beállt a termelőszövetkezetbe, mert abban az időben mindenki beállt, “önszántából”, jószágaival együtt. Irfánnak csak két szamara volt meg vagy ötven ár szántóföldje.

   Deresedett már a határ. Kurta lépésekkel ugyan, de azért mindennap rövidült a nappal és nyúlott az éjszaka kérlelhetelenül. Két-három hete múlt talán, hogy a fiatal tanító, Fogolyán István, megérkezett a faluba, szeptember tizenötödikén. Megkapta már az első fizetését. Az emberek kezdtek hozzászokni, hogy szigorú, de jót tesz az a nebulóknak.