Balassi Bálint


Balassi Bálint

Balassi Bálint

(1554-1594)

 

1554. október 20-án született Zólyom várában, Balassi János és Sulyok Anna elsőszülött gyermekeként.

 

Később egy öccse, Ferenc és két húga, Anna és Mária született még. Apja felső bányavidéki várkapitány, dúsgazdag báró, az ország egyik leggazdagabb és Lipót császár uralkodása alatt egyik legbefolyásosabb embere. Bálint neveltetését 1564-től Bornemisza Péter irányítja. 1565 őszétől Nürnbergben végzi alsóbb fokú iskoláit. Valószínűleg megfordul több külföldi egyetemen, vélhetően Padovában is.

1569. október 12-én a pozsonyi országgyűlésen apját és annak sógorát, Dobó Istvánt - hamis vádak alapján - Miksa császár elfogatja. A család a lengyelországi birtokaira menekül, ahová a fogságból megszökő apa a következő évben követi őket. 1572-ben Bécsben a császár kegyeibe fogadja a Balassikat, János udvari főajtónálló, Bálint pohárnok. Részt vesznek Rudolf trónörökös pozsonyi koronázásakor. 1573 első felében meghal Sulyok Mária. Ez év nyarán, az udvari szolgálat leteltével Bálint bevonul az Erdély ellen szervezett hadjárat egyik lovas csapattestéhez; megsebesül, fogságba esik. Az előkelő származású hadifogoly Báthori István fejedelem pártfogását élvezi, aki megtagadja a szultán kiadatási kérelmét. 1576-ban követi a fejedelmet Lengyelországba.

1577-ben, mire hazatért Magyarországra, meghalt az apja. Ettől fogva ő próbált megküzdeni a család ellenségeivel és zavaros birtokügyeivel, de csak tetézte a bajokat. Hiába volt művelt udvari ember, hiába tudott a magyar mellett még nyolc nyelven, hiába fűtötte becsvágy, hiába instanciázott Bécsben várkapitányságért, főispánságért, zabolátlan természetével, duhajkodó életmódjával, önkényeskedő fellépéseivel sorra mindenkit maga ellen fordított. Még ravasz nagybátyjával és egyben gyámjával, Balassi Andrással is pereskedésbe bonyolódott.

1579-től 1582-ig hadnagyként szolgált az egri végvárban, de végül innen is elbocsátották, mert lovaskatonáival ideje nagyrészében liptói nemesurak, zólyomi és selmecbányai polgárok ellen vonult ki bosszúálló rajtaütésekre.

1578-ban megismerkedett Losonczi Annával, az egyik legnagyobb felvidéki birtokvagyon tulajdonosával, az osztrák származású Ungnád Kristóf, egri várkapitány, majd horvát bán feleségével, és végzetes nagy szerelembe esett vele. Júlia néven Losonczi Anna lett legszebb szerelmes verseinek ihletője. A hat évig tartó szenvedélyes, zaklatott kapcsolatnak, amely sokáig kibírta a csapodár férfi szüntelen hűtlenkedését is, az vetett véget, hogy 1584-ben Balassi hozományszerző nősülésre szánta el magát. 1584. december 25-én katonáival elfoglalta Sárospatak várát, és feleségül vette unokatestvérét, özvegy Várdai Mihályné Dobó Krisztinát. Ez a vállalkozás is balul ütött ki: az erőszakos várfoglalás miatt felségsértési perbe fogták, a házasságot pedig vérfertőzés címén megtámadták. Nemsokára felesége is elárulta és elhagyta. A házasságot 1587-ben a pápa érvénytelenítette, és Balassi végül csak azért úszta meg az ellene indított pereket, mert már nemigen volt mit elkobozni tőle. Közben ugyanis szorult helyzetében minden maradék vagyonát elkótyavetyélte nagybátyjának.

1587-ben meghalt Losonczi Anna férje, s az időközben az evangélikus hitről katolikusra áttért költő 1588 februárjában Pozsonyban találkozott a megözvegyült Losonczi Annával, s a kapcsolat felújításában reménykedett. Balassi volt szerelmét kezdte ismét ostromolni, de a büszke asszony elutasította. 1589-ben reményvesztetten elbujdosott Lengyelországba. Katonáskodni készült, de Wesselényi Ferenc dembnói várában újabb szerelem ejtette rabul. Ez ihlette a Célia-verseket. Egy ideig a Kelet-tenger partján a braunsbergi jezsuita kollégiumban tartózkodott, és itt olasz humanisták műveit tanulmányozta.

1591-ben megint hazatért, és bor- meg lókereskedéssel próbálkozott. Közben művelt főurak körében olyan társaságra lelt, amely már felismerte és méltányolni tudta költői tehetségét. Mikor 1593-ban kitört a tizenötéves török háború, Balassit magával ragadta vitézkedő szenvedélye, és belevetette magát a harcokba.

1594. május 19-én ágyúlövés érte Esztergom ostrománál, és május 30-án belehalt sebeibe.

Negyven évet élt mindössze, de ezalatt egyik végletből a másikba vitte sorsa. Volt gazdag főúr és üldözött bujdosó, művelt humanista és garázda kalandor, szerelmes költő és duhaj nőcsábász, hős végvári vitéz és alkudozó lókereskedő. Személyisége és életpályája sűrítve foglalta magába, költészete pedig összegző és maradandó érvénnyel fejezte ki a magyar reneszánsz fénykorának jellegzetességeit és ellentmondásait. A tanítvány és barát Rimay János 1569-ban kelt sírversében (Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára) a következő szavakat adta a haldokló Balassi szájába: „Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem / Kedvvel, búval, panaszval, / Hol méltó vádlásban, / Több rágalmazásban, / Mert egész föld foly azzal. / Vétkemben rettegtem, / Jómban örvendeztem / S vigadtam az igazzal.”

Költészetének javarészét egy 17. századi, kézzel másolt kódex, az ún. Balassi-kódex őrizte meg, amely hosszú lappangás után 1874-ben került elő a zólyomradványi könyvtárból. Bevezetőjében a tudós másoló háromféle Balassi-verset különböztet meg tematikai szempontból: szerelmes éneket, isteni dícséretet és vitézségről való éneket, és azóta eszerint szokás három részre osztani Balassi költészetét. Maga Balassi is ilyen hármasság szerint tagolta verseit, ugyanis a Balassi-kódex, amely a másoló állítása szerint a költő „maga kezével írott könyvét” követte „szórul szóra,” kétszer 33 verset tartalmaz: az első rész a házassága előtt írt szerelemi és vitézi énekeit, a második a házassága utáni költeményeket, mindenekelőtt a Júlia-ciklust, és a kódex eredetije, Balassi lírai önéletrajzként felfogott verseskönyve minden bizonnyal kiegészült volna még további 33 verssel, nevezetesen az istenes versekkel, amelyeket a költő eredetileg külön jegyzett föl. Feltehetőleg akkor illesztette volna be őket verseskönyvébe, ha számuk elérte volna a 33-at. Reneszánsz szokás szerint akkor adta volna ki verseit kötetben, ha számszerűen is szimmetrikus kompozíciót alkotnak, vagyis ebben az esetben a számuk egy verses prológussal együtt éppen 100, és három egyforma egységre oszlanak. Az istenes versekből végül csak 19 készült el, azonkívül Lengyelországba való elbujdosása után Balassi már nem fordított olyan nagy gondot verseskönyve összeállítására. Mindenesetre valaki beírta később az elkészült vallásos verseket Balassi „maga kezével írott könyvébe”, és a Balassi-kódex így ezeket is átörökítette, bár nem abban a formában, amelyet a költő szánt nekik.

Balassi pályakezdő költeményei szerelmes versek, amelyek a kötelező reneszánsz kánon, a petrarkizmus sémái és szabályai szerint 1575/76 táján a gyulafehérvári fejedelmi udvarban készültek. A költő múzsái nemes asszonyok és kisasszonyok voltak, nekik bókolt és hódolt a divatos udvari pózokban. Az udvarló versek nagy része fordítás, de mai fogalmaink szerint inkább átdolgozásnak, variációnak számítanak. Egyik kedvelt mintájuk a Velence környékéről Bécsbe származott Jakob Regnart olasz dallamokat népszerűsítő német daloskönyve volt. Átköltéseiben Balassi felhasználta a magyar virágének-költészet hagyományos motívumait és az idegen formák és ritmusok mellett ismerte és alkalmazta a magyar versformákat is. Hamarosan kialakította a maga sajátos strófaszerkezetét, a három 19-es sorból álló, belső rímekkel ellátott versszakot, az ún. Balassi-strófát.

Már korai szerepjátszó szerelmes versei nagy poétikai tudásról és költői tehetségről tanúskodnak. Verselő készségeit „az világbíró szerelemnek győzhetetlen nagy hatalma”, a Losonczi Anna iránt fellobbanó szenvedélyes szerelem ihlette először igazán személyes hangú nagy lírára. A pályája első szakaszából, a Dobó Krisztinával kötött házasságig (1584) tartó kb. tíz esztendőből 27 szerelemi költeménye maradt fenn, és ezek közül pl. a Bizonnyal esmérem rajtam most erejét... kezdetű vagy a Kit egy bokrétáról szerzett és a Kiben a szeretője ok nélkül való haragja és gyanúsága felől ír Anna nevére címűek már ennek az érzésnek a hevét fejezték ki.

Költői fejlődéséhez hozzájárult, hogy 1582-ben megismerkedett három neolatin humanista költő, Michael Marullus, Hieronymus Angerianus és Janus Secundus Párizsban kiadott közös gyűjteményes kötetével (Poetae tres elegantissimi), és a petrarkista latin tudós költészet e nagy tekintélyű mesterei nyomán verseit feszesebben és tudatosabban szerkesztette meg. Szenvedélyes érzésvilága ettől fogva egy egységes és személyes reneszánsz költői formavilággá lényegült át.

Remekbeszabott példája ennek a Júlia-versek ciklusa, amelynek darabjai túlnyomórészt 1588-ban születtek, amikor Balassi ostromot indított Losonczi Anna kegyeinek visszaszerzéséért. A költő - Petrarca nyomán - valósággal magyar „Daloskönyvnek” szánta szerelmes versei sorát, és ezért tudatosan retorikus-mitologikus keretbe ágyazott ciklusba rendezte őket, amelynek a szerkezete az Anna-szerelem egész ívét és az érzések minden árnyalatát átfogja. A Júlia-versek önmagukban is remeklések, de igazi értelmüket a ciklusban elfoglalt kompozicionális helyük szerint nyerik el. A Balassi-kódex 34. darabjával kezdődik a soruk és az 58. költeménnyel ér véget, azaz kereken 25 énekből áll a ciklus. Az első verseket még összefűzi valamiféle epikus önéletrajzi szál, később azonban ez megszakad, és az elérhetetlen nő ostromlása következik, tekintet nélkül a valóságos helyzetekre és az események kronológiájára. A költő „versszerző találmányokkal”, azaz a petrarkista rutin-vers, a „poetica inventio” Balassi-féle változataival üzen kedvesének. Maga a Júlia név is ilyen költői találmány, és a versek forrása, ötletadója továbbra is számos esetben valamilyen idegen minta.

A tudatos versszerző mesterkedés és a költői hagyományok imitációja ellenére a Júlia-verseket a személyes élmény heve fűti. A ciklus első verse, a Méznél édesb szók... kezdetű még nem Júliához szól, hanem panaszos, bűntudatos önvallomás, az istenes versek hangján szóló könyörgés bocsánatért. A Hogy Júliára talála, így köszöne neki... ellenben már az egykori kedvest szólítja meg, mintegy az utolsó személyes találkozás, s vele az elveszett boldogság emlékét felidézve. Áradó metaforákban és fokozásos halmozással, szinte himnikus rajongással érzékelteti a költő, mi mindent jelent számára az imádott nő, hogy végül a záró versszakban gyötrődve könyörögjön hozzá kegyelemért. További versek retorikus invencióikkal mind elérhetetlenebb eszménynek, a mitologikus istenek messzeségében láttatják Júliát, majd két nagyszerű költemény (Az fülemilének szól, Darvaknak szól) a tovatűnt Júlia után epedező költő fájdalmát és reménytelenségét fejezi ki. A Darvaknak szól című verset a záró strófa szerint Balassi akkor írta, amikor kénytelen volt elbujdosni Lengyelországba, és így a reménytelen szerelme érzése itt a bujdosás képével társul, Júlia pedig az elveszített otthonosság érzetével:

„Sok háborúimban,

Bujdosó voltomban,

Midőn darvakat látnék

Szép rendben repülni

S azfelé haladni,

Hol szép Júlia laknék,

El-felfohászkodván

S utánok kiáltván

Tőlük én így izenék.”

A Júliát hasonlítja a szerelemhez című versben végképp ideává, absztrakcióvá alakul át Júlia, magával a szerelemmel válik azonossá. Az első versszakokban Júlia statikusan, szinte istennőként jeleníti meg ezt az azonosságot, a negyedik versszaktól kezdve megelevenedik, egyre gyorsuló mozgással táncot járó, valóságos reneszánsz hölgyként lép elénk. Hol légies eszményként igézi a költőt, hol hús-vér testként gerjeszti föl érzékeit. Balassi itt végképp túllép az udvari költészet konvencióin, Júlia iránti szerelmében filozofikus magasságokba emelkedik. A szerelem költőien átszellemített képében keresi azt a harmóniát, amely a valóságos életében nem adatott meg neki.

Szerelmi költészetét az 1590-1591 telén írt Célia-versek és egy 1593-ból való, öt kis versből álló epigramma-fűzér zárják le. (Céliát korábban Wesselényiné Szárkándy Annával azonosították, valószínűleg tévesen.) A Célia nevet szintén egyik tudós humanista példaképétől kölcsönözte, a Célia-versekben azonban már kevesebb a tudós invenció. Egyszerűbb, letisztult versek, Célia szépségéről, a viszonzott szerelem édes boldogságáról, érzéki benyomásokról szólnak, nagy műgonddal, könnyedén, olykor már a formai túlérettség, a késő-reneszánsz manierizmusának határán. A Célia-versek rövidebbek is, mint a Júlia-versek, általában csak három strófásak, és kivétel nélkül mind Balassi-strófában íródtak, amely a tudós szerelmi költészet olyan szent formája lett ekkorra a magyar reneszánszban, mint más irodalmakban a szonett.

Az egyik legszebb Célia-vers, a Kiben az kesergő Céliárul ír szintén három strófás, és kompozíciója a szimmetria elvére épül: az első és harmadik versszak hasonlatai Célia fájdalmát érzékeltetik, míg a középső strófa a szerelme szépségében gyönyörködő költő örömét fejezi ki. A lengyelországi Célia-idill közben vagy után született a Kit egy lengyel citerás lányról szerzett című vers, amely Csokonai felé mutató bravúros formaművészettel ragadja meg a szerelmi mámor pillanatnyi örömét. Tömörségével bűvöl el az említett epigramma-fűzér Fulviáról írt darabja, amelyben a költő úgy foglalja össze szerelmeinek történetét, mintha tudná, hogy élete lejárt.

A Célia-sorozatban már nyoma sincs az udvarlásnak. A figyelem a szövegre irányul, az aprólékosan kimunkált képre, az arányos mondat- és hangtani szerkezetre, az egyre rövidebb és zártabb kompozícióra. Nem a tárgy, hanem a kidolgozás a lényeges. A Szít Zsuzsanna tüzet... kezdetű költemény az első magyar vers, amely nem a szokványos aa..., hanem a nyugati lírában általános ab... rímképletben íródott. E pályaszakasz művei már nem énekversek, hanem szövegversek, élükről elmarad a nótajelzés. Szerzőjüket már nem érdekli a korban még általános szóbeli hagyományozás lehetősége. Költeményeit megváltoztathatatlan szövegű műveknek tekintette, amelyek csak kézírásban vagy nyomtatásban közölhetők.

„Isteni dicsíreteknek” nevezett vallásos verseket Balassi mindenekelőtt élete válságos szakaszaiban írt, így a házasságát megelőző és követő években, 1584 és 1587 között, amikor másfajta verse nem is született, valamint 1589-ben és 1591-ben, szerelmes versciklusaival egyidőben. A három legfőbb érték, a versek három főtémája: Isten, szerelem és vitézség lényegében egységet alkotott. A szerelmes és vallásos versek szorosan összefüggtek: Istenhez fohászkodva a költő ugyanazt a hangot, ugyanazokat a kifejezéseket használta, mint amikor szerelméhez esengett. Példa erre a Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott című verse, amelyben a Méznél édesb szók... kezdetű Júlia-vershez hasonlóan ostorozza önmagát bűnös ifjúsága miatt. Ezt a versét 1584-ben, házasságkötése előtt írta, és lírai önéletrajzában 33. versként szerepelteti, közvetlenül a Júlia-ciklus előtt, az ifjúkori költemények lezárásaként. Az összegzés és a számvetés személyességét, a költő és vallomása szoros összetartozását nyomatékosítja, hogy a versfők összeolvasása a költő birtokos jellel ellátott nevét adja ki: BALASSI BÁLINTHÉ.

Bűnbánó gyónásában Balassi az önvádtól a bocsánat reményén keresztül az isteni könyörület bizonyosságáig jut el, és általában véve jellemző rá, hogy bűntudatával és ellenségeivel perelve úgyszólván elvárja verseiben Istentől, hogy az segítsen rajta, ellenségein pedig álljon méltó bosszút. A vers kitüntetett helyzetére utal az is, hogy formája kivételes: 5 soros a strófája, és 2 négyütemű és egymásra rímelő 13-ast követ 2 rövidebb, 6 szótagból álló és szintén egymásra rímelő kétütemű sor, az utolsó pedig, amely az első két sorra rímel, kétütemű hetes.

Háborgó, indulatos, csapongó istenes verseiben Balassi kevésbé tartott szem előtt tudós mintákat, mint szerelmes verseiben, de akad példa az ellenkezőjére is. Ilyen a Hymnus secundus című fohásza, amelyben a vitézi versek fogalomrendszere szerint közeledik Krisztushoz, és ilyenek a zsoltárparafrázisai, amelyekben skót, lengyel, latin minták alapján egy-egy zsoltárt választott tudós imitáció tárgyául és személyes vallomás formájául. Élete vége felé írt istenes énekeiben a halál gondolata került a középpontba. 1591-ben „az tenger partján, az Oceanum mellett” írta az Adj már csendességet... kezdetű, leheletfinom költeményét, amelyet a Célia-versekhez hasonló kiérlelt formai tökély jellemez. Istennel perel, vitázik benne a bujdosó, magányos költő, akinek nincs már más vágya, mint a végső csendesség, az engesztelő, felmentő halál. „A szimmetrikus szerkezetű költemény első két szakában az istentől elszakadt lélek a földi élet, a test börtönében sínylődik, isteni eredetét csaknem elfelejtette. „ébresztésre” vár. Az utolsó kettőben a platonikus ascensio (a léleknek eredeti helyére, Istenhez való visszaemelkedése) mint halál után valóban megnyíló út jelenik meg. Mi nyitja meg a halál után várható kedvező távlatot? A középső szakasz gondolati semmiképp. Ott épp a bizonytalanság fogalmazódik meg: jóllehet végtelen az isteni kegyelem, a bűn is megbocsáthatatlanul nagy. A felemelkedés hajtóereje a harmadik és hatodik szakban kimondott legalapvetőbb protestáns hittétel. A szöveg A szöveg előbb az egyedüli közbenjáróra, a kínszenvedő és ezáltal máris üdvözítő Krisztusra, majd a hit által való megigazulásra hivatkozik.” (Horváth Iván) Az istenes versek Balassi legszemélyesebb versei, bennük vall legőszintébben és legközvetlenebbül keserveiről, vétkeiről és vágyairól, még ha ez nem jár is mindig együtt azzal a kiforrott formakultúrával, amely a szerelmes versek javát jellemzi.

Verseinek harmadik, kicsiny csoportját a tavasz-énekek, bordalok, vitézi versek alkotják. A Balassi-kódex első könyvében található, 1583-1584 körül született tavasz-dalok a vágánsköltészet hagyományait folytatják. Ilyen az Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje... vagy a Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet... kezdetű. Ezekben a vitézi élet elemei csak azért szerepelnek, mert a költő maga is végvári katona volt, és vitézek társaságában élte meg a tavasz jöttét és a búfelejtő mulatozásokat. Személyes élmény hitelesíti a Kiben örül, hogy megszabadul az szerelemtül címűt is, noha ez ugyanúgy külföldi mintát imitál, tudniillik régi trubadúr-témát dolgoz fel Regnart két éneke nyomán, mint ahogy pl. a Széllel tündökleni... egy Marullus-költemény szabad fordítása. A Borivóknak való című vers szintén a vágáns típusú tavasz-énekekben gyökerezik, de Balassi ezt is a maga képére formálja, amikor a vallásos áhítatban fogant, himnikus hangnemben a természet és az élet világi szépségeinek dicséretét zengi.

Balassi egyetlen igazi vitézi, s egyben leghíresebb verse az 1589-ből való Egy katonaének: In laudem confiniorum („A végek dicséretére”), amelyben tulajdonképpen a 16. századi históriás éneke epikai anyaga ölt lírai formát. Ilyen vitézi énekeket a humanista költészet nem ismert, Balassi itt teljesen elszakadt tudós mintáitól, és merőben személyes verstípust teremtett. Az Egy katonaének tökéletesen megszerkesztett vers, amely kilenc Balassi-strófájában a végvári vitézek életének tárgyias, tömör leírását s egyben eszményítő dicséretét tartalmazza. A leíró és a magasztaló versszakok szimmetrikus kompozíciót alkotnak, az utóbbiak mintegy a gondolati pillérei a versnek, az általuk közrefogott szakaszok pedig a katonaélet mozzanatos képeivel érvelnek. A központi helyzetű 5. versszak a végvári katonák életét a kor legfőbb eszményei, a humanitás és a virtus rangjára emeli:

„Az jó hírért névért

S az szép tisztességért

Ők mindent hátra hadnak;

Emberségről példát

Vitézségről formát

Mindeneknek ők adnak...”

Lírai munkássága mellett Balassit a drámai forma is foglalkoztatta. 1588-1589-ben, legtermékenyebb éveiben két drámát is átdolgozott magyarra. Szép magyar komédiáját egy másodrendű olasz szerző, Cristoforo Castelletti Amarilli című pásztorjátéka nyomán írta. Teljes szövege csupán kéziratból ismert, éspedig csak 1958 óta, noha Balassi a komédia fordítását némileg átdolgozva annak idején nyomatásban is kiadta, ebből azonban csak néhány töredék maradt fenn. A Szép magyar komédiát Balassi ugyanúgy üzenetnek, „ajándéknak” szánta Júliája számára, mint verseit. Ennek megfelelően úgy dolgozta át az érzelmes pásztorjátékot, hogy az félreérthetetlenül célozzon esetükre, illetve a pásztorból vitézzé és költővé változtatott férfihős epekedésében az övére ismerhessen az ostromlott nő. A pásztordráma tassói műfaja Balassi kezén egyébként is átalakult: a szertelen barokkos külsőségek eltűntek vagy leegyszerűsödtek, a verset próza váltotta fel. Már a cím is egy kiforrt irodalmi programot sejtet. Az irodalomelméletei műként sem lebecsülendő előszóban Balassi kimondja: „Akarám azért ez komédiaszerzést új forma gyanánt elővenni.” Balassi az új műfaj meghonosításával ízlést akart finomítani, ennek érdekében felfedezte a dekórumot, vagyis szereplői már nem egységes irodalmi nyelven beszélnek, hanem társadalmi státusuknak megfelelő regiszterben, a főszereplők ’fentebb stíl’-ben, a pásztorok pedig földhözragadt és humoros stílusban. Reménytelen helyzetének kifejezéséül fél évvel a komédia után Balassi fordított latinból még egy bibliai tárgyú tragédiát is.

Balassi költészete a magyar reneszánsz irodalom csúcspontja. A magyar nyelvű vers az énekesek és lantosok színvonaláról általa emelkedett föl a reneszánsz műköltészet olyan magaslataira, ahol a legnagyobb európai kortársak, a francia Ronsard, a lengyel Kochanowski vagy a szonett-költő Shakespeare verseivel lett egyenrangú. Jelentőségét a kortárs-tanítvány Rimay így fogalmazta meg: „... nem tagadhatni, hogy mint sas az több apró madarak előtt, úgy ő minden magyar elméjek előtt az magyar nyelvnek dicsősége...” (Előszó Balassi Bálint verseihez, 1613 után) Bár istenes énekeit kivéve költeményei még nagyon sokáig nem jelentek meg nyomtatásban, a saját kezűleg írt verseskönyvéről számos másolat készült, ezek eljutottak a főúri udvarokba, és nagy hatást fejtettek ki. A 17. század folyamán a magyar műköltői próbálkozások többnyire mind Balassit utánozták, vulgarizálták. A nyomtatott kiadások révén az istenes versek később is ismertek maradtak, de a kéziratos szerelmes versek feledésbe merültek, míg a 19. század végén újra fel nem fedezték őket.

 

EGY KATONAÉNEK

 

Vitézek! mi lehet ez széles föld felett

szebb dolog az végeknél?

Holott1 kikeletkor az sok szép madár szól,

kivel ember ugyan él;2

Mező jó illatot, az ég szép harmatot

ád, ki kedves mindennél.3

 

Ellenség hírére vitézeknek szíve

gyakorta ott felbuzdúl,

Sőt azon kivűl is, csak jó kedvéből is

vitéz próbálni indúl;

Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,

homlokán vér lecsordúl.

 

Véres zászlók alatt lobogós kopiát4

vitézek ott viselik,

Roppant sereg előtt távol az sík mezőt

széllyel nyargalják, nézik;

Az párduckápákkal,5 fényes sisakokkal,

forgókkal6 szép mindenik.

 

Jó szerecsen lovak7 alattok ugrálnak,

hogyha trombita riadt,

Köztök ki strázsát áll,8 ki lováról leszáll,

nyugszik reggel, hol virradt,

Midőn éjten éjjel csataviseléssel

mindenik lankadt s fáradt.

 

Az jó hírért-névért s az szép tisztességért

ők mindent hátra hadnak,

Emberségről példát, vitézségről formát

mindeneknek ők adnak,

Midőn mint jó rárók9, mezőn széllyel járók,

vagdalkoznak, futtatnak.

 

Ellenséget látván örömmel kiáltván

ők kopiákot törnek,

S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,

szólítatlan megtérnek,

Sok vérben fertezvén arcul reá térvén

űzőt sokszor megvernek.

 

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő

sétáló palotájok;

Az útaknak lese, kemény harcok helye

tanuló oskolájok;

Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség

s fáradság: mulatások.

 

Az éles szablyákban örvendeznek méltán,

mert ők fejeket szednek,

Viadalhelyeken véresen, sebekben,

halva sokan feküsznek,

Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója

vitézűl holt testeknek.

 

Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek

dicséretes serege!

Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon

mindeneknél jó neve;

Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel

áldjon Isten mezőkbe!

 


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2011. szeptember 25. Szerkesztette: Mereteiné-Matosics Ágnes
Nézettség: 1,213 Kategória: Írók, költök
Előző cikk: Babits Mihály Következő cikk: Barsi Ödön


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: