Elbert János


Elbert János

Elbert János (Budapest, 1932. április 17. – Siófok, 1983. március 9.) irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, József Attila-díjas (1974).

Középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, 1950-ben érettségizett, és ezt követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE-BTK) , orosz-lengyel szakon tanult, majd szerzett diplomát 1955-ben. Az 1956-os megalakulása után munkatársa lett a Nagyvilág c. folyóiratnak, amelynél csaknem két évtizedig dolgozott. Közben orosz, lengyel, angol irodalmat fordított, emellett műfordítói és szovjet irodalomtörténeti előadásokat tartott az ELTE-n, mint a világirodalmi tanszék adjunktusa. Tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is.

Az 1970-es évek közepén kinevezték a Színházi Intézet igazgatójává.

Titokzatos halála

1983 tavaszán halt meg a Balaton partján, miután távozott a siófoki Bányász üdülőből. Halálának körülményei máig tisztázatlanok. Egyes kutatók szerint valószínűleg meggyilkolták. Az okokat illetően már eltérnek a vélemények. Halála után nem sokkal felesége és fia is gyanús körülmények között hunyt el.

Borbarát Béla rendőrezredes szerint Elbert arcidegzsábában szenvedett, és éjszaka, valószínűleg a betegségével kapcsolatos fájdalmat hideg vízzel enyhítendő lement a Balaton mólójára. A 13 dioptriás szemüvegét levehette, mert azt halála után a zsebében megtalálták. Emiatt nem láthatott jól, a nyálkás köveken megcsúszott, és belefulladt a mindössze 60 cm mély vízbe.

A többek között Ungvári Tamás (az író unokatestvére, aki a tetemet azonosította) által cáfolandó legendaként említett összeesküvés-elmélet szerint Elbertet, aki a magyar titkosszolgálat informátora volt, a KGB gyilkoltatta meg azért, mert 1956-ban tolmácsolt Budapesten Andropovnak, amikor az titokban az amerikaiakkal találkozott.

Az 1982-ben hatalomra kerülő Andropovnak az esemény után 26 évvel (!) jutott eszébe, hogy az akkori találkozó diszkreditáló lehet, ezért Elbertet a KGB segítségével eltetette láb alól. Az összeesküvés-elmélet gyártóit az nem zavarja, hogy az 1956-os állítólagos találkozó amerikai résztvevőit és az ilyen találkozók során minden bizonnyal készült feljegyzéseket a KGB-nek nem volt hatalmában eltüntetni.

A másik, Odze György – aki saját bevallása szerint keveri az oknyomozást a szépirodalommal – által is felvetett elmélet szerint Elbert, leningrádi szeretőjétől kapott, orosz ellenzékiek szamizdat írásait tartalmazó mikrofilmet akart kicsempészni nyugatra, és a KGB ezt akadályozta meg, és szolgáltatott megölésével elrettentő példát.

Művei

  • M. Majakovszkij (tanulmány, Bp., 1973)
  • Klasszikus orosz költők (válogatás, jegyzetekkel, Bp., 1978)
  • A világ drámairodalma a Nemzeti Színházban (tanulmány, Színháztudományi Szemle, 1980)

Interjúk:

  • A színház tünékeny művészete. Beszélgetés Elbert Jánossal (riporter Vinkó József, Magyar Hírlap, 1981. 15. sz.);
  • „Úgy dolgoztam akár egy mesterember” (beszélgetés Elbert Jánossal, riporter Nádasy László, Szovjet Irodalom, 1983. 10. sz.);

Bibliográfia

  • Kazimir Károly: A közös munka pillanatai. Elbert Jánosról (Szovjet Irodalom, 1983. 10. sz.);
  • Mihályi Gábor: Elbert János gazdag élete (Nagyvilág, 1983. 6. sz.);
  • Ungvári Tamás: A fekete zongorában. Elbert Jánosról (Új Tükör, 1984. 11. sz.);
  • Ungvári Tamás: A védelem tanúja. Bizalmas és szigorúan titkos feljegyzések Elbert János életéről és titokzatos haláláról (Bp., 1990.).
  • Odze György: A halál oka: politikai gyilkosság (dokumentumregény, 2007)
forrás: Wiki, beszelo.c3.hu:
...Hogyan halt meg Elbert János?

Elbert János a televízión keresztül országosan ismert irodalomtörténész és műfordító, a Színháztörténeti Intézet igazgatója, a Szovjet Irodalom szerkesztője, a Színházművészeti Főiskola tanára 1983 tavaszán váratlanul meghalt. Halálának oka és pontos körülményei ismeretlenek. Felesége és fia nem sokkal később szintén tragikus és szintén nem egészen tisztázott körülmények között távozott az élők sorából. A rendőrség úgy tett, mintha tisztázta volna, mi történt, a témát legteljesebben feldolgozó könyv szerzoje bemutatja a rendőrségi verzió abszurditását.

Elbert halálát annak idején a KGB-vel hozták összefüggésbe. A rendszerváltás után sem kerültek elo olyan adatok, amelyek ezt a feltevést kizárnák vagy megerősítenék.

I.

Részlet az ORFK Bűnüldözési Osztályának vezetőjével készült interjúból

(…) Miért mehetett ki ezen a hűvös, szeles napon a mólóra?

Ez inkább csak valószínűsíthető, de olyan tényekkel alátámasztva, amelyek majdnem bizonyossá teszik, miért ment ki a partra, pontosabban a mólóra. Elbert János arcidegzsábában szenvedett, s ez időszakosan roppant erős fájdalmat okozott. Ezt ilyenkor hideg vízzel is enyhítette. Minden valószínűség szerint ezúttal is hirtelen elfogta a fájdalom, kiment a mólóra, hogy hideg vízzel lehűtse az arcát. Lemehetett a nyálkás kövek közé, levette 13 dioptriás szemüvegét, amit a vízbol való kiemelése után a zsebében találtunk meg, megcsúszhatott, s ebben a pillanatban eszméletét veszthette, így eshetett vízbe. A halál oka egyértelműen fulladás.

(…)

Elbert János tragikus halálának körülményeit fel tudtuk deríteni, meg tudtuk állapítani. A mi alapvető feladatunk az volt, hogy határozott választ kapjunk arra, történt-e bűncselekmény. S erre egyértelműen felelhetünk: nem – mondta végezetül Borbarát Béla ezredes.

Polgár György
(Népszabadság, 1983. június 12.)

II.

A védelem tanúja

(…) Elbert Jánost arcidegzsábával csakugyan kezelték, ezt a nyomozás során, amikor betegségeiről faggatták a feleségét, ő közölte a hatóságokkal.

Kezelőorvosai azonban sohasem tanácsolták neki, hogy arcidegzsábáját vízzel hűtse, bár ezt orvosi tanács nélkül is megtehette, kivált, ha ismeretlen helyen tartózkodik, egy tengeri szigeten, a civilizációtól távol, ahol nincs doktor és patika.

Elbert azonban nem tartózkodott ismeretlen helyen. Sőt ismerte a Bányászban azt a portáskisasszonyt, aki egy olyan hirtelen és éles fájdalom esetén, mint ami most itt lépett fel – mentőt rendel híres vendégének, elszalad a patikába fájdalomcsillapítóért, mégiscsak átugrik a Napsugárba azért a kávéért, vagy ha Elbert mindig is hideg vízzel csillapította arcidegzsábáját, felkínálja neki a télen-nyáron üzemelő Bányász üdülő valamennyi vízcsapját.

A Bányász elhagyása után Elbertnek tíz perce volt hátra az életéből.

E tíz perc alatt hányadik percben törhetett rá a csillapíthatatlan fájdalom?

Nem az elsőben, nem a másodikban, nem a harmadikban, mert akkor még olyan közel volt a Bányászhoz, hogy épp a fájdalom sürgetésére visszafordul, s ott nyer enyhületet. Marad tehát hat perce, hogy kiérjen a mólóra hűsölni.

Ám mivel még a fájdalmak egész sora sem lehetett képes kora egyik legműveltebb literátorából a racionális döntés szellemét kiűzni, azt kell feltételeznünk, hogy a fájdalom pontosan félidőben, azaz a távozásától számított ötödik percben lépett fel váratlan erővel.

Ha egyenlő esélyt adunk egy magas intelligenciafokkal rendelkező személynek, hogy egy erős fájdalom esetén mit választ:

  • 1. Kimegy-e a mólóra, szemüvegét levéve a nyálkás kövek közé, hogy ott hűsítse az arcát, vagy
  • 2. Visszatér ismerőséhez, akiről tudta, hogy a portásfülkét úgy őrzi, hogy egy kávéért sem megy át a Napsugárba, s a civilizáció minden segítségét azonnal képes felajánlani (víz, villany, telefon)…

akkor vajon fenntartanánk-e az egyenlő esélyt, vagy nyomósabb valószínűséggel fogadnánk a civilizációt a veszedelmes természet ellen?

Elbert nem volt hegymászó alkat. Jól úszott, de a vízben inkább pancsolni szeretett, ült a hajómon is, de rajta sportmutatványokra nem vállalkozott, valójában sohasem sportolt. Gyenge fizikuma volt. Természetes környezete a város; amikor azt ajánlottam neki, építkezzünk közösen a Pálvölgyi cseppkőbarlang fölött a hegyekben, sokallotta a környéken a sziklát.

A fájdalomtól – ezt nem zárták ki az orvosszakértők – alighanem az eszméletét vesztette.

Ez a fájdalom azonban nem először támadt rá. Ismerte a ritmusát, erősödésének görbéjét, kezdetét és tetőfokát – együtt élt vele évekig. Akármilyen kínzó volt ez a fájdalom, nem érhette felkészületlenül.

Az tehát, hogy pánikba esett volna, nem valószínű. Inkább az, hogy a fájdalom legkisebb jelére csillapításának rutinszerűen begyakorolt módját választja. Esze helyett a megszokásra bízza rá magát. Rutinszerűen pedig, ha a hideg víz volt fájdalmának kipróbált csillapítója, akkor ösztönszerűen is hasonló körülmények közé próbál jutni.

Mivel beidegzésének színhelye valószínűleg egy hivatali mosdó vagy az otthoni fürdőszoba volt, rohanva keres egy vízcsapot. Attól még a Balaton tengernyi vize se tántoríthatta volna el. Végső soron s a személy ismeretében azt is hajlamos lennék feltételezni, hogy a mólón állva, iszonyú fájdalmában inkább visszarohant a vízcsaphoz, mint a nyálkás kövek közé ereszkedve, félvakon keresett enyhülést.

De hát nem ezt tette. Egy Budapestre szóló menettérti jeggyel a zsebében belefulladt a Balatonba.

(Ungvári Tamás: E. J. életéről és titokzatos haláláról. Dovin Kft., Budapest, 1990, 204–205. o.)


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2011. április 17. Szerkesztette: Kovács Lóránt
Nézettség: 3,107 Kategória: Művészek
Előző cikk: Domján Edit Következő cikk: Ivánka Csaba


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: