A nyomorultak vitathatatlanul a világ egyik legnépszerűbb musicelje.
A Nyomorultak címû alkotás az egyetemes értékekrõl szól, és arról, hogyan lehet világunk nehéz helyzeteiben is megtartani az emberséget. 1800-ban Franciaországban, Toulon kõbányájában, raboskodik a roppant erejérõl ismert Jean Valjean (Jean Gabin). Gyötrelmesen múlnak az évek, végül mégis elérkezik szabadulásának a napja. Jean Valjean szakítani akar múltjával és új életet kezd. Hamarosan tekintélyes vagyonra tesz szert. Bár nehéz múltja mindvégig kísérti õt, mégis vállalja a megalkuvások és hazugságok nélküli életet.
A videók megtekintéséhez bejelentkezés és két csillag szükséges. Tájékoztató a csillagokról itt
Ez youtube.com videó.
Segítség a youtube.com típusú videók lejátszásához: Kattints Ide
Ez a videó a Zene magyar kategóriába van besorolva.
Van egy seb, mely sosem gyógyul,
ez a gyász, csak fáj és fáj!
Üres szék, üres az asztal,
a sok barát - meghalt, nincs már!
Itt ültünk hát annyi estén,
szavak gyúltak, s nőtt a láng,
mely a holnapnak világít...
Az a "holnap" nincs is tán!
Eszmék vívtak és mi hittük:
velünk győz az új világ!
"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!
Még most is zeng - itt benn,
de gyötrő vád lett minden szó,
s a dal végső imádság,
ott - a szétdőlt barikád romján!
Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,
most hogy meghaltatok már!
Ez a seb már sosem gyógyul,
ez a gyász csak fáj, és fáj!
Tűnő árnyékok az éjben,
bocsássátok meg nekem,
azt, hogy itt vagyok, hogy élek,
s Ti már nem jöttök sosem!
Mért kellett, ó mért, bár tudnám,
meghalnotok ifjúként?
Üres szék, üres az asztal...
Barátom egy sincs többé...
ez a gyász, csak fáj és fáj!
Üres szék, üres az asztal,
a sok barát - meghalt, nincs már!
Itt ültünk hát annyi estén,
szavak gyúltak, s nőtt a láng,
mely a holnapnak világít...
Az a "holnap" nincs is tán!
Eszmék vívtak és mi hittük:
velünk győz az új világ!
"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!
Még most is zeng - itt benn,
de gyötrő vád lett minden szó,
s a dal végső imádság,
ott - a szétdőlt barikád romján!
Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,
most hogy meghaltatok már!
Ez a seb már sosem gyógyul,
ez a gyász csak fáj, és fáj!
Tűnő árnyékok az éjben,
bocsássátok meg nekem,
azt, hogy itt vagyok, hogy élek,
s Ti már nem jöttök sosem!
Mért kellett, ó mért, bár tudnám,
meghalnotok ifjúként?
Üres szék, üres az asztal...
Barátom egy sincs többé...