A KATONA MINDIG ÉHES,
Avagy, hová lettek Molnárné zöldségei?
A régi szlogen szerint sem a Kórház betegei, sem a Hadsereg, legalábbis ami az egykori sorállományú harcosokat illeti, nem bővelkedtek elegendő élelemmel, éppen ezért szokták mondani, hogy egyik sem hizlalda. Mi is így voltunk ezzel, mikor 1966 – 68 között Pápán, a reptéren az RT – 10 – es kötelékébe tartoztunk. Főleg újonc korunkban volt ez igen problémás, hiszen az ebédlőben is parancsszóra kellett leülni az asztalhoz és villámsebesen magunkba tömködni az ételféleséget. Általában vagy az egyik öregkatona rajparancsnok, vagy egy tiszthelyettes kísért el bennünket oda és a rutinjuk miatt sokkal gyorsabban lapátolták be a kaját, mint mi, aztán felvigyázz - t vezényelve félig jóllakottan kénytelenek voltunk egy ideig korgó gyomorral létezni a következő étkezésig. A baj legtöbbször az volt, hogy civiles lassú tempónk miatt, persze a forró leves miatt arra nem volt idő, hogy fújogatva, szép lassan bekanalazzuk, a második fogásról nem is beszélve. Így voltam vele én is, éppen ezért ekkor még inkább arra ügyeltem, hogy az általam szeretett rizses és tarhonyás húsra koncentráltam. Olyan sokszor volt ez a fajta étek, hogy legtöbb társam egy életre megcsömörlött tőle, számomra azonban ma is az egyik legfinomabb étel, jó kis friss uborkasalátával.
Később már a gyorsaságban is kialakult a megfelelő rutin és kevésbé éhesen keltünk fel az étkezőasztaltól. Persze ki kellett használni a lehetőséget, és ha más nem volt, akkor kenyérből többet fogyasztottunk, hogy a bendő jobban megteljen. Mikor már mi is elmehettünk a Kantinba, ott én magam szoktam venni kb. 20 dkg nápolyit, egy üveg Jaffát és ez valamelyest bepótolta az az éhségérzetemet, legtöbbször vacsora után. Lehetett ott kapni szeszes italt, akkoriban azonban még csak csapolt sör volt a választék, de számomra keserű volt a serital és nem fogyasztottam. Ma már én is kedvelem a jól lehűtött itókát. Ezen a téren egykori katonacimboráim közül földim Zsargó Misi és Csesznekről Kirmer Pali, de a már többször emlegetett kőműves Varga Józsi sem ijedtek meg pár korsó finom nedű torkon történő legurításától. Később öregkatona korunkban azért már más volt a helyzet, mert voltak olyanok, akik felhozatták az újoncokkal a kaját, de ez csak a vacsoránál történhetett meg, nappal már rázósabb volt, hiszen a tiszti állomány, ha nem volt szolgálatba, délután, estefelé hazament a városi lakására. Akik meg az úgynevezett „Nőtlen tiszti” lakásokban laktak a reptéren, el voltak foglalva a maguk dolgával és inkább Ők is kimentek a városba szórakozni.
Mitőlünk is kellett konyhai szolgálatra embereket küldeni mindennap. A kissé nehézkesebb mozgású Zirci cimborám Németh Feri (Németke) annyira összehaverkodott a Konyhafőnökkel, hogy sokszor kicselezett engemet rajparancsnok koromban és a századírnokkal a hátam mögött összejátszva más helyett is elment konyhaszolgálatra, mert jó sora volt ott. Vetélkedtek a Konyhafőnökkel, mert mindketten 100 kilogramm környékén mozogtak, hol az egyik, hol a másik lépte túl ezt a súlyt. Szóval, Feri néhanapján nekem is hozott fel pár jó falatot és ez bizony jókor jött, ha silány volt vacsora.
Az irodaépület nem messze volt a körletünktől, és ott több polgári alkalmazott is dolgozott. Reggel korán jöttek és délután, mikor letelt a munkaidejük, mentek haza. Általában ezek a tiszti feleségek közül kerültek ki. Még ma is jól emlékszem, hogy az egyik őrnagy felesége is ott dolgozott, aki külsőleg egy kissé molettas, gusztusosan telt hölgy volt, hatalmas adag szexuális kisugárzással. Molnárné volt a neve, de ebben nem vagyok biztos, megesküdni nem mernék rá ennyi idő távlatából. Ő szokta néha áthozni a legénységi állománynak a hazulról jött leveleket akkor, amikor nem parancsfoglalkozás keretében került kiosztásra. Ilyenkor minden szem rátapadva tetőtől - talpig végiggusztálta a vonzó jelenséget, hisz az egészséges férfiúi hormonok magasra szökve munkálkodtak bennünk már akkor, mikor a hangját meghallottuk a folyosón. Ezt Ő is tudta és természetesen nem vette rossz néven, ha a kiéhezett legénységi állomány jól hallhatóan meggusztálta az idomait.
Tavasztól Őszig a két épület közötti részen kertészkedni is szokott a menyecske, ahol különféle zöldségeket, sárgarépát, petrezselymet, paprikát, paradicsomot, uborkát, hagymát, káposztát és egyebeket termesztett az irodai „nagy” elfoglaltsága mellett. A nagy melegben egy kicsit ki is szokott vetkőzni, hiszen tudta, hogy a körleti ablakok mögül árgus szemeikkel kísérik minden mozdulatát az éppen ott tartózkodó katonák, melyek között megtalálható volt az öreg és újonc egyaránt. Ahogy ott kapálgatott, gyomlálgatott, a formás hátsójának minden mozdulata felért egy nagy adag kínzással a kiéhezett ifjoncok számára.
Mikor a paradicsomok már mosolyogni kezdtek, a paprikák is beérőben voltak, a zöldhagyma is illatozott már, de még az uborka sem tudott beérni teljesen, mi bizony, tisztelet a formás szépasszonynak, az éj leple alatt egy kissé megdézsmáltuk a termést. Életemben akkor ettem nyers uborkát, pedig falusi születésű gyerekként ismerős volt a számomra. Azt szoktam mondani, egyék azt a szovjet katonák, akiket az annak idején vetített filmekben szoktuk látni. Most én is megkóstoltam és máig kedvencem a nyers uborka, megsózva valami finom húsféleség, kolbászka mellé.
Másnap hiába próbálta megkeresni a tetteseket, mi szemrebbenés nélkül kikértük magunknak a gyanúsítgatást, ráfogva a más századbéli társainkra. Fribék Gyula őrmester (magunk között csak Gyula bácsi, akivel csendőr pertuban voltunk. Ő tegezett bennünket, mi pedig magáztuk. Nagyon rendes ember volt, szerencsére még ma is él), Szolgálatvezető is csak mosolygott ezen, hiába kérte Molnárné, hogy próbálja kideríteni a tetteseket és helyezzen kilátásba szigorú fenyítést. A primőr áruk a feneketlen bendőnk mélyén lapultak akkor már, mi pedig szigorúan tartottuk magunkat a betyárbecsületbeli fogadalmunkhoz, hogy örökre megtartjuk a csínytevésünket, csak az emlékeinkben fog tovább élni.
KEDVES MOLNÁRNÉ!
Kérem Önt, hogy bocsássa meg nekünk az akkori csínytevéseinket, de az éhség mindennél erősebb volt bennünk és még az sem tántorított el bennünket, hogy sokszor megcsodálhattuk a formás idomait.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 02. 05. Kedd Délelőtt 9:10
A fotót Szabó Feri katonatársam készítette
