FÁJÓ LÁTOMÁS

Kiballagtam a buszállomásra

Volt szememnek fájó látomása.

Síró anyák gyermekük kísérik,

Nagy a lárma át a falun végig.

Fiúk, lányok mennek vígan – búsan,

Nem marad tán egyse a faluban.

A szívembe mintha tőrt szúrnának,

Lombja szakadt le a parasztfának…?

Hová mennek, mért megy el valahány…?

Idegen lett nekik a föld talán?

Hamis játék hajtja a szíveket

Nem terem a föld elég kenyeret?

Indul a busz – könnyezve belépnek,

Mintha vissza sohase térnének.

Egy fájón int, kendőt lobogtatva:

Isten veled kicsi falum tornya.

Száll a nóta – már elhal mögöttük,

Az én fiam is ott megy közöttük.

Átokká lett a föld, a barázda…?

Neki se volt itthon maradása.

Alig bírom könnyemet takarni,

A szent rögnél kellene maradni.

Mi lesz velük… felzokogok fájón –

Mi lesz velük az új állomáson?

Mennek, mennek, hegyvölgy eltakarja,

Én állok csak, bús fejem lehajtva.

Egymagamban búsan gondolkodom,

Vihar zúg át a paraszt –ugaron.

Lesz – e még kor, mely ezt szépre váltja,

Lesz még szememnek szép látomása?

Akad – e még olyan masiniszta

Ki ezeket visszaigazítja…?

Nagy Bálint

Bakonyszentkirály