Lassan elhamvad a nap,
bearanyozza a feketéllő tornyokat,
vele hal meg most ez a pillanat.
Halkan tűnik, nesztelen,
elröpíti halkan a szívemet,
valahol megtalál,
a világ másik oldalán.
 
Talán bánt most sok szó,
ígéret földjén vakító a napfény,
oly fájó...
S a szív csak botorkál
a világ másik oldalán.
Fényes csillag hallgatja csupán,
szerelemért kiállt, mi bánt.
 
Ha máshogy nem lehet,
hát a csöndnek adom lelkemet,
s elmeséli mit jelent,
ahogy érezni nem lehet,
hogy nem lehetek veled.
 
Perceim fohászt intenek,
Istenem,
Mondd, hogy ölelhetem őt,
még az öröklét előtt!
 
Értek mindent, hallom hangod,
szívem elnyel, belesüllyed a fájdalom,
elrejteném, ha megtehetném,
úgy, hogy ne fájjon,
s nem kiáltaná,
úgy, ahogy nem lehet,
hogy nem lehetek veled,
Istenem,
Mondd, hogy ölelhetem őt
még az öröklét előtt!