Egy magyar falu, ahol nem érzik a gazdasági válságot

Visszatérő gondolat, hogy a globálissá vált világban csak azok a gazdasági közösségek nem sínylik meg a gazdasági világválságot, amelyek nem függnek a központi ellátó rendszerektől, külső forrásoktól, azaz önellátóak. De vajon tényleg így van ez? Ennek jártunk utána Budapest szomszédságában…

 A válság egyik kiútja: Biofalu

Máriahalom kis pötty a térképen. Néhány tíz kilométerre fekszik a fővárostól a Dunazug hegységben, a Gerecse, a Pilis és a Budai hegyek ölelésében. Valami oknál fogva az emberiség már a bronzkortól kedveli az itteni lankás hegyoldalakat, az Árpád-kortól Kirva néven emlegetik, majd 1936-tól felveszi a mostani nevét. Az itt élők már a kezdetektől a klasszikus földműveléssel, majd szőlőtermesztéssel foglalkoztak, és ez most sincs másképp, azzal az apró változással, hogy a falu szélén megjelent egy új közösség a Biofalu.

 Menekülni az agglomerációba

Lakatos Géza közgazdász sikeres vállalkozó volt a fővárosban. Több mint húsz évig taposta a malomkereket, majd egyszerűen elege lett az egészből, gondolt egyet, felszámolta addigi életét és Máriahalom határába költözött, azzal a feltett szándékkal, hogy egy többé-kevésbé önellátó közösséget alakít ki maga körül, egyfajta Rousseau-i vissza a természetbe filozófia által vezérelve. Ennek már tíz éve.

A váltás nem ment egyik napról a másikra. Gézának (egyszerűen csak így hívják a faluban) számtalan problémával kellett szembesülnie, hiszen sem a gazdálkodáshoz, sem az építkezéshez nem értett, és a tradicionális, ősi építési módokról csak halvány elképzelései voltak. Így mindent lépésről-lépésre, sok kísérletezés árán ért el. Lassan azonban kezdett körvonalazódni valami, amit ma már nemcsak a falu és környéke, de tulajdonképpen az egész ország Biofalunak hív. Falu a faluban vagy inkább közösség a közösségben. Ide tartozik két kész társasház, egy műhely, több még befejezetlen vályogház és egy panzió, amit ők az Ébredés Házának hívnak. Mert ez nem egyszerűen ökológiai alapon szerveződő gazdasági közösség, hanem szellemi is, olyan emberek, családok költözhetnek ide, akik egyetértenek ezzel a létezési formával, és ebben tevékenyen részt is vállalnak. Arra a kérdésre, hogy mitől bio a Biofalu, szintén kettős választ adott Lakatos Géza: „Fizikai síkon nézve attól, hogy vályogot, fát, azaz természetes anyagokat használunk az építkezéshez. A házak környezete is természetes, így nem tujákat és gyepet telepítünk, hanem kis tavakat, gyümölcsfákat. Szellemi síkon pedig egy közösséget építünk, ahol a természetközeli életmódra vágyó emberek jól érzik magukat… Nehéz manapság a fő áramlattal szembe menni, és nem a TV közvetítése szerint élni. De ha itt olyan emberek élnek, akiknek van egy közös értékrendjük, akkor könnyebben elfogadjuk egyrészt a mások másságát, illetve ezt az utat, amin keresztül mi egy hitelesebb világ felé tudunk haladni.”

 Gazdálkodni, fát ültetni

Nem könnyű azonban itt a faluban sem az élet. Gazdálkodni még mindig csak kis részben tudnak, főleg konyhakertekben, de ültettek már 10 000 fát a házakhoz tartozó területen, ezek részben gyümölcsfák, részben pedig tüzelő lesz belőlük, hisz náluk a fűtés fával történik. A vályogházakban fatüzeléses ún. tömegkályhák vannak, ezeket Finnországból, Dániából érkezett mesterek rakták, ill. ők tanították meg a helyieket ezek építésére. Talán ezekre a legbüszkébb a közösség. Néhány házon már napkollektor segíti a meleg víz előállítását, de áram tekintetében még mindig a központi ellátó rendszert használják. Mint megtudtam, nem egyszerű leválni róluk, elsősorban az önellátó áramforrás megteremtése okoz itt komoly kihívást, ehhez a napkollektor még kevés. Tervük, hogy a még befejezésre váró új részeken már saját villanyhálózatot használnak. A napenergia hasznosításnak a legegyszerűbb formáját maximálisan alkalmazzák: délre tájolják a házak ablakfelületeit, így a télen alacsonyan besütő napsugarak felmelegítik a nappalit, míg nyáron a magasan járó nap ugyanezt már nem fűti fel! A legtöbb házban komposzt WC van, és a vizet, ahol csak lehet, gyűjtik, vagy talajvizet használnak fúrt kúttal.

Saját bevallása szerint, még őket is érinti a mostani válság, ha nem is annyira, mint az átlag városlakókat, hisz a gazdálkodás hiánya miatt főleg élelmiszerekben függnek a központi rendszertől. Az azonban kétségtelen, hogy a globalizált világ megrogyásában saját igazát látja kiteljesedni, és úgy gondolja, a lehető legjobb döntést hozta akkor, amikor kiköltözött ide.

Ha kész lesz a telep, mintegy hatvan-hetven családnak nyújt majd otthont. Jelenleg néhány család él itt, különböző konstrukciókban. Lehet ugyanis vásárolni, vagy ha nincs erre való, akkor bérelni is! Az ötven négyzetméteres lakások 9,5-10,5 millió forintba kerülnek, míg az egyedi, félkész házak 13-16 millió forintba. A bérelhető lakásokért (ötven m2) pedig meglehetősen jutányos árat, 40 000 forintot kér havonta. Ezek a lehetőségek azonban csak olyan embereknek állnak fenn, akik azonosulnak a közösség elveivel.

Utóbbi módon élvezi a hely előnyeit Tihanyi Andrea, a négygyermekes családanya, aki tanári pályáját hagyta maga mögött, és költözött fafaragó-asztalos férjével a Biofaluba. Főállásban neveli most a gyerekeket, mellette fordításokat vállal, és nem mellékesen ő a közösség sajtósa is, mivel itt ilyen is van!„Ma már nem tudom máshol elképzelni az életemet, nagyon jó itt lakni! Szeretem a házban a vályogkályhát, mert barátságos hangulatot varázsol, a nagy ablakokat, a fényt a nappaliban. A munkánkat is úgy oldjuk meg a férjemmel, hogy a lehető legkevesebbet kelljen Budapestre beutaznunk, mert az számunkra elég lélekölő!”

 Túristvándi

Hadat üzent egy alig több mint hétszáz lelkes szatmári település a multinacionális áruházláncoknak, az ott kapható olcsó, sokszor egészségtelen élelmiszereknek és a külföldi tőkétől való kiszolgáltatottságnak. Túristvándi lakossága az önkormányzat segítségével ismét életre keltette eleink évezredes örökségét, az önellátó gazdálkodást. A helybeli családok a világhírű vízimalomra épülő falusi turizmus mellett elhatározták, hogy önmaguknak és vendégeiknek saját maguk állítják elő az alapélelmiszereket.

"Éhen halnánk, ha egyszer elfogyna a benzinünk, vagy néhány napra elzárnák az embereket a Tescótól!" – mondja Lakatosné Sira Magdolna, Túristvándi polgármestere. Szerinte az önellátás évezredes rendszerét az erőszakos téeszesítés után most a gazdák kezébe nyomott tízezresekkel verik szét, akik a fizetségért cserébe levágják teheneiket. A szatmári falu polgármestere tizenhárom éve dolgozik azért, hogy az alig több mint hétszáz lelkes település lakóit visszatérjenek a gyökerekhez, és képesek legyenek arra, hogy újjáépítsék az önellátás rendszerét.

A túristvándiak dacos emberek. Ha arra kényszerítik őket, hogy takarékosságra hivatkozva bezárják a falu iskoláját, ellenállnak, és megmentik az intézményt. Ha pénzt kínálnak a helybelieknek, hogy felszámolják családi gazdaságaikat, a túristvándiak szociális szövetkezetet alapítanak, piacot építenek, hogy munkához, megélhetéshez és egészséges élelmiszerhez jussanak. És tovább dolgoznak akkor is, ha a többi önkormányzathoz hasonlóan forráshiányos településként költségvetési kiegészítéshez fordulnak az illetékes minisztériumhoz, ám azt a tárca rendre elutasítja.

A túristvándiak büszke emberek, falujuk első írásos említése az Árpád-korból, 1181-ből származik. A település az Istvándi nevet egykori birtokosáról, a Kölcsey nemzetség egyik tagjáról kapta.

A polgármesteri hivatal előtt egy napszítta öreg tűzoltóautó áll. Lakatosné Sira Magdolna elmosolyodik, mintha kitalálná a kérdést, nem, Túristvándiban nem tűzoltás folyik… A puritán polgármesteri iroda szekrényei szinte roskadoznak az oklevelektől, kupáktól, elismerésektől. A falon egy spanyolországi emlékmű fotója, amely ugyancsak a dicső múltnak állít emléket, arról tanúskodik, hogy az aragóniai uralkodó I. Jakab az Árpád-házból választott magának hitvest II. András lánya, Jolánta személyében. A fénykép mellett térkép Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről, amelyen apró ponttal jelöli Túristvándit. Szatmári tájegységében, a Tiszaháton – amelyet a Túr 16 kilométeren 99 kanyarral ölel át – terül el az alig több mint hétszáz lelkes falu.

A polgármester – Magdika, ahogyan a helybeliek hívják – csendesen beszél az eddig elért és cseppet sem szerény eredményekről. Jelenleg kilencven embert foglalkoztat az önkormányzat. "Az óvodánál és a három település gyermekeit fogadó iskolában is tudunk munkát adni, a szociális szövetkezet is és az önkormányzat kht.-ja is megélhetést biztosít, utóbbi csökkent munkaképességű embereknek" – összegez a polgármester. A településnek van egy öthektáros földje, amelyen uborkát termelhetnek azok a családok, ahol az egyik szülő munkanélküli. A falu biztosítja a palántát, és elvégezik a szakértelmet igénylő öntözési és növényvédelmi feladatokat. A többi munka, az értékesített termény árának hatvan százalékáért cserébe, a helybeliekre vár. A jövő évben újabb, nagy dobásra készül a falu. Piacot nyitnak.

Évezredes hagyománya van a térségben a mezőgazdasági kultúrának, ennek ellenére az alapvető élelmiszereket is multinacionális üzletekben vásárolják az emberek – mondja a polgármester. "A piac nyitásával át akarjuk formálni a vásárlói szokásokat. A helybelieket a falubeliek által előállított termékek vásárlására szeretnénk rábírni, úgy, hogy annak árszabása megfelel a nagykereskedelmi szintnek, viszont nem terheljük a fogyasztókra a kereskedelmi haszonkulcsot. A folyamat kiépítésével évente akár százötvenmillió forintot is helyben tarthatunk, mindezt úgy, hogy ehhez egyetlen forintnyi külső tőkét sem vonunk be" – mondja Sira Magdolna. Vannak családok, amelyek már belevágtak a baromfi- és sertéstartásba, mások a település levestészta-ellátását biztosítják. Ster Zoltánné tíz különböző lekvárt főz. Mint mondja, családi vállalkozásban vendégeket fogadnak, akik megkóstolhatják a rézüstben készített lekvárokat, a kemencében sült lángost és az ízes buktát.

A falusi turizmus szerepét jelzi, hogy Túristvándi az egész Észak-Alföld régióban – Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Jász-Nagykun-Szolnok megyében – a tizennegyedik helyen áll hétezer vendégéjszakával. A fő látványosság az ipartörténeti ritkaságnak számító működőképes vízimalom, az augusztus 20. táján rendezett halászléfőző verseny, valamint a május idusára szervezett molnártalálkozó. Az ötlet a polgármester fejéből pattant ki, levelet írt a magyar konzulátusoknak, és ezen keresztül teremtett kapcsolatot a kicsiny szabolcsi falu olyan településekkel Németországtól, Spanyolországig, ahol malom üzemel. Évek óta visszatérő vendég egy katalán molnár, azon dolgozik, hogyan lehetne üzemeltetni a malmot az év valamennyi napján. Ha megvalósulnak a tervek, helyben őrlik majd a búzát, amelyet a falu gazdái termelnek. A búza, amelyet a népnyelv életnek nevez, szó szerint is új életet hoz a túristvándiaknak.

A romaintegráció élő példája

Példaértékű Túristvándiban a cigány–magyar együttélés, amelynek alapja az iskola. Hiába nehezedett hatalmas gazdasági nyomás az önkormányzatra, hogy bezárja, a település vezetői ellenálltak. Ismerték azoknak a falvaknak a sanyarú jövőjét, amelyek lakatot tettek oktatási intézményük ajtajára. A jogszabályi lehetőségeket kihasználva kisebbségi oktatásra specializálódott az iskola, amely lehetővé teszi a törvényben előírt minimális osztálylétszámoknál kisebb tanulócsoportok indítását. Túristvándiban a megyében egyedülállóan cigány népismeretet és választható nyelvként lovári nyelvet oktat egy nem roma pedagógus. Ezért ma is nyolcosztályos iskolája van a településnek. A falu minden évben vetélkedőt szervez a cigány kultúráról, amelyen a település vezetője is megméretteti magát. Az igazi sikert az jelzi, hogy az iskolából kikerülő roma fiatalok érettségit vagy szakmunkás bizonyítványt szereznek.

Ipartörténeti ritkaság

A túristvándi vízimalmot 1752-ben építtette a Kölcsey-Kende család, ekkor oszlopokon és cölöpökön állt az épület. Közép-Európában egyedülálló a háromkerekű, alulcsapott vízimalom, ami azt jelenti, hogy a víz sodrása alulról nyomja meg a lapátkerekeket. Hatékonyságban is egyedülálló, míg a felülcsapott dunántúli vízimalmok óránként legfeljebb hetven kiló lisztet tudnak előállítani, addig a túristvándi mintegy kétszáz kilót. A falu büszkeségét 1899-ben újíttatta fel báró Kende Zsigmond, majd 1904-ben két darab huszonkét colos hengerszéket is beszereltetett. Az utolsó Kende báró 1945-ben kénytelen volt elhagyni Túristvándit, ezután hét éven keresztül 1952-ig, tehát megépülése után pontosan kétszáz évig működött a malom. Ezekben az időkben a báró molnárjai használták az épületet, amelynek állapota fokozatosan romlott, a molnároknak pedig sem pénzük, sem anyagi lehetőségük nem volt a renováláshoz. Tíz év után végül 1962 és 1965 között az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség elvégezte a szükséges felújításokat, azóta a malom múzeumként működik, s jelenleg is látogatható.