Debreceni Zoltán versíró
Debreceni Zoltán - Éjjel a tóparján...
Holdfény csillan a csendes tón,
Mint szívem, mely szerelmedre várón.
A csillagok is suttognak, mint te meg én,
Titkos nyelven, mely csak a miénk lehet.
A szél halkan simítja az éji egeket,
Mint te simítod arcomat a sötétben.
A világ csendes, csak a szívünk dobban,
Egy dallamot zeng, mely sosem hagy alábban.
A szeretet, mint éjféli virág nyílik,
S a lelkünkben örök tűzként kigyúlik.
Te vagy nekem a napfény, a holdvilág,
Minden éjszakámhoz a legszebb álomvilág
a
Mielőtt örökre elmegyek szeretném látni utoljára
Pocsaj szülő falumat.
Megszeretném simítani ahol apámmal s anyámmal jártam a megvénült utakat.
Megszeretném nézni Pocsaj Téglavetőt ahol világra jöttem,
ahol most gyom-gaz terem, nincs emberi lét.
Még is nyüzsög előttem a drága sok gyönyörű szép emlék.
Szeretném látni Derecskét a szívemhez nőt szép kis falumat.
Akinek örökre oda kellett adni a Csabika fiamat.
Utoljára szeretném látni a hajdúbagosi rónát,
a kisvejkei hegyeket,völgyeket,patakot.
S minden olyan gyönyörű tájat ahol rávetettem szememet a folyóra s tóra.
De jó lenne ha megtisztelne minden ismerősöm,
s dobna utoljára egy szálvirágot a síromba a szerény koporsómra.
Kedvesem ha nagyon fulladok kérlek nyissál ki ajtót s ablakot.
Könnyítsd a szenvedésemet adjál halálos ágyamhoz utat a légnek.
Ne légy féltékeny azért mert kínjaimmal fájdalmaimmal ölelkezve élek.
Mert a mennyekbe is az életemtől jobban szeretlek.
Ha majd látod, hogy eljött a halál, ütött nekem az utolsó óra.
Ne sírj,ne ijedj meg szorosan fogdmeg a kezem,
adj egy utolsó csókot.
Ne engedd csók nélkül az uradat az utolsó útra
